Kosztolányival, Babitscsal, és még két másik jó-baráttal söröztem az Apostolokban. Nyár volt, alkonyat. Bánatos, nagy büdös emberek jártak kinn lehajtott fejjel és nők, senkik, vaginával, ledérek, jó-szagúak. Büdös volt. Penetráns illatokat sodort a szél a Duna felől. Megtelt e gyomorral a Belváros. Mi jó a buborék és a hab, szóltam Kosztolányihoz. Babits rám nézett, csóválta a fejét, mert nagy büdös hülyeséget mondtam őszerinte. A másik két büdös cimbora, akiknek a nevét nem említettem, nem szóltak semmit, kortyolgatták a sörüket. Én az enyémhez hozzá se nyúltam. Büdös volt, nagyon büdös, penetráns, orrfacsaró illatok szálltak a nyári estében. Nem is fogom említeni a két cimbora nevét, hiába várjátok. Nem érdekes. Csak parasztok, büdös nagy parasztok. Mint én. Parasztok vagyunk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk Jézus herceg. Szegény, szegény Faludi. Ő nincs itt. Képes vagyok erre is? Vécére kéne menni. Képes vagyok. Büdös vagyok, paraszt vagyok. Szóljanak a harangok, szóljon alleluja, sóhajtott fel Babits. Volt egy olyan érzésem, hogy csak azért mondta, hogy mondjon valamit. Beszélni kell, ha büdös van. Kosztolányi is megszólalt. Idd ki a sörödet, szólt rám, mert megmelegszik. Ezt mondta Kosztolányi, aztán bámult tovább bele a nagy büdös semmibe, ami a Belváros felől, gyomornak, észnek, támolygó késznek, körbe vett minket.
Vécére kéne menni, vécére kéne menni.