Mrs. Joanna Tackerey Kriss-t a Delhi-i repülőtéren ismertem meg. Londonból repültem Aucklandbe egy nagyon hosszú és nagyon fárasztó úton, s Delhiben át kellett szállnom az Auckland-i járatra. A 12 terminál felé igyekeztem éppen csomagjaimmal, az információs desk előtt lépkedtem, amikor megpillantottam a konzervatív ruházatú, lefátyolozott hölgyet, aki élő, segítségért kiáltó szoborként meredezett a csarnok közepén, az ücsörgő, heverésző, pihegő, jobbra-balra lézengő utasok között. A Delhi-i repülőtér a világ egyik legnagyobb, legzsúfoltabb, legzajosabb repülőtere, utazó-közönségének tarkabarkasága még a Heathrow-i, philadelphiai, Bangkog-i airportén is túltesz, sehol a világon, egy helyen összezárva annyi nációt, tibeti papot, olasz apácát, kínai árust, japán üzletembert, átutazó európait, kíváncsi amerikánust, nyüzsgő afrikait, bambuló dél-amerikait nem lehet látni, mint itt. Megtorpantam a hölgy előtt.
-Segíthetek?
-Ó, kérem!
-Miben lehetek szolgálatára?
-A pénztáraknál hagytam a mobiltelefonom. Megtenné, hogy néhány percig itt marad a csomagjaimmal, míg visszamegyek érte?
-Boldogan!
Elsietett, én meg közben azon kezdtem töprengeni, hogy ismerem-e ezt a hölgyet?
Nem sok időt hagyott, hogy eredményre jussak, már láttam is karcsú alakját, jött visszafele nagy boldogan, messziről mutatva felém, hogy megvan a telefon.
-Köszönöm – rebegte felém elfogódott hangon.
Fellebbentette fátylát, s rám villantott egy olyan kék-tüzű szemet, amelytől kis-híján elállt a szívverésem. Ezt a szemet, ezt a mosolyt láttam már, csak azt nem tudtam volna megmondani, hogy hol?
-Mrs. Joanna T. Kriss vagyok – nyújtotta felém a kezét.
Megcsókoltam azt a kezet. Derékból kissé előrehajoltam, ahogy dukál, ahogy gyerekoromban tanították, ajkamhoz emeltem és megérintettem, vagy tán meg se érintettem a számmal. Halvány pír futott át bájos, kedves arcán, és sietve visszaengedte arcára a fátylat.

Beszélgetni kezdtünk ott, a terminál kellős közepén. Kiderült, ő is Aucklandbe igyekszik, s ugyanazzal a géppel jön, mint én. Amikor idáig jutottunk, javasoltam, keressük meg a 12-es terminált, mert onnan indul a járat. Néminemű nehézségek árán sikerült eljutnunk a 12-es terminálra, és kényelembe helyeztük magunkat a „Departure” tábla alatt a műanyag székeknél. Eközben egyfolytában beszélgettünk mindenféle semmiségekről, amelyek éppen aktuálisak voltak, amelyekről két, egymást nem ismerő, jól-nevelt ember egy repülőtéri várócsarnokban beszélgetni szokott, ha véletlenül összehozza őket a sors. A gépen, az utastérben kiderült, hogy a mellette lévő ülésen senki nem ül, így hát áttelepedtem oda, s folytattuk a témát, amit még beszállás előtt kezdtünk el. Arról volt szó éppen, hogy ki kicsoda, honnan jön, s mit csinál a nagyvilágban?
-Özvegy vagyok – válaszolt a kérdésre, amit még kinn tettem fel neki. -Két éve halt meg a férjem. Alig ismertem. Igazából nem is ismertem. Nem háltuk el a házasságunkat. Ő szerette volna, de én…nem akarok erről többet mondani, bocsásson meg!
Lehajtotta a fejét, piros arccal, pirosló füllel ült mellettem Fátylát feldobta mókás kerek kis kalapja tetejére. Nem nézett rám, hiába kérleltem rászegezve a tekintetemet.
-Pap vagyok – mondtam. -De mostanában nem töltök be papi szolgálatot, teológiai munkán dolgozom.
-Óh! -Most rám nézett, még pirosabb lett. -Beszéljen róla, kérem!
Hosszan meséltem neki készülő könyvemről. Mi késztetett írásra, hogyan kezdtem bele, hogy kértem elbocsátásomat a Montevideo-i püspökségtől, ahova tartoztam, s hol tartok jelenleg. Figyelmesen hallgatta, csak egy-egy odavetett kérdéséből tudtam meg, hogy ért a teológiai témákhoz, és, hogy érdekli, amiről beszélek. Felszolgálták az ebédet, ő halat rendelt, én a szokásos steaket, de mindketten száraz vörösbort ittunk hozzá. Én sokat, ő keveset.
-A halhoz inkább a fehérbor való – mondtam neki.
-Igen ezt tartják Európában – nevetett rám, de most nem Európában vagyunk!
Amikor nevetett újra ismerősnek tűnt az arca, és kék szemének villanása is nagyon ismerős volt. Túlontúl ismerős.
Nekiszögeztem a kérdést:
-Mondja, nem találkoztunk mi már valahol?
Felém fordult. Mosolygott. Az arca halványpirosra váltott. -Azt hiszem nem.
-Dehogynem, a teringettét! -Hirtelen felismertem. -Tudom, hol láttam magát! Sydneyben az operában az elmúlt idényben. Teddy Onaggh-al jártam oda, egy amerikai barátommal, feltűnő jelenség, nyakigláb, vézna fickó, nem emlékszik? Az előcsarnokban láttuk egymást több alkalommal is!
-Nem emlékszem – mondta, és az arca sötétebb pirosra váltott. De én akkor már láttam rajta, tudja, ki vagyok!
-Magas, fehérhajú férfi volt magával. Középkorú, vagy valamivel idősebb.
-Igeeen.
-Nem úgy viselkedtek, mint férj-feleség. Az a férfi nem a férje volt. Inkább az apjának néztem.
Igen. Nem.
-Mi az igen, s mi a nem?
Elnevette magát. -Az igent arra mondtam, hogy igaza van, a nemet meg arra, hogy nem a férjem, s nem az apám.
-Akkor ki?
Hűvösen nézett rám.
-Nem mindegy magának?
-De emlékszik már végre?
Csak fejének alig észrevehető bólintása jelezte, hogy „igen”. Folytattuk a beszélgetést, míg le nem szállt a gép. Végig a könyvem volt a téma, nagyon érdekelték a teológiai kérdések. Nem tudtam látom-e még valaha? Úgy váltunk el, hogy még telefonszámot se cseréltünk! Egy pap nem kérheti csak úgy el egy alkalmi nőismerőse telefonszámát. Furcsa lenne.

Nagybátyámtól, néhai Olivier Welt-től szép nagy házat örököltem a kikötő közelében. A személyzet vacsorával és ropogós, tiszta ágyneművel várt. Úgy terveztem, hogy már kora reggel lemegyek a mólóhoz és beszélek Patrik Mc Curryvel a flottaparancsnokkal. A flottát is a bácsikám hagyta rám kapitányostul. Amikor Aucklanden jártam mindig megnéztem a flottát. Volt két nagy-hajóm, három-árbócos, óceánjáró, modern nagy vitorlások, egy motoros yachtom, és számos kisebb-nagyobb csónakom. Mondom úgy volt, kimegyek a kikötőbe, s beszélek Patrikkal, de reggeli után inkább odatelepedtem az íróasztalomhoz és szétnyitottam a laptopomat. Még a hajóknál is jobban izgatott, hogy megtudjak valamit arról a hölgyről, akivel előző nap együtt utaztam. No, nem kellett sokat keresgélnem. A számítógép tucatnyi oldalt dobott ki, amelyiken megtaláltam Joanna Tackerey Kriss nevét, és fényképét. A legtöbb oldalon valami karitatív tevékenységgel összefüggésben: Honolulun egyike volt egy árvaház alapítóinak, Qezon Cityben iskolát tartott fenn fogyatékos gyerekek számára, Port Moresbyben ingyen-konyhát pénzelt, Wollongongban kórházat a szegényeknek. Elámultam-e körtől. Az egyik honlapon szerepelt az e-mail címe is, s kapva kaptam az alkalmon, hogy levelet írjak neki. Ezt írtam:

„Kedves Joanna! Engedje meg, hogy így szólítsam. Élve a lehetőséggel, hogy nyilvános e-mail címéhez az egyik közösségi oldalon hozzájutottam, bátorkodok Önnek írni. Remélem nem haragszik érte. Tegnap a repülőúton abban a szerencsében volt részem, hogy sok, érdekes témáról beszélgethettem Önnel. Szívesen folytatnám, ha Önnek is lenne hozzá kedve. Üdvözlettel Paul Welt.”

Odakattintottam az elküldés-gombra, majd összecsuktam a gépet, vettem a napszemüvegemet, autóba ültem, s legurultam a mólókhoz.

Patrikkal egész nap kinn voltunk a vízen a flotta zászlóshajójával a MOONLIGHT-al, jó szél fújt. Beszámolt az üzleti ügyekről, a hajók bérbeadásáról, és egyéb olyan unalmas dolgokról, mint például a kikötői díjszabások változása, vagy az esedékes, pótlások, javítások a hajókon. Hazaérve alig vártam, hogy szétnyithassam végre a laptopomat, s megnézzem az üzeneteket. Rengeteg levelem érkezett, kiadóktól a könyvemmel kapcsolatosan, és más ügyekben, de Joanna T. Kriss-től nem kaptam választ. Vacsora után letelepedtem a nappaliba, s folytattam a munkámat. A hetedik fejezetnél tartottam. Azt a címet adtam a fejezetnek, hogy „Lelkiség és Üzenet”
Három napon keresztül hiába vártam, hogy írjon, már-már letettem róla, ám negyedik nap reggel, amikor megnéztem a postámat, nagy örömmel vettem észre, hogy megjött a válaszlevél. Sietve megnyitottam. Ezt írta:

„Kedves Mr. Paul Welt. Bocsásson meg, hogy csak most válaszolok. Rengeteg dolgom volt, ez a késlekedés oka. Szívesen folytatnám Önnel a beszélgetést. Ha ír, mindenképpen válaszolok, lehet, hogy nem azonnal, de mindenképpen számíthat rá. Írjon a munkájáról. Hol tart a könyve? Vagy, írjon bármi másról, ami foglalkoztatja. Üdvözlettel: Joanna T. Kriss.”