Megszólalt a csengő, elindultunk az egyik nagy, szárnyas ajtó felé, ami a hallt a nézőtértől elválasztotta. Sokan voltak előttünk, araszoltunk előre, s közben beszélgettünk.
-Nem válaszolt a leveleimre. Pedig karácsonyra is írtam magának. Nem kapta meg őket?
-Ne haragudjon, hogy nem válaszoltam. Megkaptam a leveleit. Rengeteg levelet kapok, nap, mint nap. A legtöbbjét meg se nézem.
-De a fontosabbakat csak megnézi, azokra csak válaszol?
Rám nézett, ahogy mentünk egymás mellett. Kék szemének villámát megint láttam egy röpke pillanat erejéig
-A fontos levelekre válaszolok. Nem mindegy a sorrend, mikor, melyiket tartom fontosnak.
-Akkor azt a levelet sem tartotta fontosnak, amit Zimmermannról írtam?
Mintha kígyó csípte volna meg. Megtorpant, rám meredt. Szemei szikrát hánytak.
-Reméltem, hogy nem hozza szóba. Magának ehhez semmi köze, megértette?!
Hűvös hangulatban társalogtunk tovább, amíg a bejáratot el nem értük.
-Eljön a jövő heti előadásra is, a Bohéméletre?
-Nem tudom, majd még meglátom.
-És Miss Onienhez, két hét múlva?
-Fogalmam sincs róla, hol leszek két hét múlva. Két hét nagyon hosszú idő.
Láthatom valamelyik nap a városban? Megihatnánk valahol, valamit, és beszélgethetnénk közben, mint egyszer régen a repülőgépen, amikor megismerkedtünk?
-Nem hiszem, hogy a jövő héten időt tudok szakítani ilyesmire, rengeteg dolgom lesz.
-És a rákövetkező héten? Tudok egy jó kis programot…
-Nem, ne haragudjon, azt hiszem inkább nem.
-Felhívhatom azért?
-Hívjon, ha akar. Gondolom, ismeri a számomat valamelyik nyilvános oldalról?

Hét hónappal később a Tasmán tengeren túráztunk Patrikkal. Fel akartunk keresni minden magányos sziklazátonyt, ami rajta van a térképen. Kalandos elképzelés volt. Olyanok voltunk, mint két nagy gyerek. Egyik este lefekvés előtt átmentem még egy italra Patrik kabinjába. A DARKNESS-en egymás mögött volt a két kabin kialakítva a hosszú hajótesten. Amikor leültem, az asztalon egy magazint pillantottam meg. Patrik valószínűleg még Aucklandből hozta magával. A címlapról Joanna nézett rám. Felvettem az újságot, Patrik éppen az italt keverte a bárpultnál. Láttam, egy képes riportról van szó, amit a riporter a híres, jótékonykodó özvegyről készített. Fellapoztam. A cikk címe ez volt: „Árvagyerekek nyári tábora a Napos-parton.” A szerkesztő sok fényképet mellékelt, ezek ügyesen el lettek helyezve a szöveg között. Az egyiken pingpongozott a gyerekekkel, a másikon reggelit készített a konyhában, a harmadikon két kisgyerek kezét fogva nevetve gázolt bele a homokra kigördülő tarajos-hullámok egyikébe. Ami első pillanatra szembeötlött: milyen bánatos, szomorú az a drága kis arc! Még azokon a képeken is, amelyek a tengerparton mutatták a gyerekek között, mosolyára, nevetésére a bánat fátyla vetett árnyékot!
Patrik odajött, hozta az italt.
-Na ez az a hölgy, akit a múlt nyáron említettem neked. Ő Joanna Tackerey Kriss, a titokzatos özvegy. Csinos kis nő, mi?
Letettem a kezemből a lapot az asztalra. Koccintottunk, belekortyoltunk a koktélba. Egzotikus íze volt, a déli-tengerek gyümölcseinek, kókuszdiónak, ananásznak, fügének, szőlőnek zamata sejlett fel benne.
-Füllentettem múltkor – mondtam. -Ismerem ezt a nőt.
Érdeklődve emelte fel pilláját. Nem láttam rajta, hogy túlzottan megrendítette volna a közlés.
-Valóban?
Kiittam az italomat. Átzúgott ereimen, ellazított.
-Figyelj, Patrik – mondtam -el kell valamit mondanom. Igen, el kell mondanom, mert kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá!
– Sure. Vágjál bele – biztatott. -Vagy hozzak előbb még egyet?
Elmondtam akkor mindent, a megismerkedésünktől kezdve addig a pontig, hogy állok az özveggyel az operaház halljában, s azt mondom neki: „felhívhatom azért egyszer?”
-Felhívtad? -kérdezte Patrik, amikor befejeztem.
-Próbáltam néhányszor, de nem vette fel a telefonját.
-Értem. Nyilván ő is ismerte a te számodat. Bocs.
Felugrott, kevert még két italt.
-Nos, nem tudom, mit szóljak hozzá. Téged ismerve, tudva rólad, hogy katolikus pap vagy, feltételezem, hogy közeledésed a hölgyhöz, baráti jellegű volt, s nem más.
-Így van.
Letámasztotta két könyökét az asztalra. Tenyerébe támasztotta a fejét. Mint vén bagoly nézett rám. Sötét volt a szeme.
-Te, hogy magyarázod? Biztos felállítottál már valamiféle elméletet?
Ittam.
-Nézd, megmondom őszintén, én azt hiszem, hogy Joannának én csak egy kis pont voltam az életében. Futó ismeretség, ami a kezdet kezdetén talán még érdekes lehetett, aztán később fokozatosan veszített jelentőségéből. Elszállt a „nagy író” varázsa. Joanna abszolút közömbös lett irántam, s amikor a magánéletét kezdtem feszegetni, megsértődött, és visszahúzódott a csigaházába.
Patrik bólogatott. Ivott ő is.
-Valószínűleg ez az ábra – mondta. -Én is így érzem. Azon kívül, van itt még valami…
-Mi lenne az?
-Hát nézd. Szerintem, ha, a hölgyet, egy icipicit is érdekelte volna a személyed, bárhogy is volt, bármi is történt, megtalálta volna a módját, hogy jelezze. A nők nagyon találékonyak az ilyesmiben.
Patrik fején találta a szöget. Az igazság az volt, amit ő mondott ki. Ha Joanna a karácsonyi üdvözletemre se válaszolt, akkor biztos, hogy egyáltalán nem számítok neki. Sőt. Zavarom, feszélyezem. Beszélgettünk még erről, arról, aztán visszatértem a saját kabinomba aludni. Magamra húztam a takarót, lekapcsoltam a lámpát. Sokáig töprengtem még a sötétben, míg hajónk a szikla-zátony mellett himbálózott horgonyán, a nyugtalan vízen.

Április 10.-én váratlanul meghalt Patrik McCurry. Szívroham vitte el, pedig még csak 39 éves volt, két évvel fiatalabb, mint én. Temetésére több ezren jöttek el az Auckland-i központi Szent Kristóf temetőbe. Patrikot nagyon sokan ismerték és szerették, népszerű vitorlásversenyző volt, a Vendée Globe kétszeres győztese. A gyászoló tömegben felfedeztem Joanna Tackerey Kriss-t a fehérhajú férfi oldalán. Magamon éreztem tekintetét, de én nem néztem fel a földről. Nem tartottam illendőnek, hogy Patrik temetésén szemezni kezdjek vele, és értelmét se láttam. A szertartás végén, a szokásos fordulattal azt mondta a pap: most pedig imádkozzunk azért a testvérünkért, aki először követi a hosszú úton Patrik testvérünket. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. Megborzongtam. Arra gondoltam hirtelen, én leszek a következő! Vagy Joanna! Esetleg mindketten egyszerre.
Mire a pap az ima végére ért, és felpillantottam, már nem láttam a tömegben az özvegyet és kísérőjét. És akkor hirtelen megvilágosodott az elmém. Joanna Tackerey Kriss ebbe a férfiba szerelmes! Csak valami miatt nem lehetnek egymásé. Van ilyen. Ezer ok lehet. Emiatt látom mindig szomorúnak. Felfedezésemen örvendezve lecsillapult lélekkel mondtam el még egy utolsó imát Patrikért a lassan kiürülő temetőkertben.