Egyszerre ér a küszöbhöz a lány és a fiú. Dobos Ágota kintről érkezik, Szántó Géza bentről. Az ajtónyílásban egymásnak ütköznek. A lány leejti a kezében tartott bukósisakot a földre, s ijedtében egy olyan kacifántost mond úri kisasszony létére, hogy maga is megijed tőle. Egymásra merednek egy kínos pillanatig, majd kitör belőlük a nevetés.
-Nézze meg az ember, még fellök! – zsörtölődik a lány.
-Ezer bocsánat – mentegetőzik Szántó Géza.
Odamennek a motorbiciklihez. A fiú a vállára akasztva viszi a hosszúkás dobozt. A dobozban benne van a röpcsi.
-Hová megyünk? – kérdezi a lány, és hetykén nyeregbe pattan.
-Rákosra kérem! -rendelkezik Szántó Géza, mintha csak konflist rendelt volna magának. -Tudja, merre kell menni? Ki a Kerepesi útra, végig azon, míg el nem érjük a Fehér utat, s ott majd jobbra, ahol mondom.
Felül a lány mögé. A lány berúgja a motort, és merész íven visszakanyarodik a Kis-Takács utca felé. Az emberek utánuk fordulnak, amerre a motorbicikli elzúg, olyan ügyesen és gyorsan hajt a lány.
Átrobognak a városon. Nagy építkezések, emeletes házak nőnek ki gomba módra mindenfele. Lassan baktató konflisok mellett száguldanak el, itt-ott egy-egy automobil is feltűnik. Söröskocsit előznek meg, szőke, kövér, flegmatikus muraköziek húzzák, oda se bagóznak a motorzúgásra. Katonák jönnek szembe lovon, páros oszlopban, a lovak idegesen hányják-vetik magukat a hangos berregéstől. Elérik a Fehér utat.
-Itt – süvölti Szántó Géza a lány fülébe a hátsó ülésről. A motorbicikli élesen jobbra vág, majdnem elsodorva a kereszteződésben egy taligát toló zöldséges-kofát. Innen már egykettőre elérik a Rákost. De mi is az a Rákos?

Pest határában a Kerepesi út, a Fehér út, a Keresztúri út és a Jászberényi út által határolt, füves, homokos, gyér fűvel benőtt, gidres-gödrös terület Rákos mezejének neveztetik, mondja a régi, 1931-ből való Révai lexikon.
Történelmi hely, 1514 tavaszán itt táborozott Dózsa György húszezer derék magyar paraszttal, hogy csatlakozzék a Bakócz Tamás keresztes hadához, de ismeretlen okból meggondolta magát és inkább az urak ellen fordította fegyverét. Bár ne tette volna. Nem hal meg akkor szénné égettetve Szapolyai uram tüzes vastrónusán! 1458 februárjában a tekintetes karok és rendek, ezen a mezőn gyűltek össze, hogy aztán a Duna jegére vonulva a budai vár alatt Mátyást királlyá válasszák. 1848-márciususában, a Pozsonyban tartott országgyűlésben elterjedt a hír: Petőfi negyvenezer népfelkelővel áll Rákoson, mire a felsőház sietős hidegleléssel hirtelenjében megszavazta a jobbágyok felszabadításáról az alsóház által felterjesztett törvényjavaslatot. Röviden összefoglalva: ez Rákos.

A motorbicikli a víztorony mellett lekanyarodik a macskaköves főútról, s most már a földes dűlőúton ugrál, farol a lapos, alacsony homokbuckák között. Ez a katonai gyakorlótér területe, amelyet a kormány nagy kegyesen átengedett a kísérletezőknek. Egyszerre csak egy viszonylag simább részhez érnek, ahol egymástól jókora távolságra palából, deszkából, hullámlemezből épült furcsa, széles épületek láthatók. A furcsa épületek hangárak, a város, ami ott kinőtt a földből: hangárváros, a magyar aviatika szépreményű bölcsője. Legalább is az ott élő álomkergető, repülő masinákat összetákolgató fiatalemberek még szép reményűnek látják a jövőjüket, és a magyar repülés jövőjét az 1910-es békeévben. Nem tudják, honnan is tudhatnák, hogy csak ottan születnek a nagy dolgok, ahol sok pénz van. Rákoson soha nem volt, és soha nem lesz sok pénz, mint ahogy az egész nagy Magyarországban se. A kicsiben, a megcsonkítottban meg még kevésbé. De hol van még ekkor 1920, és Trianon?

Befutnak a hangárok közzé. A lány fékez, a motor megáll egy düledező, ívelt tetejű, fészerszerű épület előtt. Nem tudnak tovább menni, mert a fészer szárnyas nagykapuja tárva nyitva, s azon két ágrólszakadt kinézetű fiatalember repülőgépet tol ki éppen. Pont eléjük fordulnak, de azok ügyet se vetnek rájuk.
-Az a langaléta, aki mezítláb van, Kvasz András – mondja az egyikre mutatva áhítatos hangon Szántó Géza. -Ő már tud repülni. Most viszik ki a gépet a mezőre! A Zsélyi mérnök úr gépét!
A langaléta erre odakapja a fejét.
-Szervusz András – köszön illemtudóan az inas a mesternek. Mert Kvasz András már mester, önálló bicikli-javító műhelye van a Tisza Kálmán téren, pedig csak két évvel idősebb Szántó Gézánál.
-Szervusz öcskös – dobja oda hányaveti leereszkedéssel Kvasz András. Aztán tolja tovább a repülő masináját, egy szót se többet vesztegetve.
Mennek utánuk, olthatatlan kíváncsiság hajtja őket. Érzik, most olyasminek lesznek a szemtanúi, amit nem sok ember látott eddig életében.
Kiérnek a mezőre. Kvasz beleül a gép csónakszerű törzsébe, megragadja a kormányt, ami autó-kormányra hasonlít, csak felül a körív nem teljes. A szerelő-fiú megrántja a légcsavart. Megrántja egyszer, kétszer, háromszor. Harmadikra beugrik. Fülsiketítő, éles ropogással jár a motor, fényes tányért írva forog a légcsavar. Füstfelhő, ricinus-illat.
-Mi ez a szag- kérdezi ordítva a lány.
-Ricinusolaj – kiabál a fiú. -Ez hajtja a motort.
A repcsi most gurulni kezd. Egyre gyorsul, ugrálva, fel-felszökkenve rohan a hepehupás talajon. Száll a por a nyomában. Aztán egyszerre csak fenn van a levegőben, repül! A pilóta egyre feljebb húzza, már dupla olyan magasan jár, mint a legmagasabb hangár teteje.
-Fantasztikus – kiáltja Dobos Ágota. -Látja maga is?
A fiú felfele néz, két kezét ellenzőként a szeme előtt tartja.
-Látom!
A pilóta most bedönti a gépet, s a látóhatár szélén a kis gép, mint egy apró szitakötő, visszafordul, egyre nagyobbodik, s már itt is van. Kvasz András odainteget az őt bámulóknak, többen is vannak ott, aztán elrepül. Egy idő után már csak kis pont az ég szélén.
A lány most szembe fordul a fiúval. Szemeik majdnem egy vonalban vannak.
-Tudna maga ilyet eszkábálni?
-Tudnék -mondja Szántó Géza habozás nélkül.
-De ekkorát, nem olyan vacak kicsit, mint ami a hátán van?
-Mondom, hogy igen.
A lány nézi. Kék szemének kutató tekintete folyvást a fiú szemét keresi.
-Amibe bele lehet ülni?
-Lehet olyat is. Csak…
-Csak?
-Csak sok pénz kell hozzá.
Mennek előre a torzsokok között. Helyet keresnek a modell-repcsi reptetéséhez, ahol sima a talaj. Kvaszt a gépével nem látni.
-Mennyi az a sok?
-Hát kábé kétszáz korona – mondja az inas, aki már százszor kiszámolta, hogy mi lenne, ha egyszer…, ha egyszer ő is gépet építhetne, mint itt a nagymenők, a Zsélyi, a Takács Sándor, az Adorján János és a Horváth tanár úr.
-Kétszáz?
-Annyi. De lehet, hogy valamivel több. Ki kell számolni.
A lány elébe kerül, nem engedi tovább. Szántó Géza mérges, majd fellöki, ahogy lép.
-Na!
-És, ha megszerzem a pénzt, megcsinálja nekem a repcsit?
Epésen felnevet a lakatos- inas. Jó vicc! Kétszáz koronát? Bolond ez a lány?
-Megcsinálom. Ja! Az tótzicher, hogy megcsinyálom!
Dobos Ágota egyre fixírozza, mintha a veséjébe kívánna belelátni, bízhat-e a szavában? Könnyedén megrántja a vállát.
-Akkor jó! Mert lehet, hogy tényleg tudok rá pénzt szerezni!