Háború volt, vagy nem is volt talán. Az utcák romosak voltak. De lehet, hogy béke volt egy újabb háború előtt, és csak a Keleti Pálya-udvar átépítésének munkálatai zajlottak azon a környéken…

…Az előzményekhez hozzátartozik, hogy aznap halt meg az anyám. Németországba készült, vagy már elutazott, nem tudom. Készülődés közben, vagy útközben érte a halál. Én a nagy lakásban kaptam a gyászhírt. Álltam a szoba közepén, valamiért indultam volna, amikor elmondták. Annyira megviselt, hogy minden aznapi tervet felejtve elindultam, hogy járjak egyet. Sírtam. Emlékezni akartam Rá, gyászolni akartam. Az én gyászom csak rám tartozik, nem akartam megosztani senkivel. Ahogy elindultam a Thököly út felé, egyszerre csak érzékeltem, hogy jön velem a kedvesem. Abba az irányba tartott ő is, amerre én mentem. Véletlen lehetett, hiszen ő csak a képzeletemben volt a kedvesem, nem járt ő arra, amerre én járok. Titkos gondolataim legmélyén reméltem, hogy egyszer a kedvesem lesz, bár igazi komoly esélyem nem volt ilyesmire, alig ismertük egymást, s ez az alig ismeretség is problémákkal volt terhes.

A házak, az utca persze egyáltalán nem hasonlított a Thököly út környéki utcákra, és házakra. Magasabbak, modernebbek voltak az épületek, az utak szélesebbek. De romos volt az egész környék, és szennyes füst kavargott a levegőben, mintha háború lett volna. Az ég alja bíborszínű volt, a bíbor hátteret fekete fellegek szabdalták. Mentünk, mendegéltünk szorosan egymás mellett a Baross-téren, a Keleti Pálya-udvar romjain bukdácsoltunk, és egyszerre csak, ahogy így lépkedtünk a szennyes aszfalton, megéreztem a kezét, ahogy hozzáér az én kezemhez. A véletlen műve volt, hogy egymáshoz ért a kezünk, elő szokott fordulni, amikor egymás mellett lépked két ember, s kellemetlen, ha előfordul, az ember ijedten és szégyenlősen rántja vissza ilyenkor a kezét: jaj, bocs, nem akartam. Az ő keze is megrándult egy pillanatra, tisztán érzékeltem. Tudtam, el fogja húzni majd, s azt mondja majd: bocs, ne haragudj. Nem ez történt. A keze ott maradt, és én akkor megfogtam azt a kezet.

Elhagytuk a házat, melynek utcai frontján valamikor könyvesbolt működött, s elhaladtunk az egykori cipőáruház előtt is. Néptelen volt a környék, senki nem járt az utcán. Nem csodálkoztam ezen: háború volt, s háború idején az emberek nem mennek le az utcára sétálni. Nyugtalan remegéssel pihent a keze az én kezemben. Cérnakesztyűt viselt, éreztem a cérnakesztyű alatt bizonytalanságát. Mentünk, mendegéltünk. Nem siettünk, hová siettünk volna? Bár bennem homályosan motoszkált egy sejtés, valahova el kell jutnom, valamit el kell intéznem. Nagyon hosszú volt az út, órákig tartott, amíg a volt METRO lejárattól eljutottunk az ékszerboltig. Az ékszerbolt kirakata be volt törve, a polcokat kifosztották, egy-két értéktelen, vacak óra árválkodott csak az egyiken. Kedvesem keze lassan megnyugodott az én kezemben, nem éreztem már a remegését. És egyszer csak, ahogy sétáltunk tovább, keze megszorította az enyémet. Csak egy pillanatig tartott, meg se történt talán, csupán csak én akartam, hogy valóság legyen. Ettől kezdve minden idegszálammal a kezére figyeltem, és tényleg, néhány lépés után, újra éreztem azt a kis, gyenge, elfogadó, kezdeményező szorítást.

Minden bátorságomat összeszedve ekkor a középső ujjamat átdugtam az ő ujjai között. Nem utasította el, visszaszorított, megszorította a középső ujjamat. Erős, bátor, bíztató kézfogás volt ez akkor már köztünk, megszűnt minden bizonytalankodás. Kezeink összetartoztak, ezt kifejezték, és büszkén vállalták. Arra gondoltam, hogy íme itt van anyám utolsó, földöntúli ajándéka. Kézen fogva sétálok a kedvesemmel. Mit számít, hogy háború van, hogy romosak az utcák. A lehetetlen valóra vált. Az elképzelhetetlen bekövetkezett.

Bíborszínű volt előttünk a horizont, füstös fekete fellegek gomolyogtak a házak fölött. Átkeltünk egy kereszteződésen. Ahogy leléptünk a járdáról, lábam elé került valami gusztustalan, véres dolog: egy nejlonzacskó, benne vér, csont, vagy véres, nyálkás hányadék. A kedvesem vette észre, szólt, figyelmeztetett, s arrébb kormányzott, hogy ne lépjek bele. Mentünk, sétáltunk kéz a kézben, s égett, lángolt füstös, komor fényben villódzott köröttünk minden.