San, Idosnak volt a párja, Edon, Tomakinak, Iz, Femének Zulati, Petrunak, Monva, Elenének. Orsili Méddel élt együtt. Ahol laktak, a sziklapart alatt mély volt a víz, és tinta-kék volt a tenger. A párok nappal gyümölcsöt szedtek, halásztak, úsztak az öbölben, feküdtek a forró napon és nézték a sirályokat. Éjszaka egymással háltak és minden rendben ment egészen addig, amíg egy nap, Orsili el nem mondta Elenének, mit titkol Méd előtt.
Nem sikerült jól elhálnom Méddel, mondta. Neki jó, de nekem nem jó. Úgy értem, hogy Médnek mindenféleképpen jó, akármiféleképpen hálunk is, de nekem sehogy.
Méd tudja, hogy neked nem jó? kérdezte Elene. Nem, mondta Orsili. De régóta úgy teszek, mintha nekem is jó lenne. Mindig úgy tettem, már a kezdet kezdetétől fogva. Méd nem sejt semmit. Ugye nem mondod el a többieknek?
Semmiképpen se, válaszolta Elene. Legyen ez kettőnk titka. De azt javaslom, minél előbb beszéld meg Méddel, mi bánt.
Elene aztán elmondta Sannak, San elmondta Edonnak, Edon elmondta Iznek, Iz elmondta Zulatinak. Zulati a sziklapartra ment, ott találta Médet és kitálalta, ami a tudomására jutott.
Méd ezután erőszakosan elszerette Sant, Idos Edont, Tomaki Femét, Petru Elenét. Monvának már csak Orsili maradt, elhált vele és jó volt neki. Orsilinek azonban Monvával sem sikerült úgy elhálnia, hogy neki is jó legyen. Együtt volt aztán Petruval, Femével, Tomakival, és Idossal de az elhálás egyikükkel sem volt tökéletes.
Sokáig éltek így együtt. Vége felé járt már a nyári félév, amikor Méd csónakot ácsolt magának a sziklás partfal fölött kapaszkodó fenyőerdő fáiból, és este, a szürkület leszállta után elhagyta a szigetet. Éjszaka nagy vihar támadt, tombolt a szél, dörgött az ég, villámok hasították a fekete éjszakát. A partot ostromló hullámok hajnalban kisodorták a szikla-fal mellé Méd csónakját. Méd nem volt benne. A tajték addig dobálta, törte, zúzta a sziklákon a lélekvesztőt, míg napfelkeltére már csak néhány deszkadarab maradt belőle.
Aznap San a tábortűz mellett beszámolt a többieknek, mi történt előző éjszaka.
Együtt háltam Méddel, mondta, jó volt vele, amíg be nem jött Orsili. Orsili Méddel akart hálni, és Méd hált vele is. Amikor befejezték, Méd megkérdezte Orsilit, jó volt-e? Orsili azt felelte: igen, jó volt. De, aztán később, amikor Méd velem akart újra hálni, rettenetes haragra gerjedt, és a fejéhez vágta: nem, nem volt jó, csak megjátszotta, hogy jó volt! Soha nem volt jó veled, ezelőtt se, soha, mondta kiabálva, csak úgy tettem, mintha jó lenne! San, amikor végzett az elbeszéléssel, sírni kezdett, mert szívből megszerette Médet az alatt az idő alatt, amíg együtt voltak.
Sok napon keresztül várták vissza, hiába. Teste nem került elő, valószínűleg felfalták a cápák.