-Kislányom – mondta neki egy alkalommal -te még nagyon fiatal vagy, nem tudhatod, mi való, mi nem!
-Mire céloz nővér -kérdezte nyugtalanul Ethel. A központi épület előtt beszélgettek, este volt, a lány éppen készült átvágni az udvaron az atya házikójához.
-Nézd, én tudom, hogy rendes kislány vagy, s Antonio atyáért is tűzbe teszem a kezem. De a látszat, ellenetek szól. Az emberek, tudod milyenek az emberek, összevissza beszélnek mindenfélét. Nem kellene táptalajt adni a pletykáknak.
-Értem, anyám!
-Mondd nyugodtan, hogy nővér!
-Értem nővér. És köszönöm!
Ethel sarkon fordult és visszament az apja kunyhójához. Bement, s bentről, a sötét ablak mögül figyelte, mikor tűnik el végre balfenéken a főnöke. Julianna bekopogott Antoniohoz. Nyílt az ajtó, az atya beeresztette. Tíz percig lehetett odabent, miről tárgyaltak, miről nem, nem tudni, aztán eltávozott. Amikor már tiszta volt a levegő, Ethel átlopózott a téren, s pár pillanattal később Antonionál volt!

Aznap este furcsa kérdéssel hozakodott elő. Piszkálta a csőrét, amit Pablotól hallott, nevezetesen, hogy Jeromos atya Santa Felipében szeretőt tart, ezt akarta kitisztázni.
-Lehetséges ilyesmi? – kérdezte Antoniotól. -Egy pap, akinek szeretője van!
Az atya szemén a ború árnyéka vonult át.
-Nem kell felülni a szóbeszédeknek. Rosszindulatú egyének mindig lesznek!
-Nem igaz akkor?
-Nem!
-Ilyesmi nem is fordulhat elő, azt mondja az atya?
Antonio a homlokát ráncolta.
-Nézd csak…hogy magyarázzam, a papok is emberek. Nekünk is vannak vágyaink, de megpróbálunk ellenállni a test csábításának. Erre való az ima. Nem állítom, hogy soha nem történt meg, hogy egy pap szerelmes lett. Van például egy pap társam. Együtt végeztünk a szemináriumban 10 éve. Hernandonak hívják. Nem, nem Hernando a neve igazából. De, legyen, mondjuk, most ez a neve, az igazit nem árulom el. Ő beleszeretett a házvezetőnőjébe, egy fiatal mexikói lányba. Sarahnak hívták, apáca volt. Onnan tudom…nem érdekes…-zavartan elhallgatott.
-Nagyon érdekes – mondta a lány. -S mi lett aztán velük? Egymásé lettek?
-Nem tudom. Tényleg nem!
Ethel figyelte Antonio arcát. A férfi homloka tűzpiros volt, tekintetét a padlóra szögezte. A kislány szemében huncut fény gyúlt.
-Van egy ötletem atya!
-Igen?
-Játszunk egy játékot. Mondjuk, én vagyok Sarah, és húsz éves vagyok, az atya meg Hernando, és huszonöt. Hernandonak tetszik Sarah, udvarolni kezd neki. Maga udvarol majd nekem, szépeket mond, ahogy szokás. Nekem még soha nem udvarolt senki! Persze csak az illendőség határáig. S mi, nem mi leszünk, hanem ők. És ön, mondjuk nem lesz pap, és én se leszek apáca, hanem csak az, ami most vagyok. Mit szól hozzá?
Antonio képe merő aggodalom volt. Ráncolta a homlokát, pislogott.
-Nem hiszem, hogy jó játék lenne. Ne jászunk a tűzzel, Ethel!
-De igen, kérem, kérem, kérem! Csak egy kicsit! Úgy szeretném! Ugye nem utasít vissza?
-Hát nem is tudom – mondta Antonio. -Időm sincs sok.
-Hogyne lenne -erősködött Ethel. -Esténként például. Vagy napközben bármikor, amikor összefutunk véletlenül az udvaron, az iskolában, vagy a kikötőben. Az atya mond majd valamit nekem virágnyelven, amit csak mi ketten fogunk érteni, átad például egy üzenetet, amit Hernando küld Sarahnak, s én válaszolok rá. Jó? Benne van?
Az atya felemelte mindkét kezét. Beleegyezésnek is lehetett venni, meg elutasításnak is,
-Majd meglátom. Most azonban imádkozzunk, Térdeljen ide mellém, s mondjuk együtt a rózsafűzért: Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled, s áldott vagy Te az asszonyok között…