Az egyik reggel óriási párduc feküdt a homokban a katedra előtt. Először észre se vették, foltos bundájával belesimult környezetébe. A ragadozó-nagymacskák általában nem mennek az ember közelébe, az alatt a tizenöt év alatt, amit Antonio a misszión töltött, egyszer sem fordult elő, hogy valamelyikük bejött volna a telepre. Egy kislány vette észre. A gyerekek gyülekeztek, néhányan már leültek, mások egy kupacban beszélgettek, nevetgéltek. A kislány fojtott hangon felsikoltott, s kis kezével rámutatott a ragadozóra. A zsivaj egy szempillantás alatt elült, csend lett. Európai gyerekek riadtan szétfutottak volna a szélrózsa minden irányába, de az indián gyerekek zsigereikben érezték, hogy a menekülés a nagymacska azonnali támadását váltaná ki. Megálltak egy helyben, nézték a párducot, és nem mozdultak. Az állat hasára hemperedett és talpra állt. Gonosz, zöld szemeit végigjáratta az emberek csoportján. Vajon megérezte-e a félelem feszülését? Biztos. A félelem testszagot vált ki, ami megcsapja az állat orrát. Jó mondás erre: vérszagot érez. Lelapult, farka kígyózva vonaglott a porban. Ebben a pillanatban érkezett Antonio atya a házak felől. Rögtön látta, hogy baj van, s néhány lépés után azt is felfedezte, mi az? Lelassította lépteit, és úgy jött tovább, hogy haladási irányával a gyerekek, és a párduc közé kerüljön. Egyre lassabban, egyre óvatosabban lépegetett, s aztán, amikor odaért a porondra, megállt az állattal szemben, alig néhány méterre tőle.
-Senki ne mozduljon! – szólt hátra a válla felett. -Maradjatok csöndben!
Na, ez utóbbi figyelmeztetés felesleges volt, a gyerekekbe beleszorult a szusz, amúgy se szólaltak volna meg.
Az atya, mintha szobor lenne, csak a két szeme élt. Most egyenesen a párducra nézett, nyugodtan, figyelmesen szemlélte.
-Menj haza, cica -mondta neki kedves, behízelgő hangon. -Na, menj már, mire vársz?
A párduc lesúnyta a fejét, felállt, nyújtózott, ahogy a macskák szoktak, majd megfordult és elsompolygott. Puha léptekkel haladt a kerítésig, és egy kecses ívű ugrással átvetette magát. A veszély elmúlt, a feszültség felengedett.
-Üljetek a helyetekre – intett Antonio atya, s ő maga is felment a katedrára. – Mindenki itt van? Hol a hetes?
„Csont” Feri állt fel az első padból, csengő hangon mondta:
-Tanár úrnak tisztelettel jelentem osztálylétszám harminckettő, senki nem hiányzik.
-Jól van – mondta az atya. -Álljatok fel akkor, és imádkozzunk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…
Aznap tökleves, és pirított manoco volt a menázsi délben, mindenkinek nagyon ízlett. A párducos kalandot ekkorra már elfelejtették. Ebéd után pihenő következett, majd játék. Antonio vette a szekercét és ment a chabonót építeni. Már a tetőszerkezetnél tartottak, gyorsan épült a kollégium épülete.

Három nappal a párducos kaland után befutottak a kaucsukgyűjtők kenui. Kirakták a zárható fedelű bödönöket a stégre. Ezek 25 literesek voltak, színültig teli folyós-nyúlós nyersgumival, amit motorcsónak szállít tovább Padamoba. A kaucsuk a dzsungel országútján, az igarapén utazott az Amazonasig, onnan uszályok szállították Manaos felé. Az igarape az őserdőt behálózó vízi-utak összessége, kisebb nagyobb folyók, patakok, csermelyek szövevényes rendszere. Nagyrészt csak kenuval, vagy pirogával járható, az esős évszak alatt jobbára azzal se. A kaucsukgyűjtés fárasztó, és veszélyes munka, caboclo indiánok végzik, a waikák túl lusták hozzá. A waika férfi egész nap a chinchorrójában heverészik, csak akkor kel ki belőle, ha enni, inni, vagy párosodni akar. Néha vadászik is, de nem viszi túlzásba, a dzsungel tálcán kínálja az ennivalót az embernek, csak a kezét kell kinyújtania érte. A folyók tele vannak hallal, rákkal, teknősbékával, a fákon érett gyümölcsök lógnak, a tapír, a hangyász és az őz odajön a vadász nyila elé. Ilyen lehetett a paradicsom Ádám és Éva kiűzetése előtt. A beszerzés és a főzés a nők feladata, harcos csak nem alacsonyodhat le odáig, hogy gyümölcsöt szedjen, vagy a fakanál túlsó végén ácsorogva a kását kavarja!

A caboclók viszont a waikákkal ellentétben, dolgosak, szorgalmasak. Kis csónakjaikon bemerészkednek ember nem járta helyekre, jatagán méretű késeikkel mély vágásokat téve megcsapolják a kaucsukfák törzsét. Az így ejtett sebekből nyersgumi folyik, ami olyan, mint a tej. Lapos tálakba gyűjtik, innen öntik át a zárható fedelű bödönökbe. Közben szembe kell nézniük a dzsungel ezer veszélyével, mérges kígyókkal, ragadózó állatokkal, legyekkel, szúnyogokkal. A legyek nappal támadnak, legveszélyesebb köztük a jején-légy, apró, fekete rovar, csípése elviselhetetlenül fájdalmas hólyagokat kelt az ember bőrén. Igazából nem is légy, rendszertanilag őkelme is a szúnyogfélék rendjébe tartozik, ez azonban az áldozatok közül senkit nem vigasztal. Az indiánok szervezete ellenálló a malária-szúnyogok csípésével szemben, persze azért a csípés az, csípés, nekik is ugyan úgy fáj, mint bárki másnak. Éjszakára felakasztják két fa közé függőágyaikat, s alszanak, ha tudnak. A delohi missziós telepen is voltak kaucsukgyűjtők, Carlos és népes családja például az volt, s Neyomi is kaucsukgyűjtő családból származott. A telepen élő indiánok, waikák, piaroák, cabaclók keresztények voltak, civilizált körülmények között éltek, civilizált ember módjára viselkedtek, amit persze őserdei-missziós telep színvonalon kell érteni. Európai ruhában jártak, ágyékkötőiket nadrágra cserélték, a lányok, asszonyok férfiingekbe, vagy kivágott jenki ruhákba rejtették keblüket. Előfordult persze, hogy felkísértett a múlt, s anyaszült pucérra vetkőztek, mint a környező falvakban élő társaik: a hetente megrendezett tánc-ünnepélyeken a dobok pergő ritmusa felkorbácsolta vérüket, ilyenkor ledobálták magukról európai ruháikat, úgy táncoltak, s szabadok voltak újra.