Awqiricuce, a csapat főnöke, miután a kirakodás rendben lezajlott, felment a partra, s megkereste Antonio atyát. Az atya éppen egy hosszú karónak az egyik végét faragta, hogy hegye legyen. Ez a karó, és egy másik tartja majd a bejárat felett a tetőszerkezet illeszkedő lécét, melyet háncs-kötéllel rögzítenek a másikhoz. Az atya, észrevéve, hogy Awqiricuce közeledik, felegyenesedett. A férfi a misszió szeme és füle volt, most is híreket hozott távolabbi vidékekről. Aggodalmas arccal lépegetett felfelé a homokos fövenyen, rá volt írva a képére, nincsenek jó hírei.
Keresztbe tette karjait a mellén, így üdvözölte a papot. Antonio ugyanúgy viszonozta.
-Mit hozol?
-Semmi jót!
-Történt valami odakinn?
-Igen. Shipibók és kecsuák egyes csoportjai a Callaría folyó vidékéről lejjebb húzódtak a vízfolyások, és a völgyek mentén. Ellenségesen viselkednek azokkal a waikákkal, akik már felvették a kereszténységet. Fenn már néhány helyen égnek a tereék, menekül a lakosság.
Antonio ledobta a földre a szekercét.
-Gyere kicsit arrébb, ne hallják az emberek!
Felmentek a közösségi épülethez, leültek a lépcsőre. Ott nyugodtan beszélgethettek, nem járt arra senki.
-Veszélyben vagyunk mi is itt Delohiban?
-Egyelőre nem. A shipibók még nagyon messze vannak, több mint hetven-mérföldnyire. Nem biztos, hogy idáig eljutnak. Közeledik az esős évszak.
-Mit akarnak voltaképpen? Mert, hogy nem a mi istenünk fáj nekik, az, nyilvánvaló!
-Hát nem is! Inkább a waikák javai!
-A waikák javai? -Antonio idegesen felnevetett. -Mijük van szerencsétleneknek az ágyékkötő madzagjukon kívül?
-Amiket tőletek, fehér emberektől kaptak. Te is tudod atyám, hogyan szereztétek a híveket a falvakban. Mi mindent adtatok, hogy befogadják a fehér istent. Elárasztottátok népeinket a civilizáció kellékeivel, csak, hogy céljaitokat elérjétek. Egy shipibo ölni tudna egy késért, egy fém-csapdáért, egy lábosért, vagy egy halász-hálóért!
A pap, rosszallóan csóválta a fejét.
-Ez úgy hangzik, fiam, mintha azt mondanád: megvásároltuk őket!
-Mert nem ez történt?
Antonio igazságos ember volt, szeretett szembenézni a dolgokkal. Kereste a jelenségek mögött a lényeget. Az indián főnöknek igaza van. Valóban: megvásárolták a népet, javakkal, csecsebecsékkel vették meg a hitet. A jó cél érdekében történt, de így történt. Halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán.
-Jó, igazad van. De mondd meg, te okos ember vagy, helyes-e ez így vagy sem? Te magad is keresztény vagy!
Az indián farkasszemet nézett vele. Zárkózott arcáról nem lehetett semmit leolvasni. Olyan hosszan hallgatott, hogy már-már úgy tűnt, nem is akar válaszolni. Aztán mégis csak megszólalt.
-Az igazságnak két arca van. Ha a te oldaladról nézem, mint keresztény, azt kell mondanom, jól tettétek, mert az én népemnek is meg kellett ismernie az egy, igaz Istent. De, a másik oldal felől, máshogy fest a dolog. A shipibók például azt mondják: idejönnek a fehér emberek, és mindenünket elveszik, még az isteneinket is!
Csend lett. Antonio tudta, az indiánnak igaza van. Ő, a tanult, széles látókörrel rendelkező, pap, többet is tudott a folyamatokról. Azt is tudta, hogy az indián őslakosság száma a fehér ember megjelenése óta a tizedére csökkent! A fehér ember mohó szájával beleharapott az őserdőbe, harapásának nyomait ma is láthatjuk mindenütt, ha az Amazonason, vagy az Orinocon utazunk, fél országnyi területeken letarolt dzsungel-részek! Túl nagy árat fizetett érte az őslakosság! -mondta magában. S, ha így folytatódik, ki tudja mi lesz 50 év múlva? Lesz-e még Amazónia, s élnek-e majd még indiánok Dél-Amerikában?

-Gyere – intett a kaucsukgyűjtők főnökének. -Megkérjük Neyomit, hogy helyezze üzembe a rádió-telefont. Beszélnem kell a központi missziós teleppel.
A félvér asszony édesdeden aludt a chinchorójában a verandán, alig bírtak lelket verni bele. Nagy-nehezen azért kikelt függőágyból és morogva, elindult a férfiak után. Bementek az irodába, Neyomi előhúzta az asztal alól a készüléket, feltette, s bekapcsolta.
-Hívd Santa Christit, Neyomi – kérte az atya.
A nő rákeresett a hullámhossz-hangolóval. Recsegett a készülék, majd bejött Santa Christi.
-Itt a központi missziós állomás – hallották a hangot. – Vétel!
-Antonio vagyok – mondta az atya a kagylóba. -Dicsértessék. Híreket kaptam. Bizalmas emberem jelentette, hogy shipibo indiánok megtámadtak keresztény waika telepeket Padamotól északra. Vétel.
-Tudunk róla. -Vétel.
-Kell-e valamit tennünk? Nem szeretném a missziómon lakókat veszélynek kitenni, vétel.
-Nincs közvetlen veszély, maradjon mindenki a helyén. Kézben tartjuk az eseményeket, és a szükséges lépéseket megtesszük! Köszönöm, befejeztem, Isten áldja!
Gondterhelten nézett Neyomira és Awqiricuce-ra.
-Hát, hallottátok testvéreim. Bíznunk kell a fenti vezetésben, de legfőképp Istenben. Most menjetek, de ne beszéljetek erről senkinek!