Behajóztak egy mellékfolyó torkolatába. Igazából csak egy bővizű patak volt, 4-5 méter széles. Hosszú ideig haladtak rajta, fél-gázzal csak, mert Pedro nem akart kockáztatni. Simára koptatott fekete sziklákat itt is gyakran láttak, voltak köztük olyanok, amelyek alig látszottak ki a víz tükre alól. Elgondolni se jó, mi lett volna, ha ráfutnak egy ilyen zátonyra, és értékes rakományukkal hajótörést szenvednek a dzsungel közepén. Rengeteg madár röpdösött, csicsergett, kelepelt az ágak között, ararák, tukanok, kolibrik, és papagájok, rengeteg papagáj mindenféle méretben, és színárnyalatban. Egyikük, egy tyúk nagyságú, vörös-tollazatú, teljes lelki nyugalommal rászállt a csónak orrára, és jó darabon potyautasként velük utazott.
Óriásira nőtt mahagóni-fa vízbenyúló gyökerei között kötöttek ki. A tisztáson a fák között látszottak a bennszülöttek kunyhói. Felcipelték a ládákat, s kezdődött a szokásos műsor: az ajándékozás, a gyerekek oltása, a felnőttek járó-beteg ellátása. Sok volt a vágott, tépett, szúrt seb ebben a faluban. Kikérdezték az indiánokat, honnan erednek ezek a sebek? Kiderült, néhány nappal korábban véres összecsapás zajlott le köztük, és egy másik falu férfijai között. Nem volt ritka az ilyesmi, a doktor és tapasztalt társai tudtak arról, hogy az indián törzsek között időnként vad bosszúhadjáratok zajlanak, melyek mindig valami korábbi sérelem megtorlására irányulnak, de ha jobban megpiszkálja az ember, ők maguk sem tudják már, ki kezdte, s mi volt az első, kiváltó ok. Az orvos egész nap a sebeket gyógyítgatta. Délután előkerült egy ember, egy középkorúnak számító indián férfi. Harminc lehetett. A hóna alatt tyúktojás nagyságú, vérvörös daganat látszott. A daganat széle körben kékes-lila volt, a tetejéből pedig sárgás genny szivárgott.
-Furunkulus – magyarázta dr. Voght a lányának, és Juliannának. -Nem tudok vele mit kezdeni, ebben a stádiumban. Fel kell vágnom!
Lefektették szerencsétlent a hajóból felhozott pokrócra. Az orvos odakérette Pedrót, és Faét. –Fogjátok le kezét-lábát. Szorosan tartsátok!
A férfi engedelmesen lefeküdt, s hagyta, hogy lefogják. Fogalma sem volt arról, mi következik. Julianna szakavatott mozdulatokkal lefertőtlenítette a duzzanat környékét.
-Kérem a szikét! – szólt hátra a doktor a lányának.
Ethel odaadta neki. Dr. Voght szemügyre vette a daganatot, majd egy gyors, határozott mozdulattal belenyisszantott. Fekete színű vér, és sárgás váladék lövellt ki a sebből. Az indián teste megvonaglott, ajkát velőtrázó sikoly hagyta el. Ethelnek gyermekkori élményei jutottak eszébe falusi disznóvágásokról, a disznó sivalkodott ilyen rettenetes hangon, amikor a böllér a hosszú, széles késsel átvágta a torkát. Iszonyatos volt, kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon el, s ne fogja be a fülét.

Néhány falusit nemi-betegség tünetével kellett kezelni. Nem szifilisz volt, valami más, ismeretlen, bakteriális eredetű bőrbetegség. A férfiaknál a makkot borító fityma bőrét támadta meg belül, a nőknél a hüvely bemeneti nyílása környékén volt észlelhető a fehéres színű, túrószerű váladékozás.
-Üljön le ide, és tegye szét a lábát – parancsolta az orvos a nő-betegnek. -Húzza szét a kezével a szemérem-ajkát. Ethel, mondd meg neki, mit csináljon!
-Eawez hyu. Suate roqmhe hie matatu.
Az asszony engedelmesen leült, és tette, amit Ethel mondott. A doktor fertőtlenítő oldattal beecsetelte a bőrfelületet.
-Jól van. Itt egy doboz Aszpirin. Hármat kell bevenni naponta, reggel délben és este egyet-egyet. Magyarázd meg neki Ethel.
Aztán egy indián férfi jött. Leoldotta hímvesszőjét arról a madzagról, ami a felhúzta a hasához, odaállt az orvos elé.
-Mutassa. Húzza fel a bőrt!
Ethel fordított.
-Chochime ze! Éékiqwiz.
Johanna, kérem, segítsen. Fogja meg a hímvesszőt, és fordítsa ki a bőrt, hogy lássam a belső hámfelületet. Tartsa. Juj de csúnya. Nyúljon hátra az oldatért. Gézt is kérek!
Gumikesztyűben dolgoztak, szájuk elé maszkot kötöttek.
Kezelte a beteget, majd neki is adott egy doboz Aszpirint.
-Naponta háromszor, amíg el nem fogy, érti, amit mondok?

A napok egybefolytak, Ethel már régen elvesztette az időérzékét, nem tudta, hogy hányadika van, s milyen nap. A meglátogatott településeket sem volt képes számon tartani, mikor melyikben jártak, egyik falu ugyanolyan volt, mint a másik, ez a nap éppen olyan, mint a megelőző. Fásult közönnyel vetette magát bele a munkába. Tette, amit kell. A legtöbb helyen csak egy-egy napot töltöttek. Nem a tereékben éjszakáztak, hanem a parton kerestek arra alkalmas helyet. Felállították a sátrakat, megették egyszerű vacsorájukat, ami a legtöbb esetben szárított manocóból, és friss gyümölcsből állt, s lefeküdtek. A férfiak felváltva őrködtek egész éjszaka, hogy baj ne érje a kis csapatot. Ethel lefekvés után szinte azonnal elaludt, gyakran már ima közben, amit együtt kezdett el a két nő, de általában csak Julianna jutott el a végére. A nővér megpróbálta szóra bírni, szeretett volna egy kicsikét beszélgetni vele, a lány azonban kimerült volt, gépiesen válaszolgatott, és már el is szenderült. Egyik este azonban mégis sikerült Juliannának néhány szót kihúznia Ethelből. A nővér észlelte, hogy Faé és a lány között egyre feszültebb a viszony, ezt tette szóvá. Záporeső verte felettük a sátrat.
-Nagyon utálod? – kérdezte.
-Látszik rajtam? – kérdezett vissza a lány.
-Eléggé! Mi bajod van vele tulajdonképpen? Nem rossz ember ő, csak faragatlan.
-Nekem más a véleményem – mondta Ethel. -Faé egy barom. Ez a véleményem róla!

A beszélgetést megelőzte egy újabb közjáték Carlos fia, és dr. Voght lánya között. Aznap egy nehezen megközelíthető falucskában jártak. Nem is tudtak egészen odáig jutni, a patak ezen a részen már nem volt motorcsónakkal járható, de a motorzajra eléjük jöttek pirogáikkal az indiánok. Nem voltak barátságosak. Felvitték őket a falujukig, és némán, mosolytalan arccal figyelték a ládák kicsomagolását. Különös barbár szertatás folyt fenn a chabonók között, szóltak a dobok, rikoltott a síp, meztelen férfiak és nők táncoltak körbe valamit, vagy valakit, nem lehetett látni onnan, ahol álltak, hogy mi az. Rikító színekkel tetőtől talpig kifestett alak ugrabugrált a tömeg közepén, a varázsló. Kántálásától a lánynak hányingere támadt,
Kisvártatva rémült sikoltás hangzott arról a helyről, egy kisgyerek hangja volt!
-Mi folyik ott? – kérdezte Ethel az egyik lándzsás indiántól, aki a közelében állt.
A férfi figyelemre se méltatta, úgy tett, mintha észre se vette volna. Ekkor újabb sikoly hasított a levegőbe. Ethel meg mert volna esküdni rá, hogy egy kislány hangját hallotta.
-Mit csinálnak azokkal gyerekekkel?
Megperdült, és elindult felfelé, hogy odamenjen. Ám, alig tett néhány lépést, hátulról erős kar ragadta meg. Faé volt.
-Ne menjen oda!
-Hagyjon! -rángatta magát a lány. -Eresszen!
-Nem lehet!
-A fenébe magával! Tudni szeretném…!
Faé szorosan tartotta. Arca gúnyos vigyorba rándult.
-Igazán? Na, akkor elmondom magának. Kivágják a lányok puncijából azt a kis pöcköt, ami magának is van a lába között, s ami nem szükséges, mert csak baj van vele. Ennél a törzsnél ez a szokás. Most már tudja!
Ethel fuldoklott a szégyentől, a megaláztatástól és Faé kemény karjától, ami még mindig rajta volt, a melle alatt szorította, mint egy vasabroncs.
-Vadállat! Hadd menjek oda! Micsoda idióta barbár dolog ez! Mindenképpen meg kell akadályoznom!
Sírt kiabált, és kétségbeesett dühvel rángatta magát.
-Ne avatkozzon bele! Semmi köze nincs hozzá!
Az apja lépett melléjük. Megfogta az indián karját.
-Eressze el, kérem! Most!
Aztán a lányához fordult.
-Faénak igaza van, Ethel. Ebből jobb kimaradni. Gyere, szétosztjuk az ajándékokat, s megkérjük őket, vigyenek vissza a motorcsónakhoz!