Az esős évszak félelmetes, pusztító viharral köszöntött be április 3.-ról 4.-re virradó éjszaka. Éjfél után dr. Voght arra ébredt, hogy sír, vijjog, sivít feje felett a tető. Itt a szél – mormolta és még mélyebben befúrta magát függőágya biztonságába. A közvetlen közelről hallott sivítás mögött, tompa mély zúgás töltötte be a teret, a missziós telepet körülvevő őserdő óriásfái a villámok fellobbanó fényében fűszálként hajladoztak odakinn az ablak-keret négyszöge mögött. Mintha óriások dobáltak volna sziklákat, melyek dübörögve zúdulnak lefele a köves hegyoldalon. Elindult valahol messze halk, masszív, mindent betöltő morajlással a hang, egyre közelebb jött, egyre erősebb lett, végigsöpört az eső verte tisztáson a reszkető épületek felett, majd a távolodó halál idegborzoló hörgésével elhalt, beleolvadt egy újabb mennydörgés születő morgásába. Sötét tárgy repült el az ablak előtt, letört faág lehetett, melyet tollpiheként vitt magával a szél, nekicsapódott valaminek, az orvos azt gondolta, hogy a közösségi épület oldalának, s nagyot reccsenve kettétörött. Lezúdult az ég, millió csatornája ujj-vastagságú sugárban öntötte a sertaora a trópusi égbolt kiapadhatatlan vizeit, nem merőlegesen esett az eső, hanem szokatlan módon vízszintesen szélirányban a folyó felől. Az orvos közvetlen közelről sustorgást hallott, mintha a víz már benn a szobában folyna. De, hisz az, lehetetlen – mondta magában. Már máskor is volt nagy eső, és a tető, a falak jól állták! Mégis kikászálódott, s öngyújtójával meggyújtotta az íróasztalon álló karbidlámpát. A bizonytalan, vibráló fényben hunyorogva nézett körül, s hirtelen észrevette, mi okozza a sustorgást: a kunyhó, folyó felőli homlokzati oldalán a deszkák közti réseken zubogva ömlött be a víz, éppen úgy, mintha a házikót egy hajódaru megemelte volna, s a tenger felszíne alá merítette volna! Már bokáig ért a házban, vízben álltak a ládák az értékes tudományos gyűjteményekkel, és az orvosi eszközökkel, a ruhás-kosarak, a cipők és a papucsok a víz felszínén úsztak. Rémületében nagyot kiáltott. A kiáltásra kinyílt a kisszoba ajtaja, (a telepen lévő házak közül csak az orvos házában volt külön „luxusként” két szoba, a többiek osztatlan légterűek voltak, akárhányan éltek is bennük) s az ajtónyílásban megjelent Ethel, borzas fejjel, hunyorgó álmos szemekkel, s mögötte makogva, semmit nem értve Péter. A lány első pillanatban fel sem fogta mi történt. Állt, bokáig a vízben, két karját fázósan maga köré fonta. Aztán egy pillanat alatt felébredt, odaszaladt a legközelebb eső ládához, lehajolt, megragadta a fülét és rákiáltott az apjára: gyere, apa, tegyük fel az asztalra! A szoba közepén lévő ebédlőasztalra pakolták fel sorban a ládákat, majd, amikor már olyan magas tornyot raktak, hogy nem érték el a tetejét, következett az íróasztal. A doktor felakasztotta a karbidlámpát egy fali kampóra, félresöpörte az irományait, sarokba tolta az írógépet, s máris szabad volt a hely. A deszkák közti résen befolyó vízzel egyelőre nem tudtak mit kezdeni, egy idő után úgy tűnt, nem emelkedik tovább a vízszint, ami felül, a réseken befolyt az nyilvánvalóan alul távozott. A házikó döngölt-föld padlózatának a víz nem sokat árthatott, a deszkából készült falaknak meg még annyira se, így hát egyelőre biztonságban voltak. Leültek egy-egy székre, lábaikat felrakták a másik két székre. Nézték az ablakon túli világot, a meg-megvilágosodó hátteret, a házak tépett sziluettjeit, a vízszintesen úszó fákat az erdőszélen. Péter a ládák tetejére kapaszkodott, összekuporodott rémületében. Az éles, fülsiketítő csattanások most már egymást követték, a frigaem közvetlenül a fejük fölött tombolt. A kunyhó falai szakadatlanul rázkódtak. Ethel megpróbált imádkozni, de csak a kezdősorig jutott, egy-egy újabb iszonyatos mennydörgés belefojtotta a szót. Egyszer csak, ahogy így ültek egy kupacban, apa, lánya, és a kis majom-gyerek, hangokat, kiáltozást hallottak kintről. -A csónak, a csónak!

Fekete alakok rohantak el az ablak előtt, a lány az egyikben felismerni vélte Antonio atyát. A kikötőbe mennek – jött rá hirtelen, a motorcsónakkal lehet valami gubanc! Elszabadult a motorcsónak! Át se gondolva mit tesz, apja figyelmeztető kiáltását figyelmen kívül hagyva az ajtóhoz ugrott, feltépte, s kirohant a viharos éjszakába. A szakadatlan villámlás nappali fénybe vonta a tisztást, látta, hogy három ember igyekszik lefelé a kikötő irányába. Utánuk iramodott, lába alatt cuppogott a sár. Előrehajolva, a szélnek feszülve futott, alig látott az arcába zúduló víztől. Vékony hálóinge egy pillanat alatt ronggyá ázott és a testére tapadt, de nem érdekelte. Az eső olyan erővel verte a feje búbját, hogy majd beszakadt. Amikor a férfiak a folyó partjára értek, már ő is ott volt, negyedikként, Antonio atya, Pedro, és Faé mellett. Az utolsó pillanatban értek le. A megvadult ár őrült iramban vágtatott a stég alatt. A csónak egyik kikötőkötele elszakadt a nagy hánykolódásban, a másikat csak egy vékony szál tartotta, azt is csaknem elfűrészelte a palló éle, amihez szakadatlanul súrlódott.
-Gyorsan! – kiáltotta az atya. -Fogjátok jó erősen! Tartsátok, amíg bemászok a tartalék kötélért!
Megragadták a csónak peremét, próbálták a stég mellé húzni, s ott megtartani, hogy az atya beléphessen. Váll, váll mellett küzdöttek hárman: Pedro, mellette Faé, és Faé mellett Ethel. A lány válla az indián izmos vállához nyomódott, húsán érezte kemény karját, vállát. Faé nyögött az erőlködéstől, arca eltorzult, de azért odavigyorgott:
-Ne, mán kisasszonkám, hogy maga meg beleessen, és az atyának magát is menteni kelljen!
Ethelnek nem jutott eszébe ebben a helyzetben a krisztusi tanítás, már tudniillik, hogy aki megüti az egyik orcásat, annak tartsd oda a másikat is, s így ezt válaszolta farkas-képpel visszamorogva:
-Kuss legyen undok állat!
Talán lett volna folytatása, ha nem jön az atya a megtalált kikötő-kötéllel. A vadász hirtelen haragú ember volt, meg is üthette volna. Felszikrázó szeme semmi jót nem ígért.
Duplán véve a kötelet, rögzítették a csónakot, visszahúzták rá a ponyvát, s üggyel-bajjal lekötötték. Így már kibírja reggelig, vagy, amíg a vihar le nem csendesül. Kész voltak vele, amikor két futó alak jött feléjük a telep felől, Carlos és Awqiricuce, de miután látták, hogy már nem kell segíteni, visszatértek hajlékaikba.

Ha lefelé menet neki kellett feküdni a szélnek, fölfele, a tisztás közepe felé haladva az a veszély fenyegette őket, hogy orra buknak. Egymásba kapaszkodtak, hátukat a szélnek vetették. Mintha meredek hegyoldalon ereszkednének le, lábuk beroggyasztva, sarkukat a földbe vágták, kihomorítottak. Mindezt persze hegymenetben, még ha az a hegy csak egy lapos, alacsony dombocska volt is! Mulatságos lett volna, ha nem lett volna véresen komoly! Az atya jobbról karolta át Ethelt, Pedro balról. Pedroba a másik oldalról Faé kapaszkodott, ki tudja maga miatt-e vagy azért, hogy Pedrot el ne vigye a szél? A motoros kormányosa nagydarab, terebélyes férfi volt, míg a vadász kecses, filigrán figura, úgy néztek ki egymás mellett, mint Stan és Pan.
Ahogy mentek, mindenfelé áradt, nyüzsgött, folyt a talpuk alatt a víz. A levegőben különböző tárgyak röpködtek, letört ágak, levelek, s mindenféle erdei szövedék, indák, óriás orchideák léggyökerestül, amik leszakadtak a fákról. A szél tébolyult erővel sírt, vijjogott, jajgatott, fatörzsek reccsentek ketté. Veszélyekkel teli út volt, jól tudták, minél előbb fedél alá kell jutniuk.
-Gyertek be hozzám – kiáltotta az atya – úgy érzem megszolgáltunk egy korty italt!
Ahogy elbotorkáltak a közösségi ház előtt, látták, hogy a nagy fakeresztet az épület tetejéről a földre sodorta az orkán. Nem lehetett semmit tenni egyelőre, otthagyták hát azon a helyen, ahová leesett. Innen már csak néhány lépés volt Antonio atya házikója. Odaértek végre, bementek, s benn már biztonságban voltak. A pap feljebb csavarta a lángot az olajlámpában, ülőhellyel kínálta őket. Ethel ekkor vette magát észre, hogy mezítelen és kiszolgáltatott a testére tapadó, csurom-vizes ingében. Összekuporodott a széken, összefonta karjait a keble előtt. Antonio észlelve a lány zavarát, pokrócot kerített és melléje lépve betakargatta vele. Keze közben akaratlanul hozzáért a lány karjához, vállához. Ethel borzongott, maga se tudta mitől jobban, a nedves hidegtől, vagy Antonio kezének érintésétől. Lopva felnézett a férfira, nagynak, erősnek, sebezhetetlennek látta megint, álmai hősének, olyan valakinek, aki minden vésznek, viharnak fittyet hány.

Féltve őrzött konyakos-üvegét vette elő a pap a szekrényből. Poharat nyomott vendégei kezébe, töltött.
-Derék munka volt, testvéreim. Adjunk hálát az Úrnak, hogy nem történt nagyobb baj – emelte fel a sajátját.
-Istennek legyen hála – mondta Pedro hangosan, s a többiek is elismételték: hála Istennek!
Ittak. Ethel életében először ivott szeszesitalt, egy pillanatra pánikba esett, hogy megfullad az erős, torkát maró italtól. Köhögő-roham jött rá, percekig nem tudta abbahagyni. A férfiak nevettek rajta. Rosszul esett! A legjobban Faé gúnyos nevetése bántotta, az volt abban a nevetésben, hogy „na most jól bekaptad te hencegő kis kiuyuja”
Dacosan villant meg a szeme, és amikor az atya újra töltött a poharakba, elszánt képpel tartotta oda a sajátját.
-Én is kérek!
-Nem fog megártani? -kérdezte vidáman Antonio, és a palackból az ő poharába is löttyintett egy keveset.
-Bánom is én, hogy megárt-e vagy se! Még! Tele kérem, mint a többiek!
-Töltse tele neki atya, biztatta a papot Pedro nagyot rikkantva, s Faé is kardoskodott: töltse tele hát, ha kéri!
Jól van. Antonio nem akadékoskodott tovább.
-Tessék! Csak meg ne ártson!

Kortyolgattak, beszélgettek. Fel kell majd mérni a károkat, ha kivilágosodik. Vissza kell helyezni a keresztet a közösségi épület tetejére. Ellenőrizni kell a raktárakat, nem áztak-e be. És a gyerekek új chabonóját. Körbe kell járni a tüskesövény-kerítést, nem dőlt-e rá valahol egy fa? Akadozott a társalgás, a konyak és a fáradtság megtette a magáét. -Imádkozzunk – mondta az atya, -aztán térjünk nyugovóra.
Elmondták a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát és a Hiszekegyet. Ima után ittak még egy pohárral. Antonio nem sajnálta a finom, franciakonyakot, színültig töltötte újra a poharakat. Amikor kiitták Pedro felállt.
-Megyek atya, megpróbálok még aludni egy keveset reggelig.
-Én is megyek, nem zavarok akkor – csatlakozott Faé Ethelre nézve kaján vigyorral azon a rusnya sündisznó-képén.
Nagy nehezen Ethel is feltápászkodott, hogy induljon, de kicsuklottak alóla a lábai, s elterült a padlón.
-Becsípett a kislány, túl sok volt a konyak -nevetgélt Pedro pityókás jókedvvel.
-Semmi baj, majd én gondját viselem – intett Antonio – ti csak menjetek. Lehajolt a lányhoz, próbálta felsegíteni.
-Biztos vagyok benne atya, hogy jó kezekben lesz, az ön kezei között! – mondta Faé waika nyelven, amely a portugáltól eltérően így fogalmaz: „az ön karjában”.
Antonio felegyenesedett, farkasszemet nézett vele. Megkeményedett a tekintete, ahogy a vadászra nézett. Nem szólt egy szót sem csak fürkészte azzal a különös, vesébe hatoló tekintettel, ami a sajátja volt, nézte, amíg be nem csukódott mögötte az ajtó.