-Fázom – rebegte a lány, akadozó nyelvvel. Felült, a pokróc lecsúszott a válláról. -Nincs egy száraz inged, Antonio? Átöltöznék!
Még soha nem tegezte a papot. A pap olykor magázta, máskor tegezte, de ő eddig a napig még nem merte megengedni magának, hogy visszategezze.
Az atya ránézett, látta, lila a szája széle, és minden ízében remeg. Nyújtotta a kezét.
-Gyere, próbálj felállni, hazaviszlek, otthon majd átöltözöl.
-Nem akarok! Hagyjál!
Áthúzta fején a csuromvizes hálóinget, és a földre dobta.
-Nem kell elfordulnod…Antonio. Láttál már így, nem?!
Az atya elkapta a tekintetét, igyekezett másfele nézni. Félrebeszél, nincs tudatában annak, mit mond, és mit tesz! Mi a csudának adtam neki annyi konyakot?! -korholta magát.
A szekrényhez lépett, kivett a felső polcról egy törülközőt és egy szépen összehajtogatott piros-kockás férfiinget. Odadobta mindkettőt a lány ölébe. -Tessék! Törülközz meg, és öltözz fel! Igyekezz, úgy reszketsz, mint a nyárfalevél!
Ethel üggyel bajjal megtörülközött, majd felvette a földről az inget, és tétova kézzel széthajtogatta. Megpróbálta kigombolni, nem boldogult vele.
-Antonio!
-Tessék!
-Antonio, gyere már kérlek, segíts!

A férfi a szekrény felé fordulva állt, háttal Ethelnek, aki a szoba közepén, az asztal mellett a földön ücsörgött. Vonakodva megfordult, odament, leguggolt, kigombolgatta az inget, a fejét azonban mindvégig félre fordítva tartotta. Ethelnek még mély-részegségén is átütött, hogy Antoinio nem mer ránézni. Kuncogott.
-Mi van…most meg mit szégyenlősködsz, atya? Most…itt vagyok ládd-e…pu…céron…most nem kell leskelődnöd… hogy…lássál!
Nem kell leskelődnöm? Az atyában megszorult a kalapács. Miről beszél ez a lány? Csak nem hiszi, hogy…? Nem, nem, ez képtelenség! Részeg szegényke, az ital beszél belőle, mert egy idióta, nem is tudom ki volt az, leitatta!
-Jól van -mondta – nincs semmi baj. Felemelte az inget, megkereste az ujját, fölszedte harmonikába, mint amikor kisgyereket öltöztet az ember, és odatartotta elé. -Bújj bele. Add a karodat. Úgy, most a másikat is szépen!
Ráadta, összehúzta a két szélét és elkezdte begombolni a gombokat. Igyekezett közben nem észrevenni Ethel alabástrom-fehér testét, mégis, akaratlanul is látnia kellett a merészen ívelő, feszes mellecskéket, a pimaszul felágaskodó mellbimbókat, a lapos hasikót, a köldök kis lyukával középen, s a combok találkozásánál a puha pihékkel borított szeméremdombot.
Antoniot hőhullám kerülgette, zihálva, nehezen lélegzett. Én Uram én Istenem! Te tudod, hogy, ami rám tör most…ez a forró hullám…ez semmi…tényleg semmi! Ennek semmi köze nincs a férfivágyhoz! Uram, Ethel megejtő szűzi-teste most itt, nem egy asszonyállatnak, egy közönséges némbernek a teste, hanem csak egy segítségre szoruló embertársam teste! Egy felebarátom teste! És én most itt csak a Te szolgád vagyok, nem egy férfi…! Nem…nem egy férfi…!
Győzködte magát, fohászkodott. Uram irgalmazz nekem! Krisztus kegyelmezz bűnös lelkemnek! Adj erőt én Uram én Istenem! Ez a szépség, ez a tisztaság…Atyám! Atyám!!

A teste azonban férfitest volt, és nem volt hajlandó engedelmeskedni a lélek parancsának. A kísértés természete már csak ilyen. Érezte undorító reakcióit, ami minden férfi-testnek a sajátja. De vajon tényleg bűn, gyalázat és undor forrása-e a test, nem szent maga is, melyet Isten szent akarata teremtett olyannak, amilyen? Nem, nem, nem! Távozz tőlem Sátán! A test az ördögé, a lélek Istené. Miért erősebb Uram az ördög Nálad? Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!
Abbahagyta egy pillanatra, az utolsó gomb lekötötte figyelmét, pont a lány hasa alatt nem akaródzott a pogánynak általmenni a gomblyukon, körmével segített neki, azzal nyomkodta, aztán amikor sikerült végre, hadarva mondta tovább az imát magában:
Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, s bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, s ne vígy’ minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól…igen Uram, szabadíts meg minden kísértéstől, és minden gonosztól, kérlek Uram, kérlek Uram!

A frigaem kezdte kiadni mérgét, nem zúgott, nem jajgatott már annyira a szél, a villámlások ritkultak, a dörrenések távolabbról hallatszottak. Ethel, pokrócba csavarva, félig aludt a földön, szeme csukva volt, szája azonban motyogott valamit. Odahajolt, hallgatta, próbálta megérteni, de az összefüggéstelen szavakból nem tudta kihámozni, mit mond.
Szólnom kell az apjának – futott át a fején. És meg kell néznem odaát a gyerekeket!
Kiment, bezárta maga mögött az ajtót, a reteszt is rátolta, fel ne tépje valahogy a szél. A „kollégium” épülete esett közelebb, odafutott, benézett a chabono bejárati ajtaján. Az egyik távoli villám fényénél egy kuporgó alakot vett észre oldalt a földön, legnagyobb meglepetésére Julianna volt az!
-Maga itt, anyám?
A nővér nehézkes mozdulattal talpra kepeszkedett.
-Miért, hol kellene lennem? – morogta vissza.
-Azt hittem…hát nincs a szállásán?
Juliannának saját „szolgálati” házikója volt. Amikor Delohiba jött, Pablo kis kunyhóját kapta meg, a fiú pedig beköltözött Carlosékhoz.
-Mióta hazatértünk a tereékből, itt alszom a gyerekekkel! -Rámutatott egy üresen lógó függőágyra az egyik keresztgerendán. -Abban, ni.
Antonio meglepődve nézett rá.
-Valóban? Nem tudtam!
-Maga semmit nem tud!
-Minden rendben? Alszanak? -kérdezte a pap, körbekaszálva a karjával. A körbefutó „ereszek” alól, a felaggatott chinchorrókból egyenletes szuszogás hallatszott.
-Mint a tej! Meg se kottyant nekik ez a kis égiháború! Ezek az indián kölkök hozzá vannak szokva.
Antonio egyik lábáról a másikra állt.
-Megyek akkor. Jó éjszakát. Apropos. Ethel nálam van…alszik…
-Tudom, hogy ott van magánál.
-Honnan tudja? -Maga mindent tud?
-Majdnem mindent. Itt mentek el, az orrom előtt nemrég maga, a két férfi és Ethel, pont akkor néztem ki.
-És akkor is kinézett, amikor Pedro és Faé távoztak?
-Na, ja!
-És ebből következtette?
-Pontosan.
Az atya vállat vont. -Nem küldhettem haza ilyen állapotban, és pláne ebben az ítélet-időben.
-Hát nem is.
Antonio úgy döntött, véget vet a nem túl épületes eszmecserének.
-Jól van akkor. Tartsa akkor továbbra is nyitva a szemét. További nyugodalmas jóccakát kívánok, dicsértessék az Úr Jézus Krisztus.
-Magának is, és mindörökké.

Átvágott a téren a telep másik oldalára. Jól látott, mert a villámlások még mindig egymást követték. Kísérteties volt a missziós-telep a fel-felvillanó villámok fényében. Ijesztő óriás-alakok járták szellem-táncukat az épületek körül, -a fák árnyékai. Bezörgetett a doktorhoz. Az ajtó szinte azonnal kitárult, dr. Voght ugrásra készen várta.
-Ethel?
-Elaludt.
-Elaludt? Hogy, hogy?
Az orvos szemében értetlenkedés és rosszallás tükröződött.
-No igen. -Kicsit kínos volt magyarázkodni. -Ugyanis, nagyon fáradt volt, sokat kínlódtunk a csónakkal, majdnem elvitte a víz…
-És?
-Hát, ugye ott volt nálam Pedro is és Faé is, behívtam őket,…és megkínáltam őket egy kis lélekmelegítővel, mindannyian ki voltunk merülve, át voltunk ázva, fáztunk.
-Berúgott a lányom?
Az atya habozott. Hogy mondja el? Az lesz a legjobb, ha sehogy.
-Á, nem. Csak, csak elpilledt.
-Értem.
-Száraz ruhát adtam neki, lefektettem, betakartam. Talán…nem kellene bolygatni reggelig.
Az orvos összeráncolta a homlokát, merő aggodalom volt az egész ember.
-Igen, talán nem kellene. Jól van, atyám. Azt hiszem, tényleg nem kellene.
Antonio kihátrált, az orvos becsukta mögötte az ajtót. A vihar elvonulóban volt, a szél ereje jelentősen csökkent, a zápor elállt, de valami vékony, könnyű eső még esett. Visszament a házába, bezárkózott. Leült az asztal mellé, nézte Ethelt, és imádkozott. A lány nyugtalanul hánykolódott a helyén, lerúgta magáról a takarót, az arca tűzpirosan lángolt. Egyszer csak felült, kinyitotta a szemét, de azok a szemek a semmibe révedtek, nem volt ébren. Váratlanul beszélni kezdett, tisztán, és érthetően artikulálva.
-Faé, ez a barom veijúú egy éles késsel ide fog jönni, atya, hogy kivágja a puncimból a pöcköt! Ugye nem engeded, atya, ugye elkergeted?! Ugye megmondod neki, hogy menjen a…menjen a…qwiysbe!