Kivirradt. Nem esett éppen, a gomolygó szürkeség lelógott a fák csúcsáig. Élénk szél fújt, játékos kedvvel kergette az alacsonyra ereszkedő felhőrongyokat. Csuromvíz volt minden, az udvar, az iskola padjai, a katedra. Az épületek tetejéről, a sárgás-barnára aszalódott pálmalevelek közül folydogált az esőlé. Lassan kezdett megelevenedni a telep. Elsőként Antonio atya bújt elő a hajlékából, őt követte pár perc múlva Neyomi, Julianna, Faé és Pedro. A pap nem ment át a konyhára, hogy megigya a szokásos kávéját, a boldogan csaholó, bokája körül nyüzsgő, játékosan oda-oda kapkodó Morzsi kutya kíséretében egyenest a raktárakhoz sietett, ott kezdte a vizitát. Három raktár volt ott a keleti oldalon, közel a sövénykerítéshez. Az egyiknek a tetejére, arra, amelyik a balszélen állt, legközelebb a kerítéshez, rádőlt egy fa. Körbejárta az épületet. Ekkorra már Pedro és Faé is odaértek, és Carlos is csatlakozott.
-Itt kell majd kezdenünk – mondta az atya. -Vágjátok szét fűrésszel, és szedjétek le valahogy, hogy a tetőszerkezetet meg lehessen reparálni. De előbb menjünk tovább, lássuk, hogy máshol mi az ábra!
A szél erejéhez képest, a károk meglepően csekélyek voltak. Antonio behordatta a padokat, az asztalokat, a katedrát a fedett közösségi épületbe. Mától kezdve nem lehet kinn tanítani. Most már az egész telep fenn volt, többen segítettek, szülők, gyerekek. Carlos nagy házának tetejét megbontotta a szél, néhányan nekiláttak, hogy rendbe hozzák. A konyha kéményéből füst gomolygott a palaszürke ég felé, a szakácsok készítették a reggelit. Néhány ügyes fiú felmászott a tetőre, visszaillesztették a homlokzatra a fakeresztet. A közösségi épület volt egyben a templom is, ezért volt rajta a kereszt. Kész lett a forró lasha-kása, és a mojojaá, egy kakaószerű édes ital. A szakácsnő és a konyhalányok széthordták az asztalokhoz. Gyerekek, felnőttek, akik már fenn voltak e korai órán, beültek az iskolapadokba, ott költötték el a reggelit. Antonio is felhajtotta jól megérdemelt kávéját, majd ment a dolgára.

Hová ment az atya? – kérdezheti az olvasó, mert hát a „ment a dolgára” kitétel nem mond semmit. Nos, úgy érezzük, el kell regélnünk. Lement a kikötőbe, megnézte a motorcsónakot, és a partra húzott pirogákat. De nem ezért ment alapjában véve, illetve nem csak ezért! A stég mellett jobb oldalt volt egy vadrózsa-bokor. Igazából talán nem is rózsa volt, bár lehet, hogy rendszertanilag a rosaceae-félék rendjébe tartozott, csakhogy ennek a szárán nem voltak tövisek. De, mondom, ettől függetlenül olyan volt, mintha igazi pörtschachti, vagy bécsi rózsa lenne, gyönyörű, hamvas, hófehér, üde virágok, szirmaikon apró gyémántokként csillogtak a vízcseppek. Antonio szedett egy jó csokorra valót, és felvitte a szállására. Nem gondolt vele, hogy meglátják, nem törődött azzal, mit szólnak hozzá az emberek. Bevitte a házba és letette Ethel mellé. A kislány még aludt, arca nyugodt volt, kisimult, szája sarkánál kicsordult a nyál és vékony, ezüstös érként futott le az állára. Antoniot elbűvölte ez a kicsiny erecske. Vigyázva letörölte a keze fejével, betakarta a vállát, nézte, mosolygott. Béke volt a szívében és szeretet. Milyen bájos ez az arc. Elidőzött a gondolatnál. Mitől bájos egy leányarc? Mi olyan megkapó ebben a kis arcban például, Ethel édes-kedves arcocskájában? Szép szabályos arcvonások, egyenes orr, hosszú, sötét pillákkal elfedett szemek, elragadóan ívelő piros ajkak. Csillogó gyöngy-fogacskák, melyeket láttatni enged az ajkak gyengéden megnyíló kapuja. Üde, nyíló rózsabimbó! És ez a derengő, halvány, titokzatos mosoly! Gödröcskék a száj sarkában mindkét oldalon. Gesztenyebarna sötét haj keretezi az ovális arcot, egyik oldalon szépformájú, szabályos, lapos fülkagylót enged megcsodálni. Mi még? Szavakkal leírhatatlan, csak egy festőművész tudná híven kifejezni. A lélek tükröződése, Ethel félénk, bátor, okos, komoly egyéniségének, szűz tartózkodásának megmutatkozása a fegyelmezett, kedves vonásokban. Az ifjúság hamvassága, fénye, ragyogása! Hadd aludjon még -futott át rajta. Még nagyon korán van. A faliórára esett a tekintete. Az óra háromnegyed ötöt mutatott! Hadd aludjon, hadd pihenje ki magát a kedves!
Majd meg kell kérdeznem tőle a nap folyamán valamikor, hogy értette azt, hogy leskelődtem utána – mondta magában. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Ethel ilyesmit képzel róla. Óvatos, lassú léptekkel az ajtóhoz ment, s elhagyta a helyiséget. Majd a rózsákat látja maga mellett, ha felébred. Vajon mit fog szólni hozzá? Örülni fog neki? Őszintén remélte, hogy örülni fog, hogy a rózsák megszépítik a napját.

Amikor Ethel felébredt, fogalma sem volt, hol van. A földön feküdt, nem a függőágyában, a saját kis szobájában. Felkönyökölt, körülnézett. Szemben bejárati ajtó, fekvőhelye mellett asztal. A másik oldalon szekrény, a szekrény mellett hokedli, a hokedlin lavór. A túlsó sarokban üresen csüngő függőágy, és íróasztal. Emitt mögötte könyvespolc, tele könyvekkel. Hirtelen rájött: ez Antonio atya háza! Hogy kerül ő Antonio atya házába?
Észrevette a csokrot, ott hevert tőle kétlépésnyire a földön. Fehér rózsák! Istenem, de szépek! Minek vannak itt a földön? Ki tette ide őket? Miért nem az asztalon vannak egy vázában?
Lerúgta magáról a takarót, hasára fordult, majd négykézláb-pozitúrába tornázta fel magát. Nyújtózott, mint a macska, felpúpozta a fenekét, kihomorított a hátával. Felállt, aztán egy pillanattal később le is ült újra, s visszahanyatlott az összegyűrt pokrócra. Amint függőleges helyzetbe került a teste, elfogta a szédülés, és a hányinger. Öklendezni kezdett. Érezte, ahogy türemlik felfelé a nyelőcsövében a gyomortartalom. Két térdén kúszott el a lavórig, lerántotta a földre és már hányt is, egyenesen bele, kopogott az alján. Keserű epe jött csak, marta a torkát, köhögnie kellett. Több hullámban, görcsös erőlködéssel hányt. A lavór mellett térdelt, az atya kockás férfiingében, egész teste meg-megrázkódott, ahogy a gyomra perisztaltikus összehúzódások sorozatával próbált megszabadulni terhétől. Szája széléről nyál-fonal csüngött alá, alsókarjával törölte le. Rájött a szükség, nem volt ideje kimenni, különben is hová mehetett volna ilyen nagy hirtelen, a házukhoz tartozó árnyékszék messze volt, s majdnem olyan messze a közös latrina a raktár-épületek mögött. Sietve húzta fel a derekán az inget, a lavór fölé guggolt, de elkésett, még le se tudott guggolni, a híg bélsár már bugyogott is ki a végbeléből, végigfolyt a lába szárán. Ethel sírt szégyenében, megaláztatásában. A lavór fölött kuporgott még egyre erőlködve, amikor újabb roham jött rá, megint hánynia kellett, képtelen volt visszatartani, s lehányta saját magát!

Hosszú ideig feküdt hason a földön, a lavór mellett, saját mocskában csendesen sírdogálva. Egy idő után úgy érzete, jobban van, fel tud állni. Mit tegyen most? Hogy kecmeregjen ki ebből a helyzetből, amibe belesodorta magát? Halványan emlékezett már, mi történt előző este: lenn voltak a kikötőben, a csónakkal bajmolódtak, aztán feljöttek ide, s az atya konyakkal kínálta őket. Sokat ivott, túl sokat. Visszautasíthatta volna az italt, de nem tette, sőt, még ő követelte, hogy töltse tele az atya a poharat. Aztán…semmi. A többire nem emlékezett. Felállt, végignézett magán. Az atya inge van rajta! A földön aludt az atya ingében. Nem emlékezett arra, hogy átöltözött volna. Ott a pokróc egy csomóba gyúrva, és a rózsacsokor. Az egyik széken valami rózsaszínű ruhadarab, lóg mi az? -egy hálóing, az ő hálóinge! A másik szék háttámláján sárga mintás törölköző. Döntött. Áthúzta a fején az összemocskolódott férfiinget, s ledobta a lavór mellé. Beleköpte a szájában összegyűlt, keserű nyálat a lavórba. Elvette a székről a törülközőt, még nedves volt, letörölgette magát vele, a combjait, a fenekét a lába szárát, aztán ezt is a sarokba dobta. Látta, hogy a vizeskorsó tele van vízzel. Ez jól jön most! Óvatosan felemelte, kortyolt belőle, majd a lavór fölé hajolt, s ügyesen vizet csorgatott a tarkójára, a nyakába és a vállaira. Amikor felegyenesedett, a víz végigfolyt a hátán, a mellén, a hasán, lecsorgott a derekára, az alsótestére, a combjaira és a lábszárára. Majdnem olyan, mintha lezuhanyoztam volna, – gondolata fanyarul. Megtörölközött a hálóingével, ledörzsölte magát. Idáig eljutottam, -mondta magában, de hogyan tovább? Hogy megyek ki innen, ruha nélkül? Vagy meg kell várnom valakit, az atyát, hogy segítsen? Jaj ne!

Ahol ez a piros-kockás ing volt, ott kell lennie egy másiknak is, -jutott az eszébe. Lássuk csak. Nyilván a szekrényből került elő. De ki adta rám? Vagy ki vette le rólam a vizes hálóinget tegnap este? Nem akart erre gondolni. Rosszul volt a gondolattól, hogy az atya esetleg látta őt, hogy ő öltöztette, vetkőztette. Na mindegy. Itt az ing!

Talált a felső polcon egy tiszta inget, felvette, combközépig ért neki. Jól van. A lavórt ki kell önteni, el kell mosni, -majd később. Az inget és a törülközőt is. A pokróchoz lépett, felemelte, összehajtogatta és rádobta a függőágyra. Visszament a csokorhoz, kézbe vette, megnézte, megszagolta. Hová tegye? Egyelőre letette az asztalra. Körülnézett. Látott egy porcelán-vázát a szekrény tetején, az pont jó lesz a rózsáknak. Vizet öntött bele, beleállította a csokrot, kicsit szétrázta, elrendezte a virágokat. Az asztal közepére helyezte a vázát, hátralépett, gusztálta. Igazán gyönyörű-szép. Csak nem neki hozta Antonio? Szerette volna, ha nem! Antonio jezsuita szerzetes, pap, a misszió vezetője, jóval idősebb nála és nagy ember, ő meg csak egy diáklány, átutazóban, ideiglenes jelleggel, egy kis senki. Az atya nem udvarolhat neki úgy, mintha szabad, független ember lenne, s ő nem fogadhatja, játékból, kedvtelésből az atya udvarlását! Már eddig is elég kínos, az egész. Az, hogy esténként bejárt hozzá! Hogy sülve-főve együtt voltak! Ő, Ethel von Voght a hibás, ő cicázott az atyával, ő adta alá a lovat. Az a hülye játék például Hernandóval, és Sarah-al? Az egész missziós telep kettejükről beszél. Hogy ő és az atya! Az atya és ő! Itt mindenki kiabál -mondta magában józanul. Az apám, Julianna nővér, Faé, Neyomi, Pablo a szakácsok, mindenki. Ennek véget kell vetni, egyszer, s mindenkorra, vagy el kell menni innen már holnap. El kell menni, el kell felejteni mindent, a dzsungelt, a missziót, a gyerekeket! Igen a gyerekeket is, a gyerekeket is! Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy elváljon a gyerekektől, bőgnie kellett tőle. A gyerekeket nem lehet cserbenhagyni! Őket nem hagyhatom itt! Eleredtek a könnyei, nem tudta mit tegyen, félt az elkövetkezendő napoktól, legfőképpen azonban saját magától félt, labilis, gyakran változó érzelmeitől.