Két nappal később, 6.-án volt Ethel születésnapja. Ezen a napon lett 17 éves.
Hajnali 3 órakor vajúdni kezdett Aity. Elment a magzat-vize, jöttek a fájások. Carlos leterítette a földre az előre odakészített nádpallót, és óvatosan ráfektette a feleségét. Az indián nők könnyen szülnek, nem igényelnek hozzá orvosi segítséget, lakóhelyeiken, az őserdő mélyén megbúvó tereékben hiába is igényelnének. Négy óra 15 perckor előbújt a gyermek csapzott, nyálkás vérrel borított feje. Carlos és egyik lányunokája segített kihúzni a babát a szülőcsatornából. Fiú volt. Elvágták a köldökzsinórt, egy rongydarab csücskével kitisztították szemét, száját, orrát, aztán a családfő bokájánál fogva lelógatta a kicsi testet, és óvatosan paskolgatta a hátát, a fenekét, hogy felsírjon. A baba azonban nem sírt fel, nem lélegzett. Ekkor már ébren voltak a többiek is, feszült figyelemmel, aggodalmas képpel figyelték, mi történik.
-Szaladj át az orvosért! Gyorsan! -szólt rá Carlos az egyik lányára.
A doktor, Ethel kíséretében két percen belül a helyszínen volt. Megnézte a babát.
-Fektessék ide – mutatott a nádból készült fekhelyre. Odatérdelt, fölé hajolt, meghallgatta a szívét a sztetoszkóppal. -Van szívhang, csak gyenge!
Kért egy tiszta zsebkendőt ráterítette a baba szájára, levegőt fújt a zsebkendőn keresztül a tüdejébe. Egyszer, kétszer, háromszor. Aztán két kézzel óvatosan megnyomogatta a mellkasát, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Semmi nem történt, a kicsi nem sírt fel, s nem lélegzett.
-Morfiumot! – mondta az orvos.
Ethel kinyitotta a táskát, kivett egy kis ampullát, apró reszelővel körben bereszelte az üvegcse nyakát, majd ügyes, gyakorlott mozdulattal letörte, és felszívta az injekciós-tűvel a szérumot. Fertőtlenítette egy gézdarabbal a baba popsiját. A doktor beleszúrta a tűt, és belenyomta a szérumot a testébe. Vártak néhány pillanatot. Valaki hangosan imádkozni kezdett az ajtóban, Ethel megismerte Julianna hangját. Dr.Voght újra ráhajolt, és újra levegőt fújt a tüdőbe, egyszer kétszer, háromszor, majd megint ütemes mozdulatokkal nyomkodta a mellkast. A család félkört alkotott körülöttük, hangtalanul sírtak, a könnyek lefolytak az arcukon, lecsöpögtek a kunyhó döngölt-föld padlójára. Sírtak, és imádkoztak.
-Üdvözlégy Mária kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled, s áldott a Te méhednek gyümölcse Jézus…
Több mint két órán keresztül küzdött az orvos a gyerek életéért. Amikor végül felegyenesedett, arcán fáradtság és reménytelenség tükröződött. Nem szólt egy szót se csak két kezét tárta szét a tehetetlenség beszédes mozdulatával. Antonio atya feladta az utolsó kenetet, megáldotta a testet.
-Imádkozzunk -mondta erős hangon. -Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved.
Szavait elnyomta a hangos sírás, jajgatás. Aity két kézzel ölelte magához a halott csecsemőt, gyerekei, unokái köréjük gyűltek, letérdeltek, leguggoltak melléjük, simogatták őket, csókjaikkal borították el mindkettőjüket. Faé is ott térdelt az anyja mellett, vad arcán szétfolytak a vonások, szeméből könnyek potyogtak.
Dr. Voght megfogta a lánya kezét. -Gyere Ethel, itt már nem sokat tehetünk.
Ethel ránézett az apjára. Megrázta a fejét. Az arca nedves és maszatos volt.
-Menj csak -mondta sírással küszködve. -Én maradok még imádkozni!

A kisfiúnak az Ijuya nevet adták, ami azt jelenti: szomorúság. A kunyhók, és a kerítés között húzódó cserjés területen temették el. A kicsi testet a Juliannától kapott finomszövésű, halványsárga plédbe takarták bele, így eresztették le a gödörbe. Antonio atya misét mondott a lelki üdvéért. Virágokat és földet szórtak rá. Annácska -emlékszünk ugye, ő az indián kislány- kedvenc rongybubáját dobta utána. Ott volt mindenki, a missziós telep egész lakossága, mindenki zokogott, gyerekek, felnőttek. A halál minden nap jelen volt, mégse lehetett megszokni. Néhány férfi, rokonok, feltöltötték a sírt, felkupacolták a földet magasra. Egyszerű fakereszt került a tetejébe, rajta vésett felirat: IJUYA
-Testvéreim – mondta Antonio atya – ne szomorkodjatok. -Ijuyának csak a testét temettük el. A lelke halhatatlan, a lelke Istennél van, mától Ő visel rá gondot. Tudom nagy csapás ez a szülők, a testvérek, a rokonság, és mindenki számára. Minden élet fontos, minden élet egyedi, és megismételhetetlen. Az élet szent, a mi Urunk, a mi Teremtőnk csodálatos ajándéka, ezért fájdalmas annyira az elvesztése. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve! -Keresztet rajzolt a levegőbe, megáldotta a sírt. – Kicsi Ijuya Nyugodj békében! Az örök világosság fényeskedjék lelkednek!

Elállt az eső, kiderült az ég. A trópusi nap gyilkos ereje felszívta a vizet, a pára fehér felhőkben szállt felfelé, nagyon különös látvány volt, füstölt a tisztás, füstölt körben az erdő.
Este a kiürült étkezdében négyen ülték körül a tanári asztalt, ami most fehér abrosszal volt leterítve. Túl voltak már a vacsorán, halkan beszélgettek. Egyszerre csak kialudt a lámpa, sötét lett a teremben. Ethel azt hitte, áramszünet van, talán a generátor döglött be. De nem, hallani lehetett a motor halk zúgását kinn. Félrelibbent a konyhát az étkezdétől elválasztó ponyva, imbolygó világosság támadt onnan: Zejete és Neyomi jöttek be, a szakácsnő kezében tálca, a tálcán torta, tetején táncoló fényekkel apró gyertyák. Ethenek ebben a pillanatban jutott eszébe, ma van a születésnapja! Könnybelábadó szemmel figyelte, hogy teszik le eléje ezt a csodát. Torta, igazi torta itt a dzsungel kellős közepén, ezermérföldnyi távolságra a civilizációtól. Énekszó csendült: boldog, boldog, boldog születésnapot!

A torta még csak a meglepetések eleje volt! Antonio atya egy gyönyörű, bőrkötésű imakönyvet ajándékozott neki, szentkép volt a lapok között, Krisztust ábrázolta fűrésszel a kezében munka közben. A kép aláírása ez volt: ORA ET LABORA
Juliannatól könyvet kapott, Thomas Manntól a Varázshegyet, az apja pedig, nagy papundekli dobozt vett elő az asztal alól és az ölébe tette: óvatosan bontsd ki!
A dobozban gramofon lapult, mellette lemezek! Ó Istenem! Ethel azt hitte, menten elájul! Szíve minden vágya teljesült, még csak remélni se merte, hogy ilyesmit kap! Felnyitotta, feltett egy csillogó, fekete lemezt a korongra. Alexander’s regtime band. Megforgatta oldalt a kart, felhúzta a rugót. Kikattintotta a nikkelezett karocskát, a korong mellett, amivel el lehetett indítani. A lemez forogni kezdett. Óvatosan ráhelyezte a tűt, felcsendült a zene. A kislány egy percig elragadtatva hallgatta, aztán kikapcsolta a készüléket, az apjához hajolt, csókot nyomott az arcára.
-Köszönöm Apa! De ma még ne zenéljünk, nem illik.
-A gyásznak is megvan a maga ideje, és az ünneplésnek is – mondta a Antonio komoly arccal. -A gyászon túl vagyunk már. Hallgasd nyugodtan Ethel, ha akarod!
-Ethel felnézett. Könnyes szemmel mosolygott.
-Inkább majd holnap…ne haragudjanak atya!
Megsimogatta a gramofon fekete tetejét, maga elé húzta a könyvet, rátette a kicsi imakönyvet.
-Köszönök mindent! A kedvességet, a szeretetet….-elakadt nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét és sírva fakadt. A kis csecsemőre gondolt, Carlos és Aity fiára, aki a föld alatt fekszik hideg tagokkal, mozdulatlanul.