Hol van ezenközben a két jó-barát Morzsi kutya, és Péter majom? Mert, mondanunk sem kell, a legjobb barátságba keveredett a két mihaszna. Természetesen Ethellel vannak. A kutyus ott fekszik a katedrán, a földön, a lány lába mellett, félig a lábfején. Felálló, vizes szőre birizgeti a lány meztelen lábszárát. A majmocska meg egyszerűen beül egy iskolapadba, mintha maga is kisdiák lenne. Illedelmes mindkettő, nem kell rája szólni, tudja, hogy kell viselkedni óra alatt.
-Szünet – mondja majd Ethel egy óra múlva, s megrázza az ezüst harangocskát, ami szentestén, amikor megjön a Jézuska, az angyalka csengettyűje, s ugrik a kiskutya, megértve az emberi szót, előbb, mint a csengőt. Ugrik Péter is, látva a barátját, lehet kicsit játszani, szaladgálni. Ők ketten elválaszthatatlanok egymástól Etheltől, és a gyerekektől.

Lefutott az első óra, kicsengettek, Ethel volt, aki elkövette a „kicsengetést” a csengettyűvel, szaladtak a gyerekek az udvarra. Pablo sündörgött ekkor oda a katedrához. A lány éppen az osztálykönyvet csukta össze. Sóhajtott, felállt, nyújtóztatta fiatal, hajlékony derekát.
-Chori noe Ethel, ráérsz egy kicsit?
-Mire kell, hogy ráérjek?
-Hát egy kicsit beszélgetni.
-Mondjad, mit akarsz.
-Jó. Hogy is kezdjem. Szóval azt szeretném megkérdezni, hogy változott-e valami?
Ethel olyan szinten nem értette, hogy egyáltalán nem értette.
-Mi van?!
-Hát…tudod….Abban….a bizonyos dologban!
-Milyen dologban, a csoda vigyen el, Pablo!
-Jaj, de nehéz a fejed! Tényleg nem érted, vagy szándékosan nem akarod megérteni.
A lány fáradt volt ehhez.
-Fogalmam sincs, miről beszélsz. Nyögd ki, vagy hagyjál lógva.
-Ethel, emlékszel még, miről beszélgettünk az után a nap után másnap délelőtt, amikor megjöttetek a tereékből?
-Arra sem emlékszem, hogy beszélgettünk.
-Jól van na, ne játszd mán az eszed, te! A vejitéről beszélgettünk. Te hoztad szóba, nem én. Te kérdezted ugye, hogy megy ez minálunk, indiánoknál. Tényleg nem emlékszel?
-És, ha emlékszem, akkor mi van?
-Most meg itt van ráadásul ez az együtt zuhanyozás, ami reggel volt. Hogy te meg én, ketten együtt.
Ethel kezdett méregbe gurulni.
-Ember, te tiszta bolond vagy. Én nem zuhanyoztam veled, én a gyerekekkel zuhanyoztam.
-De én is ott voltam.
A beszélgetés egyre képtelenebb fordulatokat vett. Lassan kezdett leesni Ethelnek, hova akar kilyukadni a fiú. Istenem, milyen bolond gyerek ez!
Pablo rendületlenül folytatta.
-Láttam, hogy nézel. Hogy észrevetted a tudod mimet, izé, és jól megnézted magadnak!
-Azt se tudtam, hogy ott vagy, hülye-gyerek! – csattant fel a lány. -Hogy néztem volna akkor, az azt se tudom midet?
-Nagyon is tudtad! És nagyon is jól megnéztél! És én is téged!
A lány hirtelen lehiggadt. Jó, oké. Ennek úgy is csak akkor lesz vége, ha hagyja, hogy kinyögje, amit akar. Nyögje akkor, jusson egyről a kettőre.
-Ebből a két esetből gondoltam, -folytatta a fiú -hogy esetleg meggondoltad magad. Mert, ha egy lány egy fiúval a vejitéről akar beszélgetni, s aztán, legközelebb meg érdeklődve nézegeti annak a fiúnak a micsodáját fürdés közben, az, nálam azt jelenti, hogy ő is akarja. Főleg úgy, hogy az a lány se csinálta még soha.

Péter szaladt az asztalhoz, felugrott rá, felháborodva makogott, hevesen gesztikulálva magyarázta Ethelnek a sérelmeit. Ethel ölbe kapta, csitítgatta.
-Jól van kis bolondom. Nincs semmi baj. Mondjad, csak mondjad! Melyik gyerek bántott?
Pablo egyik lábáról a másikra állt.
-Nem mondasz semmit?
Ethel ránézett. Késpenge volt a szeme villanása. Gyilkos tekintet volt.
-Figyelj Pablo, mondok most valamit neked, de utoljára mondom el, ezért mondom, hogy figyelj. Emlékszel arra, mi volt, amikor először hozakodtál elő ezzel? Azt, mondtam: ha egy szem férfi lennél is ezen az istenverte kontinensen, akkor sem érdekelnél! Hát, most újra ezt mondom. És még azt is, hogy soha többet ne merészelj ilyesmivel zaklatni!
Pablo ártatlan szemeket meregetett.
-Jó, bocs. Én csak azt hittem, hogy megváltozott a véleményed. Mert, hát ugye…még te se voltál soha senkivel, és én se.
-Ha változik, majd szólok!
-Jó. De biztos, hogy szólsz?
Ethel felkapta az íróasztalról a tintatartót.
-Menj a fenébe, te nyavalyás hülye kis piraté, mert hozzád vágom!

Tulajdonképpen ki is hagyhattuk volna ezt az epizódot, Ethel sorsának alakulásán, mit se változtat. Azért meséltük csak el, hogy az olvasó lássa, Ethel megbirkózott felkísértő testi vágyaival. Nem akart ő Pablótól semmit, kíváncsisága által diktált pillanatnyi szeszély volt nála a vejitéről való társalgás, és, ami fürdés közben történt, hogy észrevette, és egy gyors, odavetett pillantással megnézte a fiú felálló vesszőjét. Fellobbant benne az érdeklődés, kétségkívül. És, hát, megmozdult a teste, jelzett Jól ismerte, milyen az, amikor a test szól. De erős maradt, tudott nemet mondani. Olyasfajta lány volt, akinél sokkal több kell a kósza kísértésnél, a lüktető, tűzzel jelentkező hirtelen vágynál, hogy kötélnek álljon.
Önző volt vajon Ethel? Nem gondolt arra, mi játszódhat le a tizenöt éves indián fiúban? Hogy mekkora sérülést okoznak szavai? Hogy Pablo joggal érezheti úgy, hogy csak cicázott vele? Nos, eszébe se jutott. Ilyen értelemben tehát, igen, önző volt! Mint mindannyian, hasonló helyzetben, akik szintén nem mérlegelünk, csak tesszük azt, amit az ösztönünk, vagy az érdekünk diktál. Vagy a gyávaságunk.
De még egy kérdés felvetődik.
Mi lett volna, ha Antonio tette volna fel ugyanazt a kérdést, amit Pablo?
Jó kérdés, nem tudjuk rá a választ!
Valószínű azonban, hogy Antonio soha nem kérdezte volna meg!