A betűvetést borzalmasan nehéz megtanulni egy kisgyereknek, pláne, ha az a kisgyerek waika kisfiú, vagy kislány az őserdő mélyén. A waika nyelv kizárólag csak beszélt nyelv, írott formában nem létezik. Tele van európai ember számára szinte kiejthetetlen torokhangokkal, vagy sziszegő, zizegő sustorgó hangokkal. Ezeket csak úgy lehet valamennyire érzékeltetni, ha az ember összezsúfolja az s, q, v, w, j mássalhangzókat, illetve az a, á, e, é, i, y magánhangzókat. Így se jön ki az a bizonyos sustorgó, vagy hörgő hang teljes mértékben, csak megközelítőleg. Itt van például az egyik legegyszerűbb kifejezés: chori noe.
Ethel felírta a táblára szép kerek betűkkel: CHORI NOE
Melléírta portugálul: JÓ EMBER. És melléírta az átvitt értelmű jelentését: ADJON ISTEN
A gyerekek lemásolták a szót a füzetükbe és hangosan ismételték waika nyelven, majd portugálul: boas pessoas, és: Que Deus Ihe dé. Waika nyelven a ch nem cs-nek hangzott pontosan, nem lehet kielemezni, hogy minek, vájt-fülű ember a j-t és a k-t is kihallotta volna. A noe pedig, ha mindenképpen utánozni akarnánk az eredeti kiejtést: n(y)öijeé-nek hangzana.
Problémát jelentett az is, hogy egyes dolgokra a waika nyelvnek sokkal több szava van, mint a portugálnak, (és persze fordítva). Ilyen például az „eső”. Az eső szónak, illetve, hogy „esik” portugálul is van néhány változata: zápor, zivatar, szemerkél, zuhog, ömlik, stb, de az indiánoknál több mint harminc szó van erre. Ennél is nagyobb probléma volt, hogy a bennszülöttek egy csomó dolgot és fogalmat egyáltalán nem ismertek. Ethelnek körül kellett írnia, el kellett magyaráznia. A magyarázatok gyakran felölelték egy történelem, földrajz, biológia, vagy teológia óra tananyagát. Vagy sikerült, vagy nem. De vitte, cipelte, gyürkőzött vele.

Lassan haladtak. A lánynak nagy segítségére volt Antonio spirálrugós, kockás füzete, melybe az atya immáron 15 éve gyűjtögette hangyaszorgalommal az indián szavakat. Ő is füzetet nyitott, s ebbe írta bele az általa felfedezett új szavakat, kifejezéseket.
Végtelen türelme volt ehhez a munkához. Magának se tudta megmagyarázni mi mozgatja, mi motiválja. Szerette átadni, amit tudott, boldoggá tette. Azokban a hulladékidőkben, amelyeket napi teendői során itt-ott sikerült lecsípnie magának, olvasott, művelte magát. A „Varázshegy”, az új kedvenc mindig nála volt, cipelte magával akármerre ment. Bekötötte bőrkötésbe, becsavarta viaszosvászonba, hogy meg ne ázzon, amikor reggel átüget az udvaron a szállástól a közösségi épületig. Ült a reggelije mellett, itta a kakaót, kanalazta a kását, s olvasott közben. Néha el-elszundított, mellére csuklott a feje. Felnézett, ha szóltak hozzá, válaszolt valamit, aztán olvasott, vagy aludt tovább.

Felfedezte a párhuzamot az őserdő világa és a magas hegyek világa, illetve Hans Castrop szanatóriumi élete és az ő itteni élete között. Elképzelte a zord alpesi tájat, ahol soha nem járt: hóval fedett csúcsok karéja körben, közöttük a völgy ölén megbúvó tüdő-szanatórium, széles teraszaival, nagy ablakokkal, tágas erkélyekkel. Fenyőerdők övezik a ködben felsejlő épülettömböt, ami mozdulatlanul, jelentéktelen kicsinységében húzza meg magát az eget ostromló kopár, havas bércek között. A természet őserői uralkodnak a vidéken, nyomasztó jelenlétükkel izé-porrá zúzzák az önhitt, gőgös, büszke embert! Isten bosszúálló szelleme lebeg a hegyek fölött, ha összevonja szemöldökét, lavinák indulnak a lejtőkön, hóförgeteg vág végig a völgyeken. Határtalanul kicsi és kiszolgáltatott az egyén e végtelen isteni hatalommal szemben. Akár csak itt a dzsungelben, ezer mérföldre a civilizációtól. A missziós telep, és a környező falvak parányi morzsák csak az őserdő roppant tömegében, az itt élő emberek hangyákhoz hasonlítható nyüzsgése, nevetséges, kapálózó erőlködése a létért való küzdelemben mit se számít, mit se ér!

Hans Castrop véletlenül csöppen bele a lenti világból az alpesi szanatórium zárt, szigorú, rigorózus törvényekkel agyonszabályozott, éteri világába. Mint, ahogy ő, Ethel is véletlenül csöppent ide Delohiba, ebbe a nem kevésbé zárt, és nem kevésbé agyonszabályozott világba. Nagyon fiatal, nagyon tapasztalatlan az ifjú Castrop. Az észrevétlenül elsuhanó napok monotonitásán keresztül kezd megismerni egy olyan abszurd keretek közé szorított létformát, ami csak ott és csak akkor, abban az idővertikumban van jelen. Kalandra éhes lelkülettel fedezi fel ennek az életnek a sajátos tartalmát, a passzív szemlélődést, önmaga megismerését másokban, mint tükörben. Hans Castropra minden nap újabb kihívás vár: szelleme szabadon kóborol az élet és a halál mezsgyéi között, és ő Ethel is hasonlóképpen maga magát keresi a dél-amerikai dzsungel útvesztőiben, és érzései dzsungelében. Átlát-e vajon egyszer az üvegen, mint Hans Casrtop madame Cauchat röntgen-sugarak által körberajzolt testén? Megpillantja-e a mögöttes világot, a rétet, ahol pillangó léte szabad lehet?
Olvasta a könyvet, falta a sorokat. El-elaludt közben, lecsuklott a feje, de álmában tovább élt benne a történet.

Egyik nap, ebéd után volt, átment az irodába. Papírokra, ceruzákra, radírgumira, s más egyebekre volt szüksége. Antonio kiadta neki, amit kért. Nem beszélgettek, csak a legszükségesebb dolgokról esett szó. Indult volna tovább, az ajtónyílásban azonban megtorpant, és visszafordult. A pap, az íróasztala mögött ült, az iratai között lapozgatott. Vonásai szigorúak voltak, hideg-rideg tartózkodást fejeztek ki. Ethel kivárt egy pillanatot, csak azután szólalt meg.
-Nagyon szépek voltak a rózsák, amiket Hernando küldött múltkoriban Sarahnak – mondta. -Sarah azt üzeni, hogy nagyon szépen köszöni őket.
A pap felnézett. Arca nem fejezett ki semmit.
-Nem tudom, miről beszél a kisasszony. Milyen rózsák? És ki az a Hernando, és Sarah?
A lány nézte. Határtalan csend telepedett kettejük közé, elválasztotta őket. Szóra nyílt a szája, mondani akart valamit, aztán mégse szólt, megfordult és csendesen elsomfordált.
Csak kinn az udvaron kérdezte meg magától: mi volt ez Ethel? Meggárgyultál? Mi a fészkes fenének csináltad?

Nem értette magát. Nem tudott számot adni magának arról, mit akart, mi járt a fejében, amikor szóbahozta Hernandót, Sarahot és a rózsákat. Este elalvás előtt önvizsgálatot tartott. Bűnei között említette ezt is. Imádkozott, arra kérte Istent, segítse őt, hogy tisztán lásson. Antonioért is imádkozott. Méltatlanul bántam vele Uram, s ezzel nagy bánatot okoztam. Kérlek, segítsd őt, hogy el tudjon felejteni, és engem is segíts, mert nekem sem könnyű. Ó édes Istenem, hálát rebeg lelkem, hogy egész napon át úgy szerettél engem. Bánom sok vétkemet, szent Fiadnak vére, mossa meg kegyesen szívemet fehérre. Virrasszon felettem gondviselő szemed, kérlek, óvd az éjjel testemet, lelkemet. Szűzanyám, s őrangyal legyetek énvelem, ha ti rám vigyáztok nyugodt lesz éjjelem, ámen.

Ébren hánykolódott sokáig, agyában egymást kergették a gondolatok az elmúlt időszak eseményeiről. Hiába próbált megszabadulni tőlük, nem sikerült, a képek minduntalan visszatértek. A rózsacsokor a földön a hálóhelye mellett, Antonio kockás inge, a lavór a tartalmával. Pablo nevetségesen jojózó szemei és ágaskodó vesszője, a varázsló a parton, a kislányok sikolya, Julianna selymes, lágy hangja, és a keze, ami a combja tövénél nyugszik. Apja korholó szavai. A születésnap. Valódi torta, s rajta 17 gyertya. Faé, ahogy felemeli a puskáját, és lelövi a haldokló öreg indiánt. Az atya fehérre meszelt feneke a bozótban. Elmondta a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát és a Hiszekegyet, hogy elterelje a gondolatait. Összevissza forgolódott, fájt minden porcikája, az ágy ki akarta vetni magából. Teljesen kimerülve, ólomnehéz tagokkal hajnaltájban aludt el. Másnap egész nap olyan volt, mint az alvajáró….