-Micsoda kupi van itt atya! – állt meg csípőre tett kézzel Neyomi, Antonio házikójának küszöbén.
S valóban: a szobában elképesztő rendetlenség uralkodott, az asztalon szanaszét a könyvek, folyóiratok, a papírkosár színültig tele, a padlón banánhéj és kesudo-dióhéj szétdobálva, a sarokban vizelettel teli serbli, a mosdótálban kiöntetlen, piszkos víz.
-Bocsánat – morogta az atya. – Tudja, annyi dolgom van, egész nap loholok…
Neyomi óvatosan beljebb araszolt, félretolva lábfejével a banánhéjat.
-El kellene ide egy női kéz. – Vihogott. – Tudja, egy fiatalabb, mint az enyém. Én már nem győzöm. Nekem ott a konyha, meg az iroda, meg a raktárak. Mert most mán a raktárak dolga is rám testálódott.
A pap nem válaszolt.
A nő maga elé tartotta a kezét.
-Azért ez a kéz jó szolgálatot tett magának olykor-olykor. Emlékszik rá, amikor fiatalon idekerült? Ha akarja, most is…jó, jó…bocsánat, nem mondtam semmit. De egy fiatalabb azért elkellene.
Antonio hallgatott, Neyomi meg nekilátott rendet rakni. Összesöpörte a szemetet, kiürítette a papírkosarat, összepakolta a könyveket. Csak egymásra pakolta őket, hogy a pap megtalálja, amit akar. Legfelülre tette a Szentírást. Az mindig kellhet.
-Mondott valamit?
Antonio felkapta a fejét.
-Semmit.
-Szóljak akkor egy lánynak?
-Nem. …. Kire gondol?
-Kaébére. Szép, nyúlánk kislány. Betöltötte a 14-et. Tavaly járta ki az iskolát. Okos, dolgos. Nem volt még férfival.
-Nem kell. Majd elleszek valahogy.
-Jó, akkor szólok neki. Mindjárt idehívom.
Térült-fordult, s néhány perc elteltével tényleg visszafutott a kislánnyal. Kaébe a szokásos missziós egyenruhát hordta, keki színű cserkészinget, rövidnadrágot. Hosszú combú lány volt, bátor, öntudatos tekintettel. Olyan hajlékony és karcsú volt a teste, mint egy fiatal párducnak. Fajtájának gyönyörű egyede -állapította meg magában az atya, ahogy egy szemvillanással felmérte.
-Akkor én megyek, sok a dolgom – mondta Neyomi és tényleg elment, otthagyta őket a slamasztikában.
A pap az asztalnál ült, a jegyzetfüzetébe írt valamit. Úgy tett, mintha észre se venné, hogy Kaébe is ott van. Végre felnézett, csodálkozni látszott.
-Te vagy az Kaébe? Mit akarsz?
-Neyomi néni mondta, hogy ide kell jönnöm – válaszolta minden különösebb izgalom nélkül. Kicsit vontatott hangon beszélt, majdnem szemtelen volt.
-Jól van. Mikor gyóntál, és áldoztál utoljára?
Kaébe hátravetette a fejét.
-Szombaton gyóntam, és vasárnap áldoztam.
-Szoktál imádkozni?
-Szoktam.
-Hányszor imádkozol napjában?
A lány gondolkodott. Hányszor is. Sokszor, biztos. Lássuk csak.
-Hát egyszer, amikor felébredek. Aztán a közös ima reggeli előtt. Aztán délben, és este az étkezésnél. És amikor lefekszem.
-Derék. Elmehetsz Kaébe.
Kaébe nem mozdult, állt, ugyanazon a helyen, mint egy kiskatona.
-Atya, engedelmével engem azért küldtek, hogy itt dolgozzak. Hogy szolgáljak magának. Azt is mondták, hogy pénzt kapok érte.
-Pénzt? -Antonio a lány felé fordult. -Mire kell neked a pénz?
Kaébe nagyon komoly volt. Zárkózott, okos pofikájával majdnem megnevettette az atyát. Könnyedén végigsimított a homlokán.
-Még egy évig akarok itt maradni. Utána elmegyek. Elmegyek Manaosba, vagy Belembe és munkát vállalok.
A papot érdekelni kezdte a dolog. Felállt, közel ment Kaébéhez. Szuggeráló tekintettel fixírozta.
-Csakugyan?
-Igen, atya.
-A pénz az utazáshoz kell?
-Igen atya.
-S nálam akarod megkeresni?
-Igen atya.
Antonio elnevette magát.
-És, ha azt mondanám, megkapod a pénzt, nem kell érte szolgálnod?
A kislány arcán felhő vonult át. Két piros ajkát összeszorította. Szemei nedvesek lettek.
-Elküld az atya? Nem kellek?
A pap nézte. Mit kezdjen ezzel a kislánnyal?
-Nagyon ügyes és szorgalmas vagyok – mondta Kaébe. -Hadd maradjak. Mindent megteszek, amit csak akar, csak egyet nem, a vejitét. De ezen kívül bármit, rendelkezzen velem.
-Ezt meg se hallottam – mondta szigorúan a pap. -Na jól van nem bánom. Próbáljuk ki. Mától kezdve itt dolgozol. Kapsz rendes fizetést, és egy év elteltével mehetsz világot látni, ha csak addig nem mész férjhez.
-Nem fogok férjhez menni – mondta Kaébe. – És köszönöm. Majd meglássa, nagyon fogok igyekezni, nem csalódik bennem.

Így került Kaébe Antonio atya mellé, s tényleg nagyon ügyes volt, tényleg mindent megtett, egyet kivéve. A vejitét nem, mert nem akart teherbe esni. Egy nem kívánt terhesség teljességgel felborította volna, amit olyan szépen eltervezett.

Milyenek voltak Antonio mindennapjai? Ha azt mondjuk, hajszoltak, ezzel nem mondunk sokat. Fél hatkor, az óra csörgésére kelt. Még a chinchorrójában fekve elmondott egy rövid fohászt, aztán belebújt a nadrágjába, az ingébe, megmosta a lavórban az arcát és a kezét és átment a konyhára. Ellenőrizte, jól haladnak-e a reggeliztetés előkészületei, rendelkezett a másnapi konyhaszolgálatról. Zejetének, Neyomi segített a konyhai munkákban, ő volt az állandó segítőtárs, a kisegítő személyzet, általában négy fő, a telepen lakó lányokból, asszonyokból lett napról napra kijelölve. Megitta a kávéját, evett egy kevés lasha-kását. Elloholt, megnézte a raktárakat, elkezdődött-e, rendben zajlik-e az élelmiszerek, és a napi munkákhoz szükséges anyagok, eszközök kiadása. Konzultált Carlossal, vagy Pedroval, vagy aki éppen szolgálatban volt. Elmondta az utasításait: rendbe kell hozni a középső padsor első két padját, kell ácsolni egy új asztalt, bedőlt a sövénykerítés az északi oldalon, meg kell reparálni, és így tovább.
Mire a gyerekek első csoportja megérkezett, már újra az étkedében volt. Ő vezette a reggeli imát. Megvárta, míg mindegyik csoport sorra kerül, mindegyikkel ő imádkozott. Nyolctól tízig, amíg Julianna órái zajlottak, az irodán tartózkodott, és a nyilvántartásokon dolgozott. Mindenről írásos feljegyzést kellett vezetnie, erre a felettesei kötelezték. Számon kellett tartani, és rubrikába írni mennyi tinta, papír, toll, radírgumi, lámpaolaj, fogkrém, szappan, és vécépapír fogyott! De feljegyzéseket vezetett a hitéletről is, ez volt a legfontosabb, ki mikor gyónt áldozott, s milyen más szentségeket szolgáltatott ki. Az elmúlt hat hónapban két haláleset történt (az egyikről, Aity kisbabájának haláláról be is számoltunk), volt két temetés, ki kellett állítani a halotti bizonyítványt, három kisgyerek született, akiket meg kellett keresztelni, s meg kellett írni a keresztleveleiket, lezajlott egy Húsvét, harminc gyerek első-áldoztatásával és a Pünkösd, a Szentlélek eljövetelekor esedékes gyóntatásokkal és áldoztatásokkal.

Tíztől ö váltotta Juliannát, az alsó-tagozatosokkal. Majd jött az ebéd, felügyelte az étkeztetés menetét. Ebéd után a szállására ment, fogadta a híveket, akik ügyes-bajos dolgaikkal, vitás, peres ügyeikkel felkeresték. A missziós telepen ő volt a törvény, és a rend, e téren is neki kellett csatasorba állnia. Aztán 4-től újra a katedrán állt. Ezt követően vacsoráig lett volna egy kevés szabadideje, amikor pihenhetett, imádkozhatott volna, ám szinte soha nem sikerült egyik se, a kilincset egymásnak adták kézbe a telepen lakók ebben az időben is. A túlfeszített életmódnak volt egy komoly hátulütője, alig maradt ideje imádkozni. Lefekvés előtt odatérdelt a kereszt elé, elmondta a Rózsafüzért, keresztet vetett és ment az ágyába. Hullafáradt volt. Megpróbált Istenre gondolni, de nem sikerült kiüresítenie magát. Ethel jutott az eszébe, ezredszerre csócsálta át magában a történetet, hogy jutott ez a jónak induló kapcsolat odáig, hogy már szinte szóba se állnak egymással. Én hibáztam? -tette fel magának újra meg újra a kérdést. Miben hibáztam, mit rontottam el? Ó, Uram, világosítsd meg az elmémet, mit rontottam el?

Kínlódva aludt el éjfél után, zavaros, vad álmai voltak. Álmaiban mindig valami rossz történt, kiöntött a Sjemice, s menekülni kellett, villám csapott a központi épületbe, kétségbeesetten próbálta eloltani a lángokat, de nem sikerült, porrá égett az egész. Néha jót is álmodott. Egyszer azt álmodta, hogy átjött Ethel, sírt, és a bocsánatát kérte. Ő átölelte, karjaiba zárta, és megcsókolta az ajkát. Boldogok voltak mindketten, minden addigi baj, bánat nagy örömbe fordult. Reggel mérges volt magára, és elhatározta kerülni fog minden érintkezési pontot, ami kettejüket összekötheti. Csak a munkával kapcsolatos dolgokról fogok ezen túl beszélni vele – győzködte magát. Attól a naptól kezdve be is tartotta. A lány többször is bepróbálkozott, pillantásokkal, mozdulatokkal, jelbeszéddel, amit a lányok jól ismernek, és rafináltan fel is használnak az erősebb nem bepalizására. Egyszer szóba hozta Hernandót és Sarahot, – nem dőlt be neki. A szokásos női trükk. Ne szórakozzon vele. Úgy tett, mintha észre se vette volna.

Kitalált egy módszert Isten keresésére. Nincs időm és erőm az előírt imákra, ezért tehát minden percemben jelen lesz. Bármit teszek, Vele teszem, bárhová megyek, együtt megyek Vele. Kipróbálta, működött. Fűrészelt egy gerendát, írt egy keresztlevelet, kitöltött egy rubrikát, Istennel fűrészelte, Istennel írta, Istennel töltötte ki. Elképzelte, hogy Isten szelleme ott van vele, a közeli fák lombkoronája fölött lebeg, vagy a kunyhó ablakából nézi szeretetteljes figyelemmel. Oda kapta a szemét, és csodálkozva látta, Isten tényleg ott van. Ettől kezdve egy kicsit megnyugodott belül, a nagy lelki megrázkódtatás, ami az utóbbi időben gyötörte kezdett elcsitulni. Ethellel kapcsolatban is sikerült nyugvópontra jutni saját magával. Soha nem akartam testi kapcsolatot, csak lelkit – mondta magának. Elsősorban lelkit. Ő azonban ezt sem akarta, pedig milyen szép lett volna, -el kell tehát eresztenem.