Julianna gyakori látogatója volt. Nehezen bírt a felső-tagozatosokkal. A legnagyobb probléma ebben a korcsoportban a kibontakozó nemi érdeklődés volt. Előfordult, hogy óra közben egyszer csak észrevette, mi folyik titokban a pad alatt. Odament nagy hirtelen, s tetten érte őket: látta, hogy a lány fogja a fiú micsodáját, míg a fiú keze a lány combjai között matat.
Elállt a lélegzete. A gyerekek alul meztelenek voltak, kisnadrágjuk letolva.
-Jesszusom! Hát ti mit csináltok?
A kislány elengedte a fiú vesszőjét, a fiú kihúzta a kezét a lány combjai közül. Igyekeztek gyorsan felöltözni.
-Azt kérdeztem, mi folyik itt?!
-Semmi, nővér – mondta a lány. -Orvososdit játszottunk. Tudja, fájt ott neki, s meg kellett vizsgálni.

Elmondta az esetet az atyának. Antonio hümmögött.
-S ön mit tett anyám?
-Mit? Megszégyenítettem őket az egész osztály előtt. Ki kellett állniuk a dobogóra, el kellett mondaniuk, mit tettek. Utána én meg elmondtam, hogy a paráznaság a legutálatosabb bűn Isten előtt, s hogy a pokol tüzében fognak égni az idők végéig. Aztán kizavartam mindkettőt, és még azon melegében szétültettem a lányokat és a fiúkat.
Antonio a fejét csóválta. Ráncolta a homlokát, rá volt írva arcára a gond, mit mondjon most a nővérnek.
-Nem ért egyet velem az atya? – kérdezte Julianna.
-Nem, nővér – mondta a pap. -Én máshogy oldottam volna meg.
-És hogyan, ha szabad kérdeznem?
Antonio farkasszemet nézett a nővel.
-Nézze. A megszégyenítés nem megoldás. Mint, ahogy az se, ha kizavarja őket az óráról.
-Akkor tehát Ön szerint mit kellett volna tennem?
-A gyerekeket nevelni kell, nem büntetni. Jó szóval, imával, személyes példával.
-Személyes példával? Ezt hogy tetszik érteni?
-Sehogy – mondta a pap gyorsan. -Nem úgy gondoltam. A „nevelni” szón van a hangsúly.
-Nevelni? Ezeket?
-Mi az, hogy ezeket?
-Ezek vademberek, atya! Ezeket csak idomítani lehet, mint az állatokat. A kutyának az orrára vágok, ha beledugja a pofáját a húsos-tálba. Elég egyszer, vagy maximum kétszer odacsapni neki, tanul belőle. Az indián gyerekek csak a fenyítést értik, a szép szavak leperegnek róluk.

Hosszan elvitatkoztak ezen, mégsem jutottak dűlőre. Végül Antonio a vezető jogán arra kérte Juliannát, hogy az ő ajánlása szerint bánjon a gyerekekkel. Felkínált egy kompromisszumot:
-Nézze, én nem bánom, ha keményen szankcionál. Ámde ne a büntetésé legyen az utolsó szó. Büntetés után hívja magához őket, s győzze meg a helyes viselkedésről. Imádkozzon velük, próbáljon az érzelmükre és az értelmükre hatni.
-Teljesen felesleges – vonta meg a vállát a nővér. -De, ám legyen. Majd úgy járok el, ahogy ön mondta. Megyek most. Csak még egyetlen egy kérdést engedjen meg. Ez most más téma. Haragszanak önök Ethellel egymásra?
A pap ránézett a nővérre. Beszédes tekintet volt. Nem is kellett volna semmit mondania, mégis megszólalt. Vontatott hangon, lassan beszélt, a hangja kongott, mintha mély tárnából szólna.
-Ne haragudjon anyám, de magának ehhez semmi köze. Remélem, megérti…
Julianna felugrott. Vörös lett a képe.
-Ó, hogyne. Dicsértessék, atya.
-Mindörökké, nővér.

Amikor becsukódott az ajtó Julianna után, Kaébe szólalt meg. A seprű nyelére támaszkodott, szeme huncut volt, nevetős.
-Egy valamit én nem értek.
A férfi szórakozott tekintettel nézett oda.
-Igen? S mi légyen az?
-Atya, amit ez a fiú és ez a lány tettek, az, bűn?
-Hát persze, hogy az Kaébe, persze, hogy az!
-Hol van a Bibliába beleírva, hogy egy lány nem veheti kézbe a fiú vesszőjét, és hogy a fiú nem dughatja be az ujját a lány…jó, nem mondom ki, szóval oda? Az Újszövetségben? Jézus mondta?
Antonio nem akart ezzel a kérdéssel hosszan foglalkozni. Akkora nagy butaságot kérdezett Kaébe!
-Tanultunk ugye hittanórán Mózesről. Emlékszel, Mózes a Sinai hegyen kőtáblát kap Istentől. A kőtáblán rajta vannak a tiltások, miket nem szabad. Ezeket parancsolatoknak nevezzük. A 6. parancsolat úgy szól: ne paráználkodj. S tudod mit mondott Jézus? Tartsátok meg a törvényt.
-Mert, amit tettek, paráznaság?
-Szerinted?
-Én nem tudom, azért kérdem az atyát.
-Paráznaság – mondta az atya. -Igen, az. Minden cselekedet paráznaság, ami nemi vágyat ébreszt, vagy kelt. Nem csak a vejite paráznaság. A puszta nézés is az. A gondolat is, ha olyasmire gondolsz. Az is paráznaság, ha kézen fogva sétálsz egy fiúval, és közben késztetést érzel.
-De én arról nem tehetek – kiáltott fel Kaébe rémülten. -A késztetés akaratlanul jön. Már akkor is jön, ha csak egymásra nézünk. Akkor meg pláne, ha meg is érintjük egymást.
-Hát ne fogd meg a kezét, ne nézz rá, ne érintsd meg.
A kislány nagyon elcsodálkozott ezen a válaszon. Közelebb jött az asztalhoz odaállt egészen Antonio elé.
-Komolyan mondja az atya, vagy csak viccel velem?
-A legkomolyabban. Ha megbotránkoztat a kezed, vágd le, mert jobb bemenni kéz nélkül Isten országába, mint két kézzel kívül maradni. Ha megbotránkoztat a szemed, vájd ki. Jobb lesz neked az Úr mellett szem nélkül vakon, mint látó szemekkel a pokolban. Most menj szépen, tedd a dolgodat, s hagyj engem is dolgozni.
Kaébe mozdult, hogy induljon, aztán mégis ottmaradt. Egész közel volt már a székhez, ahol Antonio ült, térde hozzáért a pap térdéhez.
-Csak még valamit atya. Szeretnék még kérdezni egyet.
A férfi sóhajtott. Elfordult, elhúzta a lábát. Végül is ez a dolga. Lehet-e fontosabb, mint gondját viselni a nyájnak, utánamenni egy tévelygő báránynak?
-Mondjad.
-Atya, Isten ugye szent, így tanultuk. S szent minden, amit ő tesz, vagy alkot. Szent kell, hogy legyen akkor az ember is, mert Isten teremtménye. A teste, úgy ahogy van, mindenestül. Eszünk, iszunk, alszunk, vécézünk. Kiköpjük a keserű nyálat a szánkból. Hányunk, ha felfordul a gyomrunk. Mindez nem bűn, ugye, atya, mert ezek a test természetes dolgai. Meg-e tudná mondani akkor nekem az atya, hogy miért pont a paráznaság bűn? Szerintem annak is szentnek kellene lennie a többi testi, meg izé, lelki dologgal együtt.
Antonio alig tudta megőrizni a komolyságát. Honnan veszi magát ez a kislány? Vág az esze, mint a borotva, az egyszer biztos.
-Először is – mondta – nem meg-e tudná mondani, hanem meg tudná-e mondani. Másodsorban, ha Isten azt mondja valamire, hogy bűn, akkor az, bűn. Gondolj az alma-fa jelenetre a Paradicsomban. Az alma csak egy egyszerű gyümölcs. Isten megmutatott egy fát Ádámnak és Évának, és azt mondta, hogy annak a fának a gyümölcséből ne egyetek, mert tiltásom alatt áll. Pedig csak egyszerű almafa volt. Miért tilalmas egy egyszerű almafa? Csak. Mert az Úr mondta. Egyébként a nemiség nem bűn, ha Istentől megáldott szent házasságban történik. A test pedig, nem szent Kaébe…az anyagból lévő dolgok nem azok, bár én sem tudom, hogy miért nem.
Nem mondta, csak gondolta: mert mi a különbség lélek és anyag között? Hol kezdődik az egyik, s hol végződik a másik? Hol a határ a látható és a láthatatlan között?
A kislány bámult rá nagy kerek szemekkel, nem szólt semmit.
-Na jól van Kaébe. Gyere, imádkozzunk együtt. Térdelj ide mellém Jézus elé. Magadban imádkozz, én is így teszek. Beszélj Istenhez, Ő meghallgat, és válaszolni fog.

Hosszú ideig imádkoztak a kereszt alatt, nem zavarta őket senki. Imádkozás után azt mondta nevetve Antonio.
-Hát, kislányom, neked aztán csavarintos egy észjárásod van. Nem akarsz teológiát, vagy filozófiát tanulni? A következő tanévben beíratlak középiskolába Santa Christibe, és ha kijárod, elmehetsz Manausba, vagy Rióba egyetemre. A misszió állja a költségeket.
-Nem szeretnék – mondta Kaébe. -Én szakácsnő szeretnék lenni, mint Zejete.
A pap a fejét csóválta, a szeme azonban nevetett.
-Hát, ahogy akarod. Majd gondold azért át.
-Jó, majd átgondolom atya. Köszönöm, atya. És majd megyek gyónni az atyához, mert most jöttem rá, hogy paráználkodtam az előbb.