A gyóntatás szombatonként zajlott az atya rezidenciáján. Antonio óráit azokon a napokon Julianna és Ethel vette át. Volt egy nádból készült paraván a szobában a fal mellett, azt húzta ki középre a pap. Az árnyékos oldalra ő ült, a másik, világosabb részen a gyónni kívánó foglalt helyet. A nádfonat résein kicsit lehetett látni a túloldalon ülőt, annyira csak, mint egy igazi, fából készült templomi gyóntatószékében, a fa-rácsozaton keresztül. Kora reggeltől már sorban álltak az ajtó előtt a hívek.
Így zajlott:
Bejött egy asszony, illendően köszönt. -Dicsértessék a Jézus Krisztus
-Mindörökké ámen. Gyere, térdelj ide lányom.
Az asszony letérdelt a zsámolyra a nádfonat egyik oldalán, a pap ült a másik oldalon, a széken Előrehajolt ültében, térdére könyökölt, odatartotta a fülét a nádpallóhoz, hogy jobban hallja a szavakat.
-Kérem a lelki-atyát, hogy adjon nekem szent áldást, hogy minden bűnömet igazán meggyónhassam.
-Jó – mondta Antonio. Felemelte a kezét, keresztet rajzolt a levegőbe. -Tovább. Mikor gyóntál utoljára?
-Két hete.
-Rendben, folytasd.
-Gyónom a mindenható Istennek, a boldogságos Szűz Máriának és neked, lelki-atyám, hogy az utolsó gyónásom óta sokszor és sokat vétkeztem gondolataimmal, szavaimmal és cselekedeteimmel. Loptam, csaltam, hazudtam, veszekedtem, megbántottam fele-barátaimat…káromkodtam, elhanyagoltam az imádkozást, zrikáltam a szomszédaimat.
-Mit loptál lányom?
-Kenyeret.
-Kenyeret?
-Igen atyám.
A kenyér nagyon nagydolog volt a misszión, volt ugyan búzaliszt a raktárban, de takarékoskodtak vele, kenyeret csak ritka alkalommal sütöttek.
-A konyháról loptad?
-Nem.
-Hát akkor honnan?
-Neyomitól csentem el, amikor kiment valamiért. Az ő porciója volt.
-Értem. Visszaadtad aztán? Bocsánatot kértél tőle?
-Nem tudtam visszaadni, mert megettem. És ezért nem is kértem bocsánatot.
-Jól van. Akkor majd pótold.
-Pótolom, atya.
-Van még valami, amit el akarsz mondani?
-Igen. Paráználkodtam.
Az asszony férjnél volt, így Antonio fejében szöget ütött a gondolat, hogyan paráználkodott ez az asszony? Mert ha egy másik férfival, az már nem csak paráználkodás, az, minősített eset. Sokkal súlyosabb.
-Hogy történt? Kivel vétkeztél?
Az asszony sóhajtott. Nem volt mese, számot kellett adni róla.
-A férjemmel. -Kicsit remegett a hangja.
-A férjeddel? Ne beszélj csacsiságot lányom. Az nem paráznaság!
-De igen atya. Mert gumit húztunk, ugyanis, mert a doktor azt mondta, hogy védekeznünk kell, mert már van tíz gyerekem, és mert már nem vagyok fiatal.
-Értem. Hát…így bizony tényleg bűn. Na jó. Végeztél?
-Igen, atya.
-Akkor mondd a fohászt.
Az asszony megkönnyebbült, nyugodtabb hangon folytatta.
-Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet, mellyel a végtelenül jó, és szeretetre méltó Istenemet megbántottam. Erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem, és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm. Kérem a lelki-atyát, adjon nekem szent áldást, üdvös penitenciát és feloldozást.
Antonio megadta a feloldozást és a penitenciát. Három Rózsafűzért kell elimádkozni az asszonynak plusz a Miatyánkot, és a Hiszekegyet.
-Jól van, elmehetsz. Küldd be a következőt.

Egymás után jöttek, soruk szerint. Mindegyik azt mondta: loptam, csaltam hazudtam, veszekedtem, paráználkodtam. Végighallgatta, nem kérdezett vissza, csak, ha muszáj volt, ha olyan körülmény merült fel.
Kaébénél visszakérdezett. Paráználkodtam – mondta a kislány a végén, amikor már az összes többi bűnét elsorolta.
-Na erről mondj csak valamit nekem! Mit követtél el?
Kaébe hallgatott a másik oldalon, nem válaszolt.
A papnak tudnia kellett. Mert nem mindegy mi volt az.
-Nos? Muszáj megmondanod, ha feloldozást akarsz.
A kislány mélyet lélegzett.
-Úgy szégyellem, atya!
-A gyóntatószékben nem szabad szégyenkezned. Nem nekem gyónsz, hanem Istennek.
-Atya, hozzáértem valakihez…a…a… kezéhez…aki teszik nekem. Én ránéztem, ő rám nézett. És akkor én…késztetést éreztem.
Antonio nagy lélegzetet vett, benntartotta egy ideig, aztán kifújta. -Vagy úgy! Hát ezért bizony elég sokat kell majd imádkoznod büntetésül. Tíz Miatyánk, tíz Üdvözlégy és tíz Hiszekegy.
-Az ima, büntetés?
Antonio el volt képedve.
-Na eredj most már szépen, ne bosszants engem!

A gyóntatás ebéd után is folytatódott. A pap kifelé tekintgetett az ablakon, hányan vannak még. Tyúkszem nől a fenekemre – mondta egy pillanatnyi szünetben, amikor fel tudott állni.
Egyre várta, hogy feltűnik az ajtónyílásban Ethel, de a lány nem jött.
Nem is fog – monda magában. Ez kifújt. Már csak a teste van itt. Legjobb lenne, ha minél előbb visszahajókázna Európába.

Vasárnap a misén a legkülönösebb szentbeszédet mondta Antonio, amit csak a misszión valaha hallottak. Nem is annyira az indiánok számára volt furcsa, ők valószínű elég jól megértették, inkább Julianna, dr. Voght, és a Santa Christin és más missziókon, papok között felnőtt félvérek számára. Ethelről most ne essék szó, őróla majd később.
Azt mondta az atya:

Amikor Jézus utoljára volt együtt a tanítványaival, azt mondta nekik:
Új parancsot adok nektek, szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket. Arról ismeri fel majd mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást. Testvéreim, mit jelent ez? Mit jelent annak fényében, hogy egy másik alkalommal meg azt mondta, szeressétek az ellenségeiteket? Mert aki csak azokat szereti, akik őt szeretik, nem csinál semmit. Ezt a pogányok is megteszik. Mennyivel vagytok akkor jobbak a pogányoknál?
Elgondolkodtatok-e már azon testvérek, mit jelent a szó: szeretni?
Nos, ahhoz, hogy a választ megtaláljuk, idézzük fel a jelenetet, amikor Jézus kiűzi a kufárokat a templomból. Vajon, amikor korbáccsal vág az arcukba, amikor felborogatja az asztalaikat, földre szórja áruikat, szereti őket? Mit gondoltok? Igen szereti. -Antonio felemelte a hangját. – Igen, szereti! És a farizeusokat? Akik be akarják ugratni? Akik azt kérdezik tőle, Mester, mondd meg nekünk, szabad-e adót fizetni Rómának? Igen, őket is szereti. Annak ellenére, hogy keményen megleckézteti őket. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami Istené – mondja nekik. Ezt kell tehát megérteni, testvérek. Mert nem az, az igazi szeretet, amelyik állandóan a másik kedvét keresi, buzsujgatja, kényezteti, körüludvarolja. Nem az szereti igazán a felebarátját, aki bolond módra mindent megenged, mindent elnéz, mindent eltűr, mindent megígér, mindent megbocsát. Meg kell bocsátani persze, de nádpálcával a kézben. Az igazi szeretet testvéreim, szigorú, távolságtartó szeretet, ami nem ad többet, mint amennyit magának megkövetel, Ami nem szórja két kézzel a kegyeit. Amelyik nem ugrabugrálja körül azt, akit szeret. Nem kell mindenáron közel kerülni, nem kell mindenáron puszipajtásnak lenni! A tékozló, adakozó szeretetnek, ami mindent ad semmiért, véget kell vetni. Ostort a kézbe. Kemény elhatárolódó, távolságtartó szeretet kell, testvérek, Krisztus példája erre tanít minket, ámen!