Szegény jó doktor elviharzott. Mint az elméleti embereknek általában, neki sem fért a fejébe, hogy a mindennapi élet nem más, mint egyszerű kis bosszúságok sorozata, amelyekkel a legtöbb esetben nem érdemes foglalkozni. Magyarán szólva: a doki néha kicsit túldimenzionálta a dolgokat. A beszélgetés csordogált tovább vékony medrében, újra az ebéd volt a téma. A doktor iménti ideges „kirohanása” senkit nem foglalkoztatott.
-Ügyes gyerek ez a Faé, mindig lő valamit!
-Hát van hozzá érzéke!
-Meg kitartása.
-Az is, persze. Bár, most, hogy víz borít mindent, könnyebb a vadat puskavégre kapni, mert a magasabb helyeket keresi.
-Hát igen. Ízletes volt a sült.
-Fiatal állatból jobb, nem annyira rágós a húsa.
-Az idősebbet előtte párolni szoktam, s csak azt követően sütöm. -Ezt Zejete mondta.
Elfogyott a kávé, mehettek volna, de a vasárnap délutáni lustaság marasztotta őket. Szél támadt, elvitte a párát, feltisztult a kilátás. Faé tűnt fel, vállán volt a puskája. Meglátta a társaságot, odament hozzájuk.
-Bemegyek az erdőbe egy kicsit cserkészni.
-Tedd azt – mondta Pedro.
-Lőj megint valamit -tette hozzá Carlos.
-Lehetőleg fiatalt – javasolta Maime. -Azt se bánnám, ha vadkacsa lenne. Régen ettem kacsát.
A vadász felnézett az égre. Az ég kék volt most fenn, vakító. Szemellenzőt formált a kezéből, egy pici pontot nézett ott fenn.
-Na nem indulsz? -unszolta Maime.
-Csitt – mondta Faé. -Ne mozduljatok!
Mindannyian felnéztek, mit les annyira a vadász, de csak egyedül Faé látta azt a pontot a szemkápráztató kékségben. Valamiféle meg nem magyarázható veszélyérzet vett azonban erőt rajtuk.
-Mit látsz? – kérdezte Pedro Faét.
A vadász felemelte a kezét. Kinyújtott karja irányában most már a többiek is megpillantották azt a valamit. Egy kiterjesztett szárnyú nagy madár volt. Egyre jobban lehetett látni, ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedett.
-Mi az?
-Geia, a gyilkos fekete sas – mondta Faé. -Minket figyel!
A sas nagy köröket írt le. Mozdulatlan szárnnyal lebegett, egyre alacsonyabbra került. Már látszottak a szárny végén legyezőszerűen elálló tollak.
-Lecsaphat ránk?
-Nem hiszem. Azt azért nem meri.
-El tudna vinni egy embert? – kérdezte Julianna az izgalomtól pirosra gyúlt képpel..
-Mint a pinty. Tíz láb hosszú a szárnya. Ez egy kifejlett kapibarát is elvisz, pedig az, nehezebb, mint egy ember.
-Jesszusom!
-Ne féljen, nem jön ide.
Figyelték tovább az óriási madarat. Lélegzetelállító látvány volt. Még így messziről is. Egyhangú, méla köröket írt le, mintha csak élvezkedésből repkedne a levegőben. Aztán lebbent egyet a szárnya, és egy villámgyors oldalvágással eltűnt a szemük elől, a fák eltakarták, merre repül. Az asztalnál ülők megkönnyebbültek. A nővért kivéve senki nem gondolta, hogy megtámadhatja őket, de azért, titokban még a harcedzett Pedro és Carlos is eleresztett egy-egy sóhajt.
-Megyek akkor – mondta Faé. Visszakanyarintotta a vállára a fegyverét, mit az imént már kézbe vett, búcsút intett és elindult a sövény-kerítés irányába, ahol egy nyíláson át ki lehetett menni az erdőbe.

Antonio atya felállt, letette a könyvet a küszöbre, nyújtóztatta a derekát. A könyv nyitva, fedelével felfelé hevert a földön. A chabono árnyékából kilépett Ethel, és elindult a konyha felé, Péter majom négykézláb a sarkában ügetett. Pedro kávéscsészéje után nyúlt kézbe vette, szájához emelte, hogy a csésze alján lévő utolsó, legfinomabb, legédesebb cseppet még kiszlopázza. Julianna lejjebb csúszott a széken, így még kényelmesebb volt, Maime keresztbefonta a karját terebélyes mellei előtt, Carlos elkezdte a pipáját tömni. Faé az udvar közepén járt, egyenletes ringó léptekkel haladt, ahogy az indiánok szoktak, vállán lépései ütemében himbálódzott a puska. Egy gyerek kiszaladt a tisztásra, száját kitátva kiabálni akart.

Mintha filmszakadás lenne a moziban, hirtelen minden mozdulat megdermedt. Megállt a levegőben Pedro csészét tartó keze, s mozdulatlanná merevedett Antonio, kicsit homorítva, két keze a derekát lapogatja. Megtorpant Ethel, lecövekelt mögötte a kismajom. Nem lépett tovább Faé, a fegyver tusa ott maradt dereka jobboldalán, ahova kilendült. A kisfiú szája nyitva, karja a levegőbe mutat, hang nem hagyja el a torkát. Carlos keze a pipával az asztalon, mintha faszobor keze lenne.
Az épület mögött álló pálmafa legyezőszerű lombkoronája mögül nesztelenül, a lecsapó villám sebességével kibukkant Geia a fekete gyilkos. Két szárnya hosszabb, mint egy felnőtt férfi magassága, csőre hajlott, karmai kimeresztve. Egyetlen röpke pillanat. Rémült nyüszítés, s Morzsi kutyus már a nagy sas karmai között kapálózik. Ekkor indult újra a film. Mindenki kiabált, sikított. A pap futni kezdett a sas felé, Pedro eldobta a csészét és felugrott, Carlos letette a pipát és szintén felpattant. Ethelnek egy pillanatra földbegyökerezett a lába, aztán ő is rohanni kezdett, s közben torkaszakadtából kiabált: Morzsi, Morzsi!
Geia oldalra tért ki, hatalmas szárnycsapásokkal emelkedett. Átrepült az épület felett, három, négy méter magasan lehetett. Lövés dörrent. Megbillent, lebucskázott a levegőből és a földre huppant. Faé és Ethel egyszerre értek oda, a vadász kezében még füstölt a puska csöve.
-Morzsi! Édes kicsim!
A kiskutya kétségbeesetten sírt a ragadozó madár vasabroncs-szerű szorításában. Geia vergődött, szárnyai a földet verték, de zsákmányát nem engedte el. A lány térdre vetette magát és kétségbeesett igyekezettel próbálta szétfeszíteni a gyilkos madár roppant karmait.
-Kisasszony ne! Vigyázzon!
Ez Faé kiáltása volt.
A sas, döglődve felemelte még a fejét és kampós csőrével belevágott a lány vállába.
A vadász újra lőtt, fülsiketítő csattanás, a szörnyű, szétlőtt, vércafatos fej lehanyatlott, de az ördögi fekete test még mindig rángott. Ekkor Faé melléje lépett és közvetlen közelről még egyszer fejbe lőtte.

A lövésekre összeszaladt a misszió apraja nagyja. Körbeállták a rettenet madarat, szörnyülködtek szétterülő, véres szárnyain, szétlőtt fején, roppant karmain. Ethel kiszabadította a kiskutyát azokból a karmokból, és ölbe vette. Morzsi csendesen pihegett, oldalából, szájából folyt a vér.
-Édes kicsim – suttogta a lány -kicsi kis édes tündérem! Ne félj, nem lesz semmi baj, meg fogsz gyógyulni!
-Belső vérzése van – mondta dr. Voght, aki ekkor ért oda. -Nem hiszem, hogy…
-Apa, gyógyítsd meg, könyörögve kérlek!
A lány leült a földre, remegő lábai nem bírták tovább. A vállán cafatokban lógott az ing, nagy, tépett seb volt alatta, eddig észre se vette, de most elkezdett cefetül fájni.
-Be kellene kötni azt a sebet! – mondta Antonio atya. -Mielőtt elfertőződik!
-Nem! Én jól vagyok – nézett fel. -Morzsival törődjetek! Apa! Légy szíves!
Az orvos lehajolt, óvatosan kivette a kiskutyát lánya öléből, és a fűre fektette. Letérdelt mellé, alaposan megnézte, majd felegyenesedett.
-A bordái eltörtek. Az egyik valószínűleg átszúrta a tüdejét, ezért jön habos vér a száján. Nem tudom megállapítani, hogy a gerince nem sérült-e? Meg kellene műteni. A nélkül nem éli túl!
Ethel könyörögve nézett fel.
-Apa!
-Csakhogy én ember-orvos vagyok, állatot még nem operáltam – folytatta az orvos.- Na jó! Megpróbálom! De előtte ellátom a sebedet.

Bementek az orvos házába. A kiskutyát Ethel vitte. Morzsi vére ráfolyt az ingére, nadrágjára, végigcsorgott meztelen lába szárán, bele a szandáljába. Összefolyt a vállsebéből induló vérpatakkal. Ethel és Morzsi vére egyesült nem lehetett megkülönböztetni, melyik, kié. Léptei nyomában tenyérnyi vérfoltok sötétlettek a földön a központi épülettől, az orvos kunyhójáig.
A doktor egy mozdulattal lesöpörte az asztalról a papírokat, könyveket, és zöld vászonlepedőt terített rá sebtében.
-Ide tedd le! Óvatosan! Jó. Most mutasd a válladat! Búj ki ezzel a karoddal az ingből!
-Előbb Morzsit!
-Nem nyitok vitát! Ülj le ide szépen!
Ellátta a sebet, bekötötte, aztán szérumot szívott fel egy ampullából, s injekciót adott be Morzsinak.
-Ettől elalszik majd! Búcsúzz el tőle, mert lehet, hogy nem ébred fel többé!
Ethel ráborult a kiskutyára, megcsókolta a fejecskéjét.
-Én nem búcsúzom, Morzsi! Én tudom, hogy felébredsz, s meggyógyulsz! Ne add fel kisöreg, küzdjél, harcolj, mert szeretünk, és visszavárunk!

Két hosszú órán keresztül tartott a műtét. Ethel és Julianna asszisztált hozzá. A kunyhó ajtaját kulcsra zárták, ne zavarogjanak a kíváncsiskodók. Az egyik tüdő menthetetlen volt, el kellett távolítani, mint ahogy a hasüreget megtöltő alvadt vért is. Morzsi élt, aprókat lélegzett, nyugodtan aludt. Ethel kerített egy függőágyat, felkötözte a szobájában, abba fektette bele. A kiskutya nyakig be volt bugyolálva gézzel.
-Infúziót kötök be még – mondta az apja – és kész. Aztán majd meglátjuk. Ha az első három napon túl lesz, akkor valószínű megmarad.
-Imádkozni fogok érte – mondta Ethel. -Testéért, lelkéért éjjel, nappal, minden pillanatban.
Az ajtó ekkor már nyitva volt, bejöttek néhányan, gyerekek, felnőttek, hogy megnézzék a kutyust.
-De hisz ez csak egy állat! – jegyezte meg Antonio, hallva Ethel szavait.
-Ő nekem nem egy állat, hanem a kiskutyám – mondta Ethel könnyes szemmel. -Egyetlen lény, aki szeret engem, s akit én szeretek.
-De…
Az atya azt akarta mondani: egy kutyának nincs lelke, aztán mégis elharapta a szót. Hagyni kell most Ethelt. Nagyon megviselte. Majd később beszél vele. S akkor talán, ha beszélgetnek, kicsit közelebb kerülhetnek egymáshoz, valami megjavul abból, ami elromlott.
Túl kemény voltam vele, monda magában. Lehet, hogy indokolatlanul. Lehet, hogy a lelke mélyén mást akar, csak nem meri megmondani.
Nem látott bele Ethel fejébe, ha belelátott volna, akkor valószínűleg nem gondolt volna ilyen, -komoly emberhez méltatlan- csacskaságot. Talán akkor megmaradt volna korábbi ötleténél, a korbácsnál és a hűvös távolságtartásnál. Ő, maga mondta a szentbeszédben, hogy a tékozló, mindent adok semmiért szeretetnek, véget kell vetni, s most mégis, egy szempillantás alatt hajlamos lett volna arra, hogy visszatérjen a sehová nem vezető, tékozló szeretethez.
Milyen ostobák is tudnak lenni a papok, illetve a hozzájuk hasonló lelki beállítottságú álmodozó férfiak! -fűzhetnénk hozzá.
De lehet, hogy valahol az is épülésre szolgál, ha az ember ostoba. Vajon így van-e? Senki nem tudja rá a pontos választ!