Kaébe hajnalban már Antonio atyánál volt. Ez egy másik nap történt. A pap akkor kelt ki a függőágyából, álmos szemeit dörgölte az öklével. Nem vette észre, hogy a lány bejött, Kaébe olyan nesztelenül közlekedett, mint a vadászó párduc. Antonio áthúzta fején izzadtságtól csatakos ingét, és a mosdótálhoz lépett, hogy megmosdjon. Ekkor szólalt meg Kaébe.
-Látom atya, gondjai vannak – mondta, pimasz hangon, kuncogva.
Arra célzott, látja, hogy a pap férfi. A férfiakon reggel gyakran látszik. A pap ekkor jött rá, hogy ott van.
-Menj a csodába Kaébe – dünnyögte bosszúsan. -Nem tudsz kopogni? Ráijesztesz az emberre. -Hátat fordított a lánynak, úgy ment oda, oldalsasszé-lépésekkel a szekrényhez. Gyorsan kinyitotta a szekrényajtót és beállt mögé.
-Mit akarsz itt hajnalok hajnalán?
-Háát…takarítok, rendet rakok…meg minden. Elég nagy itt a kupi megint. Nem akarja az atya, hogy segítsek?
Antonio a szekrényajtó takarásában öltözött, tiszta inget és nadrágot húzott. Már kész volt, de még továbbra is ott téblábolt, nem akaródzott neki előjönni.
-Miben segítenél, te lány?
-Tuggya! Abban, hogy könnyebben induljon a napja. Szívesen megteszem, más fiúknak is segítettem már. Egyszer Pablonak is. Jobb volt nekik utána!
A pap kidugta a fejét a szekrényajtó mögül. Rákvörös volt a képe. Ráripakodott a lányra.
-Szégyelld magad Kaébe! Csúnya rossz kislány vagy! Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
-Egyikük se mondta, hogy nincs jó kezem!
-Hallgass!
-Miért hallgassak? Mert maga mondja? A fiúk nagyon élvezték. Pablo például…
-Nem szabad Kaébe. Ne is gondolj erre.
-De atya, kérem! Úgy szeretném!
-Nem, nem lehet. Menj most el, imádkozni akarok.
-Én is akarok. Csak előtte még engedje meg -óvatosan lépett egyet a szekrény felé-…komolyan! Aztán majd imádkozunk együtt, ahogy szoktunk, és megbánjuk!
-Gyere…imádkozzunk! – mondta rekedten a pap.
És azt mondta újra kicsit később: nem szabad!

A július közepe hangyainváziót hozott, a missziót elözönlötték a pici fekete soklábúak. Senki nem tudta, honnan kerültek elő, s miért pont akkor, amikor a nagy esőzések kezdtek már csendesedni. Bemásztak a lakóépületekbe, a közösségi házba, a raktárakba. Fürtökben csüngtek a tetőszerkezet tartógerendáin, onnan vetették le magukat nagy-fifikásan a függőágyakban alvók nyakába. Semmi nem használt ellenük, sem a chinchorrók felfüggesztő köteleire és más helyekre kihelyezett, ragacsos hangyacsapdák, sem a szúnyoghálók, amikbe a telep lakói éjszakára beburkolóztak. A hangya a világ legokosabb, legravaszabb bogara. Megtalálták a réseket a szúnyoghálón, ügyesen kikerültél a hangyacsapdákat. Csípésük apró, viszkető hólyagokat keltett a bőrön, az egész telep, gyerek, felnőtt, mindenki egyfolytában vakarózott. Vicces lett volna végignézni valakinek, aki láthatatlanul betekinthetett volna Delohi életébe.
Persze azért, hangya ide, hangya oda, a mindennapi élet zajlott tovább. Csak az emberek voltak egyre mogorvábbak, egyre ingerültebbek, kedvetlenebbek. A szörnyű időjárás, az állandó eső, a hangyák rohama mellett nagy valószínűséggel Antonio atya nyomott kedélyállapota, elzárkózó magatartása is éreztette a hatását. Hja, ha a főnök rosszkedvű, az a beosztottakra is átragad. Ha jól belegondolunk, az ószövetségi ember minden baja, félelme, zaklatottsága abból a tényből származott, hogy főnökük követelődző, hirtelenharagú Isten volt, messze nem antropomorf isten, vagy nagyon is az, ha azt vesszük. Jahve, akinek Mózes nevezte az isteni kinyilatkoztatás után: „vagyok, aki vagyok”, bosszúálló indulattal torolta meg még a legapróbb ballépéseket is, -melyre egyébként fényes példa Lót feleségének esete. Szegény asszony tiszta volt, mint a hó, bűntelen tudott maradni egy bűnnel fertőzött városban. Mindössze annyit követett csak el, hogy az angyal tiltása ellenére hátranézett, hogy még egy utolsó búcsúpillantást vessen a városra, ahol addig élt. S mi lett a vége? Hogyan bűnhődött? Aki ismeri a Bibliát, az tudja. Isten sóbálvánnyá változtatta!

Fogyóban voltak a készletek. A hajóforgalom szünetelt, még kisebb csónakkal is bajos lett volna bárhova eljutni. Az igarape, a dzsungel országútja az esős időszakban járhatatlanná válik, a vizek mindenfelől, mindenfelé folynak, áradnak, elárasztják az őserdőt. A Sjemice folyó például, ami mellé Delohi missziós állomása települt, egyetlen egy kiterjedt tenger volt, nem lehetett tudni merről merre folyik. A vizek felületét úszó korhadék borította, élő és holt növényszövet, széles, úszó nádszigetek, fákról leszakadt liánok, partszegély alól kimosott, hosszúszálú füvek összefüggő, nyúlós, egymásba fonódó tömege. Alkonyatkor, ha kibukott a lenyugvó Nap korongja a sötétszürke fellegek alól, villódzó lila, vörös fények játéka bűvölte el a merész behatolót a fával, bozóttal ritkábban benőtt helyeken. Fantasztikus alakzatokat öltő fény és árnyék foltok és csíkok váltogatták egymást, itt szemkápráztató ragyogás, amott sűrű, áthatolhatatlan sötétség. A vizek egészségtelenek, ivásra alkalmatlanok voltak a bennük ázó, szétbomló szerves-anyagoktól, a rothadó avartól, és az elpusztult állatok tetemeitől. A mindent elborító vízből lapos, alacsony dombhátak emelkedtek ki, ilyen dombra épült Delohi is.

Antonio július végén maga mellé rendelte Pedrót és Neyomit, hogy ellenőrizze a raktárkészleteket. Neyomi, aki mint tudjuk, a titkárnői posztot is betöltötte az atya mellett, vitte magával a jegyzetfüzetét, és egy tintaceruzát. Neyomi afféle joly-joker volt a misszión: szakácsnő-segéd, Zejete mellett, konyhalány, takarítónő, gazdasszony, irnok, diszpécser, telefonista, mindenes. Komoly képpel bandukolt Antonio oldalán, még egy acélkertes pápaszemet is az orrára biggyesztett, no, nem mintha azzal jobban látott volna, csak a tekintély kedvéért.
Az első raktár, az „A” raktár, ha szembeállunk az épületekkel, jobb kéz felől az élelmiszerraktár volt, itt kezdték. Mai raklaphoz hasonló deszka-aljzaton zsákokban búzaliszt, kukorica-dara és manióka-liszt, manoco, vagy ahogy a waikák mondják nashi, cukor, só nagy zsákokban a bejárattal szemközt. Búzaliszt már alig volt, kukoricából valamivel több, ezek nem fognak kitartani, amíg az utánpótlás Padamóból, vagy San Felipéből meg nem érkezik. Manióka liszt volt 7 zsák, kevésnek tűnt, mert ez mindennapi eledel, s száz főt kellett élelmezni. Az egyiket, ami meg lett már bontva, ellepték a hangyák, étkezésre alkalmatlan, ki kell majd öntetni.
-Jegyezze Neyomi – mondta az atya. -Három zsák búzaliszt, két zsák kukoricaliszt, hét, illetve hat zsák manoco. Megvan? Írja tovább!
Cukrot keveset találtak. Az utolsó zsák, amiben volt még, félig volt.
-Írja fel. Fél zsák. És, a mai naptól nuku cukor reggel a kakaóhoz! Vagy csak minimális, és csak a gyerekeknek. Egy lapos kávéskanál csészénként!
-A gyerekek nem fogják meginni, ha nem édes.
-Nem bánom én! Ha nem isszák, hát nem isszák. Mennyi mato porunk van?
Kisebb papírzsákokban oldalt a polcon volt a „kakaó” főzésére használt mato őrlemény. Igazából tea volt ez, de itt „kakaónak” itták. Megszámolták a papírzsákokat. A nyitókészletnek több mint a kétharmada elfogyott. Na, ez se lesz elég, ezzel is takarékoskodni kell.
-A felnőttek nem kaphatnak mostantól kakaót, és a gyerekek adagját is csökkentse a felére!
-A gyerekek…
-Megértette?!
-Igen, atya.
-Nézzük meg az ivóvizet – javasolta Pedro. -Az a gyanúm…
-Egy pillanat! Hogy állunk konzervvel?
A konzervdobozok a polcokra voltak felrakva, szépen gúlákba rakva, már amennyi maradt belőlük. De még mindig a konzervvel álltak a legjobban, húskészítményre alig-alig volt szükség, ami Faé, Awqiricuce, és a többi férfi ügyességét, vadásztudományát dicséri.
Neyomi, időnként megnyalva a tintaceruza hegyét, lineákat rajzolt, rubrikákat készített, abba írta bele, miből mennyi van, sorszámozta a tételeket.
-Menjünk a hordókhoz!
-Menjünk – egyezett bele a pap.
100 literes dongás fahordókban volt az ívó-víz, jobb oldalt az ajtó mögött, innen vitték pléh-kannákban a konyhára és az étkezdébe. A hordókat az esős évszak kezdetén töltötték fel, amikor még iható volt a folyó vize. Kivették a szélső hordó dugaszát. Ebből hiányzott valamennyi. Antonio beleszagolt.
-Büdös – mondta az orrát fintorítva. -Fúj. Ezt isszuk?
Neyomi és Pedro is megszagolta. Az indián a fejét csóválta.
-Lássuk a többit!
Kiderült: a többi is büdös, csak talán nem annyira, mert nem lett még megkezdve.
-Fel kell forralni a vizet! – rendelkezett a pap. -Ha forralatlanul isszuk, mindannyian megbetegedhetünk. Magát teszem felelőssé, Neyomi, megértette?