Megpróbált visszaemlékezni Jeromos atyára. Először homályosan, aztán egyre tisztábban látta maga előtt kedves, köpcös kis figuráját, ahogy szinte gurul a padok között, felidézte pirospozsgás kerek arcát, rövidre nyírt őszes haját, melynek közepén szeplős-vörös foltként világított mulatságos tonzúrája. Jeromos atya vásott volt, mint egy izgága, ötödikes, akinek benne van a zabszem a fenekében, titokban nádszálból köpő-csöveket, cerbatanákat fabrikált, melyekből nyállal összegyúrt papírgalacsinokat lehetett kilőni, megtanította köpni az osztályát, és kedélyesen vihogott történelemórán, amikor a fiúk egymást köpködték VIII. Henrik alatt. A csínytevések ihletett mestere volt az atya, de a komoly szóhoz is értett. Egyszer azt mondta Pablonak:
„A vidámságot, a játékot és a mókát szereti Isten. Örömében teremtett minket, boldog volt, hogy jókedvet adhat, mosolyt fakaszthat. Ilyen az Ő országa, amelyből már most, földi életünkben részesülhetünk”
Nagyot nevetett, minta valami jó viccet mondott volna, s eleresztett alul-felől egy ropogós durrantást, s ettől még harsányabb jókedvre derült.
Modell-repcsit épített, siklógépet a gyerekeknek, ami az udvaron álló fa vastag oldalágáról indítva elrepült az udvar legtávolabbi végébe. Nagyszerű játék volt röptetni az ügyes kis gépet – emlékezett Pablo. Később, amikor Delohiban Ethel repülőgépet rajzolt a waika gyerekeknek technika-órán, Pablo visszaemlékezett az első modell-repcsijére. Rávette Ethelt, próbáljanak a rendelkezésre álló anyagokból, nádból, papírból hasonló kis modellt készíteni. A kis repülőgép elkészült, csirizzel ragasztották össze, repülni azonban nem tudott, amikor elindították felágaskodott majd orrával lefele a földre bukott.
Nem, nem szabad Ethelre gondolnom, mondta magában Pablo.

Letette az íjat, és a zsákból előhalászta a horgászáshoz szükséges dolgokat: madzagot, horgot, egy gyufa-skatulyát, amiben kukacok voltak, s egy nádból készült úszót. Sötétedett, a fák messzebb lévő ágait már csak homályosan lehetett látni. A majmok is elültek fenn, és papagáj se jött több. Gondolta, most már talán a pecázással többre megy, bár vérmes reményeket nem fűzött ahhoz sem. Miféle hal az, ami az árral elöntött őserdő, rothadó, bűzös vizében megél? Nem ismert ilyen fajtát. Összeállította a cájgot. A madzagot arra a faágra erősítette, amit korábban talált. Bedobta a horgot jó messzire, oda, ahol a friss vízfolyás fodrozódott. Ki tudja, hátha szerencséje lesz, hátha ráakad valami. „Csak egy apró halacskát adj Uram”-, mormolta maga elé „csak akkorát, mint a tenyerem”.
A sötétség úgy zuhant rá az őserdőre, mint amikor a sarki fűszeres leereszti a redőnyt. Az egyik pillanatban még látta a lián-szárakat maga előtt, a leveleket, a fát, ahova a kenu ki volt kötve, aztán kész, semmit nem látott többet.
Sebaj, biztatta magát majdnem jókedvűen, a horgászáshoz nem kell látnom. Majd megérzem a boton a rántást, ha harap a hal! Teltek az órák. Nem tudta volna megmondani, mennyi lehet az idő, amikor elhatározta, hogy aznapra feladja, s megpróbál aludni. Eltette a felszerelést, gondosan rácsavarta a madzagot a faágra. Kitapogatta az úszót és a horgot. Ezek pótolhatatlanok, nehogy elvesszenek, leessenek véletlenül. Belefektette az egészet a kenuba. Végignyúlt a fenékdeszkán, magára húzta a ponyvát. Az egyik sarkát a feje alá gyömöszölte, úgy kényelmesebb. Imádkozott: én-istenem, jóistenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva atyám, aki mindig vigyázol rám.

Pablonak nem volt testvére, legalábbis nem tudott róla. Semmit nem tudott a családjáról fogalma sem volt arról, ki az apja, ki az anyja.
Két éves volt, amikor a misszióra került, túl kicsi még, egy-két homályos emlékképen kívül semmije nem volt, s amikor már nagyobbacska gyerekként Jeromos atyát, s a többieket faggatta a családjáról, a felnőttek zavartan kitértek a válasz elől.
„Isten gyermeke vagy, érd be ennyivel” – mondta egyszer az atya, amikor nagyon erősködött. És nevetett, s nagyot durrantott a fenekével, hogy nyomatékot adjon a szavának.
Ahogy zuhant lefelé az álom mély kútjába, Ethel karcsú figurája kezdett előtünedezni.
-Nem szabad – motyogta félálomban. – Menj innen. Nem akarok rád gondolni. Mégis: róla álmodott, bár reggel, amikor felébredt nem tudta felidézni mit.

Nyugtalan, zavaros álmokkal kísértő éjszakája volt. Minduntalan felébredt, forgolódott. A napközben elfogyasztott nagy-mennyiségű víz nyomta a hólyagját, kétszer is ki kellett kászálódnia a ponyva alól, hogy vizeljen. Megbillentette a csónakot, kidüllesztette a hasát, hogy a palánkon túlra csorogjon, elvégezte a dolgát és visszamászott a helyére. Ám, éppen, hogy elszenderedett volna, közeli neszezés riasztotta fel. Súrlódó hangot hallott közvetlen közelről, a feje fölül. Annyiszor hallotta már ezt a hangot, felismerte: python kúszik a faágon kiszemelt áldozata felé.
-Csak nem én lennék az? – kérdezte magától. Megmarkolta a bozótvágó kés nyelét, fülelt. A neszezés megszűnt. Teltek a percek. Újra meghallotta a kígyót most már távolabbról. Aztán idegtépő sikoly vágta ketté a csendet. Reccsenés, újabb rikácsolás és menekülő testek csörtetése a fák lombkoronája irányából.
-Na, ennek kampec -, mondta magában Pablo – szegény, szegény kismajom!
Ébren forgolódott sokáig, figyelte a hangokat. Aztán újra elszenderedett, a fáradtság lenyomta. Összefüggéstelen képek merültek fel: lépcsősor, nagy, tágas terem, fényes tükrök, rengeteg ember, táncol mindenki, csillár a mennyezeten, ami ragyog, és ezer-felé szórja a fényt. Ethel is ott van a másik szobában valakikkel, feléje se néz, kerüli, de valahogy jó érzés, hogy ott van. Érzi, csak oda kell menni hozzá, s minden rendben lesz. Érzi: a lány várja, hogy odamenjen.