Kicsit jobban érezte magát. Tényleg használt a pihenés. Észrevette, hogy oldalt egy pálmafa ferdén álló óriási, eres leveléről, mintha csatorna lenne, szépen csorog, csordogál lefele a tiszta esővíz. Nyilván eleredt újra az eső. A lapát segítségével odatolta a csónakot, odafeküdt alája, kitátotta a száját. Tele szájjal habzsolta, lecsorgott kétoldalt az arcán. Felüdült a friss, tiszta víztől.
-Nem lesz semmi baj – mormogta. – A waikák ennél rosszabb körülmények között is meg tudnak élni! Ha nekik megy, nekem is fog.
A vízfolyás alá tartotta a tökhéjat, teleengedte esővízzel. Egy teljes napra elég lesz. Utána majd csak talál valami hasonlót. Dzsungel-anya jó, eltartja fiát. A piaroák mondják így: dzsungel-anya. Csak csüggedni nem szabad. Eszébe jutott Jeromos, a jezsuita pap. Ő mondta mindig: ne veszítsétek el a csüggedéseteket! Nagyon vicces tudott lenni az atya, feje tetejére állította a közmondásokat. Olyanokat tudott mondani, hogy hemperegtek a nevetéstől. Néma gyereknek híg a leve -így szólt az ő tolmácsolásában a két régi mondás összekombinálása: „néma gyereknek anyja se érti a szavát”, s „olcsó levesnek híg a leve” Nem szép, de van benne valami visszataszító – mondta teljesen komoly képpel egy tolakodó, zsenánt, minden lében kanál kövér szakácsnőről.

Előbbi kedve lelohadt, s már nem tért vissza. Már nem volt ingerenciája az önkielégítéshez. Megtette az előkészületeket, hogy tovább induljon. A kajmán nem mutatkozott. Valószínű elege lett a vadászatból, s elment valami könnyebb zsákmány után. Összehajtogatta a ponyvát és ráült. Amióta az óriáskígyó összezúzta az evezőpadot, többnyire a ponyván ülve evezett, így nagyobb erőt tudott beleadni az evezőcsapásokba. Próbálta a csónak aljában ülve is, de akkor nagyon hamar elfáradt a karja. Elől ült a kenu orrában, keze ügyében volt a bozótvágó kés. A lándzsát maga mellé vette, jó szolgálatot tett, mint csáklya, ahol alacsonyabb volt a víz. Rátalált újra a fodrozódásra. Tényleg valami élő vízfolyás lehetett, egy patak, vagy egy kisebb folyó a mocsár közepén. Igyekezett a sodorvonalban tartani magát. Fárasztóbb volt, de nem kellett attól tartania, hogy elfogy alóla a víz. Jó darabon haladt előre, a fák ágai jobbról, balról föléje hajlottak. Színes tollazatú loritók, veréb-papagájok röpdöstek, csiviteltek az ágak között, majmok rikácsoltak, élt, lélegzett körülötte a dzsungel. Ez az élet, ez a hullámzás új hitet adott neki.
-Gyerünk Pablo – biztatta magát. -Minden rendben lesz!
Vágta maga előtt a szárakat.

A folyócska medre szeszélyesen kanyargott, itt-ott fekete sziklák álltak ki a víz alól. Az egyik kanyarban kidőlt fatörzs zárta el az utat. Megállt karnyújtásnyira tőle, körbe nézte, valahol át lehet-e bújni alatta? Nem lehetett, a fa teljesen elzárta a medret, ahogy rároskadt. Balról próbálta megkerülni, volt egy spurija, hogy arra rövidebb. Letért a fodrozódás nyomvonaláról és elkezdte megkerülni. Újra vágni kellett a növényzetet. Nagyon nehezen ment, teljesen kimerült az előző szakaszon. Egy idő után nem is bírta tovább, letette az evezőt. Az ágakról víz csorgott a nyakába. Hátrahajtotta a fejét, hogy igyon. Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a száját, megrohanta a kajmán. A semmiből került elő. Egyetlen lendülettel felborította a csónakot, Pablo kizuhant, ám az esés pillanatában meg tudta ragadni a lándzsa nyelét. A hüllő már rajta is volt. Farka csapásaitól felhabzott a víz, ahogy rátámadt. A fiú megpróbált talpra állni, derékig ért ott a mocsár, lába süppedős iszapba merült. Meglátta maga előtt a jaracé tátott száját, a hatalmas tépőfogakkal, s teljes erejéből beledöfte a fegyver hegyét az állat torkába. A következő pillanatban elszabadultak az alvilág erői. Az állat, őrült-erővel összezáró állkapcsával kirántotta Pablo kezéből a lándzsát, farka piszkosszürke tajtékba korbácsolta a hullámokat. Pablo látta a szemét, ahogy megfordulva újra jött, véres, kegyetlen, jéghideg tekintet meredt rá. Még azt is látta, hogy csipás a szeme, a váladék beleragadt a szeme sarkába. Mint egy fényképezőgép, agya pillanatfelvételeket rögzített.
Puszta kézzel nézett szembe a szörnnyel. Valahogy mégsem érezte azt, hogy itt és most mindennek vége. Élt, vadul tört ki belőle ez az érzés, kapkodva szedte a levegőt, izmai megfeszültek. Élt, nem akart meghalni.
Ösztönösen nyúlt le maga mellé. Valahol ott kellett lenni az evezőnek, Tapogatózó ujjai megérezték a nyelét. Felemelte, s egyetlen kétségbeesett mozdulattal belelökte a hüllő pofájába. Előre dőlt, teljes súlyát beleadta, mint amikor egy dobó-atléta a gerelyt hajítja el. Csattanás, reccsenés. A lapát vasalt, kemény széle letörte a hüllő két elülső fogát, s megakadt belül a torkában az előző lándzsadöfés helyén. Vér buggyant ki az összeszorított fogak közül. A lapát összeroncsolt csonkjai lehullottak kétoldalt a vízbe. A kajmán hátrált, alámerült. Pablo csak állt a felkavart vízben. Szíve vadul vert. Átfutott rajta a hála érzete.
-Túl vagyok a veszélyen, megszabadultam tőle – mormolta megrendült lélekkel. -Miatyánk, aki a mennyekben vagy, én istenem, jóistenem lecsukódik már a szemem.

Keservesen erőlködve visszafordította a kenut. Odaveszett a teljes felszerelése, minden, ami viszonylagos civilizációt, törékeny biztonságot jelentett, elmerült a mocsárban. Nem volt többé kése, spirituszfőzője, serpenyője, semmije se volt a puszta életén kívül. Mint az ifjú Robinson Crusoe, tébolyult tekintettel nézett szét, mit talál, mit tud kihalászni a fekete léből. Lábával az iszapos talajt tapickolta végig maga körül, alábukott, ha valami kemény tárgyat érzett a talpa alatt, de csak köveket talált. Amikor a csónak a hatalmas lökéstől felborult, használati tárgyai szétrepültek, s 20 méter sugarú körben szétszóródtak. A ponyvára rálelt, az nem merült el teljesen, s megvolt az evező csonkja is. Kézbe vette, aztán dühösen elhajította. Mire megyek vele – kérdezte magától. Mire ment volna Robinson Crusoe egy kettétörött, szilánkos végű nyéldarabbal?
Gyerekkorában olvasta a könyvet, s mint gyermekkori olvasásélmény, megmaradt kedvencnek. A hajótörött angol kalandor sorsában, most, hogy eszébe jutott, saját sorsát vélte felfedezni.
-Robinsonnak sem volt semmije, csak a puszta élete, amikor a lakatlan szigetre került -, mondta magának – s lám, mégis túlélte. -Mennyivel jobb helyzetben vagyok én, aki ismerem az őserdőt!
Megkereste az eveződarabot. Hegyes, törött csonkja miatt jó fegyver lehet – gondolta. Jó fegyver? Egyszerűen fegyver, a semminél ez is több. Bemászott a csónakba, kényszerítette magát, hogy továbbinduljon. A fenékdeszkára ült, így mélyebben volt a súlypontja, és a két kezével próbált evezni. Egyszerre csak ráesett a tekintete a combjára. Szűzanyám! Tekergő fekete férgek lepték el deréktól lefele a testét, piócák! Hogy fog megszabadulni tőlük? Eszébe jutott egy régi, gyermekkorából ismert megoldás. Felállt, egymás mellé tette a két kezét, összezárta az ujjait, belepisilt a tenyerébe, és a pisit szétmázolta magán, rálocsolta a piócákra. A piócák a sós vizelettől eleresztették a bőrét, és sorra lepotyogtak. Lenyúlt az egyikért, szájába vette, megrágta, lenyelte. Kicsit sós ízű volt. Jót evett a pióca-csemegéből, ám nem sokra rá, újra háborogni kezdett a gyomra és az egészet kihányta. Rosszul érezte magát, szédült a gyengeségtől, mégis elindult. Néhány órával később talált a vízben egy letört faágat, kihalászta. Volt már csáklyája, ami megkönnyítette az előrehaladást. Estig még majd’ fél mérföldet tett meg. Most már csak 112 és fél-mérföldnyire volt az Aracától, a Rio Negro mellékfolyójától, ami az Amazonasba torkollott.