Másnap este csoda történt. Ethel azt mondta az apjának, nincs kifogása az ellen, hogy lemenjenek az étterembe vacsorázni. Az orvos igyekezett palástolni az örömét, belül azonban majd szétrobbant a boldogságtól. Sejtése sem lehetett, milyen változást okozott Ethelben a kis aranykereszt. Fehér szmokingot vett fel. Ethel sötétszürke estélyi ruhába öltözött, napszítta szőke haját bonyolult kontyba rendezte és egy fehér orchidea virágot tűzött bele. Az orchidea a városban mindenütt virágzott, de csak gyenge, kicsi, elsatnyult változataként az őserdő pompás óriás-tányérú virágának. Lementek a hallba, ittak egy abszintot, aztán átvonultak az étterembe. A lányt némileg feszélyezte az estélyi ruha mély dekoltázsa, idegesen babrált a keblei közé belógó gyöngyház-színű nyaklánccal, amíg a levest fel nem tálalták. A szálloda-vendégek a szomszédos asztaloknál szintén kirittyentették magukat az alkalomra, a toalettek a híres európai Ritz-ben is teljes elismerést váltottak volna ki. Nemzetközi társaság volt a szállodában, európaiak, amerikaiak, angolok, ausztrálok, japánok. Az amerikaiakat könnyen meg lehetett különböztetni az angoloktól, a szavak „r” betűjét elharapták, s úgy ejtettek ki minden szót, mintha meg akarnának fulladni tőle. A vendégek zöme idősebb korosztályból került ki, közvetlen mellettük egy francia pár ült, a férfi 60 körül lehetett, félig ősz, félig kopasz szikár, szemüveges úr, a felesége valamivel fiatalabb, tornyos frizurával, eggyel-arrébb pedig, svédek, vagy norvégok. Az asztalokon damaszt abrosz, finom metszésű porcelán tányérok, ezüst étkészlet, ólom-kristály poharak, szalvéta-költemények. A kertre néző ablaksort habkönnyű halványkék függönyök árnyékolták.

Már a második fogásnál tartott apja és lánya, amikor szeles, fiatal társaság rontott be, a főbejárat felől, meglehetősen csiricsáré ruhákban, fiúk, lányok hatan vagy nyolcan, tenisz-sortban, lovaglónadrágban, golf-öltözetben. Hangosan beszélgetve, nevetgélve egy hátsó, fenntartott asztalhoz törtettek, és helyet foglaltak. A csendes, elegáns, diszkrét terem úri nyugalma szempillantás alatt felborult, a vadóc ifjak szertelen viselkedése a tavaszi szél frissességével söpörte el a régimódi szálloda halk, disztingvált társalgásra vonatkozó avit konvencióit.
-Hallatlan – méltatlankodott dr. Voght -az etcájgjával csörömpölve. -Hogy ilyesmit megengednek! Lehet, hogy tényleg fenn kellett volna vacsoráznunk Ethel! Az ember kiteszi magát mindenfajta atrocitásnak.
Ethelre sandított, a lányon azonban nem látszott hasonló megbotránkozás. Érdeklődve pillogott át a túlsó sarokba. Hja, a generációk közötti különbségek az 1930-as években is jellemzőek voltak!
Rögtön látta, hogy a csoport hangadója, egy magas, jóképű, napbarnított fiatalember. Tele volt vele a terem, ő kacagott, ő beszélt a leghangosabban. Időnként arrafelé nézett, ahol ültek, tekintetük összeakadt. Ethelnek nem volt szimpatikus a fiú. Csinos, de túl harsány – mondta magában. Öt fiatalember alkotta a társaságot és két lány. A lányok botrányosan merész teniszruhákban pózoltak, amelyek tényleg nem illetek oda.

Vacsora után, már a levezető konyak és likőr volt műsoron, amikor váratlanul átjött hozzájuk az a fiatalember, aki nem volt szimpatikus Ethelnek. Megállt az asztaluknál, s kifogástalan modorban és németséggel szólította meg őket.
-Kisasszony, uram, engedjék meg, hogy bemutatkozzak, Andreas Mc Gwain vagyok. Azért bátorkodom alkalmatlankodni, mert német szót hallottam, amikor imént az asztaluk mellett elhaladtam. Honfitársak, itt, messze idegenben? A világ másik felén? Nem, ez nem lehet! Ekkora szerencse….!
Elbűvölő volt, és alig elviselhető. Rövidre nyírt, sportos frizura, magabiztos mosoly, lehengerlő stílus. Az orvos a székre mutatott maga mellett.
-Foglaljon helyet herr Gwain….
Gondolta, társalogni ez is jó lesz, talán felvidul a lánya. Ha ló nincs, a szamár is kincs! Neki se tetszett túlzottan a fiú.
-A neve, már megbocsásson, nem hangzik túl németesen!
A fiú harminckét hófehér fogat villantott.
-Mert nem is lehet az. Az apám ugyanis angol, illetve skót. A mamám a német. Az anyai nagyapám meg olasz.
Egyfolytában vigyorgott közben.
-Bájgúnár – mondta magában Ethel. -Fúj de gejl!
-Akkor ön ezek szerint angol?
-Angliában angol vagyok, Németországban német!
Mindent kitálalt nagy hirtelenjében a családjáról. Apjának tengerjáró hajói vannak, Plymuth és Bombay között fuvarozzák az árút, anyjának az apja olasz üzletember, aki német nőt vett feleségül. Londonban élnek, Cambridge-be jár egyetemre, másodéves, de most halaszt éppen egy évet, mert körbe akarja járni a világot. Volt már Afrikában, Ausztráliában, Új Zélandon, Észak Amerikában és a Déli Sarkon. A barátai vele utazgatnak, nekik sincs semmi dolguk.
-És önök? – kérdezte. -Most meséljenek önök, magukról.
-A waikák földjén tartózkodtunk idáig – mondta dr. Voght vontatott orrhangon. Akkor beszélt általában így, ha lebecsülte a beszélgető-partnert. -Az Orinoco folyó és a Casiquiare között.
Mc Gwain nagyot nézett.
-Ó – mondta.
Na, ettől leültél seggfej, mormolta magában Ethel, s kárörvendve figyelte a fiatalember vergődését. A waikák, az Orinoco és a Casiquiare szemmel láthatóan betettek neki. Azt se tudta, mi fán teremnek, eszik-e vagy isszák.
-Innen kétezer km-re északnyugatra – szólalt meg. -Vad vidék, tiszta dzsungel. A waikák vademberek, meztelenül járnak kelnek a salvén. Direkt mondta így, hogy salve, hadd följön csak a feje a pasinak.
-Csakugyan?
-Ja – mondta Ethel, keményen pattogó königsbergi akcentussal. -Ott mindenki úgy jár, az a divat.
A doktor felállt.
-Bocsánat, ki kell mennem egy percre. Mindjárt jövök.
Miután elment, a fiú vigyorogni kezdett, mint a rohadt tök.
-Már akkor értem.
Most Ethelen volt a csodálkozás sora. Mi a fenét ért ez!
-Tessék?
-Hát szóval azt, hogy maga itt is úgy érzi magát, mintha ott lenne.
A lány nem akarta venni az adást. Egetverő szemtelenség, amit Mc Gwain mond. Arra céloz netán….na ne! De mire gondolhat konkrétan?
Andreas szégyentelenül folytatta. – Láttam magát a női napozóban.
-Menjen a fenébe. Leskelődött?
-Dehogy. Mit feltételez rólam. De, mondja csak, nem vett észre, délelőtt egy piros-szárnyú repülőgépet, ami elrepült a napozó fölött? Én vezettem azt a gépet!
-Maga? – Etlel tényleg emlékezett rá, hogy egyszer elrepült a feje felett egy kis repülőgép. Nem sokat törődött vele, de azért a hasára fordult. Vajon mit láthat a pilóta olyan magasról? Meg aztán nyilván nem is lefelé figyel.
Elfutotta a pulykaméreg.
-Nem is igaz! De, ha igen, akkor sem láthatott semmit.
-Szóval, elismeri, hogy ma 10 és 11 között a női napozóban volt.
-Nem ismerek el semmit, maga szemtelen alak! Ha maga volt, azt mondja meg, milyen fürdődresszben voltam?
A fiú elfogulatlanul vigyorgott.
-Nem volt magán fürdőruha!
-Kamu szöveg! És a fürdőlepedőm? Milyen színű volt?
-Piros – vágta rá.
Etel szívéről nagy kő hullott le. A srác tényleg kamuzik. Nem volt piros színű fürdőlepedője. Sőt, fürdőlepedőt nem is vitt magával aznap, csak egy zöld törülközőt. Nem ő ült akkor a gépen, vagy, ha ő volt is, semmit nem látott!
Éppen közölni akarta mindezt, de visszajött az apja.
-Engedje meg uram – mondta Andreas Mc Gwain ünnepélyesen – hogy meghívjam Önöket egy pezsgőre az asztalunkhoz. Szeretném bemutatni a barátaimat.
Dr.Voght a lányára nézett.
-Ethel?
-Majd talán egy másik alkalommal- közölte a lány fagyosan. – Fáradt vagyok, szeretnék korán lefeküdni.