Dr.Voght a fejébe vette, hogy tájékozódni fog a világ dolgairól.
Itt az ideje, gondolta, hogy megtudjam, milyen Európába térünk vissza. Megkérte a recepcióst, küldesse fel neki a régi újságokat, több hónapra visszamenően. Kapott is néhány lapot, de csak az előző hetekből. A szobapincér sajnálkozva tárta szét a karját:
-Kidobjuk a régieket uram, ne haragudjon. Ha önt érdeklik a napilapok, azt javaslom, keresse fel a Városi Könyvtárat, ott az olvasóteremben az összes valamire való újság rendelkezésére fog állni.
-Azt teszem akkor – mondta az orvos, nagy mérgesen. – Ezeket itt visszaviheti!
Reggeli után, már fenn a szobában zajlott le ez a párbeszéd. Párás, fedett reggel volt, ködön át-sütött a nap.
-Jössz velem, Ethel – kérdezte a lányát. -Nem muszáj mindennap úsznod.
-Nem, megyek papa – mondta Ethel. – Bocs, tudod, ez a napi programom. Szeretek úszni, s napfürdőzni, felfrissít. De, ha nem túl sürgős, akkor esetleg délután, a sziesztát követően veled tarthatok.
-Rendben. Szavadon foglak.
Később eloszlott a párásság, remek idő lett, hétágra sütött a nap. A lány a megszokott időbeosztás szerint 9-10-ig úszott, aztán felment az elkerített napozóba. Kora-délelőtt még elviselhető volt a meleg, déltől azonban már senki nem bírta ki, hogy tűző a napon feküdjön. Ledobta a fürdő-dresszét, lefeküdt az egyik padra. Rajta kívül még két hölgy volt fenn a napozóban, az egyik, a szőke svéd amazon a jobboldali asztaltól, a másik egy kis fekete hajú, Miki-egér szerű nő, talán holland, mindketten ötvennél idősebbek. A svédnek sűrű, lenszőke szőrzete volt, egyenesszárú, mint a drótszőrű foxi szőre, a kicsinek meg csodamódon vörös, és olyan, akár a dzsungel. Félig felemelkedve megnézte a magáét. Az övé gesztenyebarna volt, a napsütésben aranylóan csillogtak a göndörödő rollnik. Dús volt, bár nem olyan terjedelmes, mint a másik két nőé.
-Jé – mondta magában – mennyire különféle lehet!

Keze ügyébe helyezte a törülközőjét. Arra gondolt, hogyha esetleg megjelenik az égen az apró piros-szárnyú repülőgép, majd hirtelen maga elé kapja. A nők nemsokára elmentek, egyedül maradt. Karját a szeme elé tette egyszer, motorzúgást hallott. Felfelé kémlelt, semmi. A motorzúgás halkult, majd elhalt a hang, talán motorbicikli haladt el lenn az utcán.
Fene egye meg, mérgeskedett. Nem fogom elrontani a szórakozásomat, hogy azon agyalok, Andreas Mc Gwain esetleg erre repül, s megles. Ha jön, hát jön, mit törődök én vele!
Megnézte az óráját, tíz negyvenet mutatott.
Na, akkor még több mint negyedórám van!
Szigorúan betartotta a napirendjét, nem tért el tőle. Épp olyan rigorózus volt a saját dolgaiban, mint az apja. 11-órakor letusolt, megtörülközött, felöltözött, átment a másik szárnyba, ahol a lakosztályuk volt. Ebédig beszélgettek, rádióztak. Fél egykor levonultak az étterembe. Teknősbékaleves volt az első fogás, igen ízletesen készítették. Majoránna, tárkony, vagy valami más fűszer adta meg a pikantériáját. Ethel a válla felett néha lopva átnézett a túlsó sarokban lévő asztalhoz, ami Mc Gwainé és a társaságáé volt, az asztal üres maradt az ebéd végéig, mint ahogy reggel is.
Buta liba, szidta magát. Nehogy már érdekeljen téged ez a léhűtő kis senki!
Fokhagymás sertés-sültet rendeltek második fogásnak petrezselyemmel díszítve, desszertnek pedig, parfé-tortát. Ethel limonádét ivott utána, az apja kolumbiai barna sört. Fél négyig sziesztáztak a szobájukban, aztán elindultak a nagy kalandra, felkeresni a Városi Könyvtárat.

Az igazi nagy könyvtárak halk zsongása, sajátos légköre mindig megfogja azt, aki először látogat el ilyen helyre. Manaus város híres könyvtára csendes, elegáns, belvárosi utcában van, pár percre a kikötőbe vezető sugárúttól, a Francisko de Oranellától. Roppant tömbje kimagaslik a környező épületek közül. A bejárat felett lévő timpanont két ágaskodó oroszlán tartja, az erkélyt pedig, a homlokzaton ledér nőalakok.
Ethelt elbűvölte a hatalmas terem: a falak mentén mindenütt padlótól a mennyezetig érő könyves-polcok, középen végig a terem hosszában a lapok, folyóiratok polcai, közöttük fényes-lappal hosszú asztalok, székek. Olvasgató emberek, csend, halk beszéd, neszezések.
Dr. Voght bevezette lányát a keresésnek abba a rendszerébe, amit ő már ismert. Két nagyméretű fiókos szekrény állt nem messze a terem bejáratától. A szekrények fiókjai az ABC betűivel voltak jelölve. Lehetett könyvet keresni téma szerint, vagy szerző szerint. Ha valaki például Koch munkáit akarta tanulmányozni, kihúzta a K betűs fiókot, és a kartonok között megkereste Kochot. Annak sem volt túl nehéz dolga, aki a baktérium-tenyészetek studírozásában akart elmélyülni, s példának okáért a lépfene-baktérium érdekelte. B betűnél megtalálta a baktériumokat, azon belül a tenyészeteket, a lépfene-baktérium tenyészeteit is. Végül ő így jutott el Kochig. Volt egy időrendi mutatószám-rendszer a túloldalon, a recepciós-pulthoz közelebb, évszám szerint lehetett folyóiratokat, újságokat, szakmai lapokat keresni. Az ember, ha megtalálta azt a kartont, amit keresett, kiemelte, és odavitte a recepciós pulthoz. A kisasszony elvette, megnézte.
-Foglaljon helyet, kérem, rögtön kihozatom.
Az orvos kikérte az Allgemeine Zeitung teljes 1938. évi évfolyamát. Két hatalmas köteg újságot hoztak ki neki. Az asztal egyik, s másik végén ültek egymással szemben, közöttük a hegynyi újság. Ethel úgy döntött, egyelőre nem kér ki semmit, még előbb nézelődik. Felkelt, járkálni kezdett a középen lévő polcok körül. Talált valamit magának, levette, s odavonult vele az asztalhoz. Dr. Voght felpillantott, a lánya kezében egy magazinféle valami volt, melynek főcíme, ezt harsogta: Igaza van Darwinnak? Alatta egy szőrös majom. Alcím: „Gondolatok a fajok eredete kapcsán”.
Ugyanakkor őelőtte egy szétnyitott újság belső oldalán egy cikk a fajelméletről szólt. Ethel előre hajolva elolvasta a címet, és vállat vont.
A doktor olvasni kezdte, elmerült annak az elméletnek a tanulmányozásában, amelyek az utóbbi esztendőben olyan sok vitát váltottak ki. Egy ideig csendben olvastak.

Ethel egyszer csak letette a magazint, és súgva azt kérdezte az apjától:
-Mondd csak papa, a fajok eredetének van köze a fajelmélethez?
-Nincs – súgta vissza az orvos. -Az egyik tudományos elmélet, a másik pedig, egy zavaros agyszülemény.
Rájuk pisszegtek, itt nem lehet beszélgetni! Dr. Voght intett a lányának. Menjünk ki!
Kimentek az előtérbe, a doktor rágyújtott.
-Az emberi nemhez jelenleg egyetlen faj tartozik – mondta – a Homo sapiens. Ezen belül csak rasszok vannak: az europidok, a mongoloidok, a negridek, és a veddo-ausztralidok. Persze különböző népek, nemzetek fiai, lányai eltérő tulajdonságokat mutathatnak. A latin népekről azt mondjuk, lármásak, bőbeszédűek, szertelenek. Az északi típusúak, például, mi németek, precízek pedánsak, megbízhatóak vagyunk. A skótok fukarok, az angolok vaskalaposak, a négerek lusták. De ez csak nagy általánosságban igaz, mert én láttam már szószátyár németet, zárkózott olaszt, és dolgos, szorgalmas négert.

Fel alá sétáltak a folyosón, dr. Voght fújta a füstöt. A túloldali csúcsíves ablakok ólomüvegén besütött a nap, és fantasztikus ábrákat vetített az előtér fa-burkolatú oldalfalára.
-De, hogy a kérdésedre visszatérjek. Darwin azt állítja, a környezeti feltételek változása döntő befolyást gyakorolt az élővilág kifejlődésére. Amikor például az ősóceán visszahúzódott, megjelentek a szárazföldi élőlények.
-A halaknak lába nőtt? -Nagyon buta kérdés volt, Ethel tudta.
Az apja nevetett. – Majdnem. Figyelj, itt azért sok millió évben kell gondolkodni. Megjelent egy új egyed, ami más volt, mint a többi. Milliárdból egy. Tüdeje volt, tudott alkalmazkodni az új világhoz. Ő, és az utódai fennmaradtak, a többi, amelyek csak kopoltyúval voltak képesek lélegezni, elpusztult, vagy visszahúzódott a tengerbe. Mindig az életképesebb faj maradt fenn, ezt nevezi Darwin természetes kiválogatódásnak. A fajelméletnek semmi köze ehhez. A fajelmélet azt állítja, hogy vannak felsőbbrendű és alsóbbrendű emberek. Felsőbbrendűek például az északi típusú árja népek, alsóbbrendűek a zsidók a cigányok, az indiánok, a négerek ecetera, ecetera.
Ethel elgondolkodva megállt. Az apja is megállt mellette.
-Értem – mondta. -Világos. Butaságot kérdeztem.
-Nem tudhattad.
-Most már tudom.
Hallgatva indultak visszafele.
-Apa – kezdte Ethel – ez a fajelmélet azt hiszem nagyon aljas dolog. Pont a zsidók lennének alsóbbrendűek? Na, ne! Aki valamennyire is ismeri a Bibliát, az nem állít ilyen badarságot. Meg itt vannak például a waikák. -A lány kezdte magát belelovalni, egyre hangosabban beszélt. Már mások is felfigyeltek rájuk. -Én, tanítottam a waika gyerekeket, ha valaki, akkor én meg tudom ítélni milyenek! Okosak, érzékeny lelkűek, szeretetre méltóak!
Tamásra, gondolt, Erikára, és a többi kisgyerekre, akikkel szinházasdit játszottak. Pablóra gondolt, az értelmes, figyelő, barna szemére. Potyogtak szeméből a könnyek.
-Ó, apa, ez szörnyű!
Nyomott hangulatban tértek vissza a szállodába. Amikor felértek, azt kérdezte Ethel:
-Szerinted mire jó ez az egész?
-Mármint a fajelmélet?
-Arról beszélünk nem?
-Nézd kislányom – az orvos szerette volna már lezárni a témát. -Nézd, ez csak egy egyszerű politikai trükk. Az emberek szeretik azt hallani, hogy ők különbek. Hogy joguk van a saját életterükhöz. A szavazásról szól, a hatalomról.
-Micsoda? -Ethel csaknem fuldoklott a dühtől. -A szavazásról? A hatalomról? Azt mondd meg nekem, mi lesz most? Az igazságot akarom hallani!
-Nem tudom -emelte fel a kezét szomorúan az apja. – Semmi nem lesz, nincs jelentősége!
-Rezervátumokba zárják majd a zsidókat és a cigányokat, hogy az árjáknak nagyobb élettere legyen? És azokat is, akik máshogy gondolkodnak a fajelméletről, vagy a többi istenverte marhaságról?
Lerogyott az ágy szélére, fejét a térdére hajtotta, rázta a zokogás. Az orvos hagyta, hadd sírja ki magát. Később, már kissé lecsillapodva ezt mondta Ethel:
-Apa, ha nem haragszol, néhány napig nem akarok emberek közé menni.
-Az itteniek nem tehetnek erről!
-Nem baj.
Ethel akarata érvényesült, ettől kezdve ismét a lakosztályukban étkeztek kilenc hosszú napon keresztül.