Dr. Voghtban a könyvtárbeli látogatás, és újságolvasás óta az a kép alakult ki, hogy Európa biztonságos hely. A nyugat eleget tett a német követeléseknek, kihúzták Hitler alól a lepedőt. A bécsi értekezlet következtében a versailles-i átok megszűnt, a nemzet nyomorból való felemelkedésének nem volt többé akadálya. Németország fejlődött, virágzott, az emberek egyre jobban éltek.
Végül is betartotta, amit ígért, gondolta.
Amikor az 1926.-os sikertelen müncheni sörpuccsot követően 1933-ban hatalomra került, ilyeneket mondott:
A német nép, egyetlen más népnél sem alávalóbb! Én vissza fogom adni a német népnek az önbecsülését! Naggyá teszem újra Németországot!
Igaz. Visszaadta a nemzet büszkeségét, jólétet, biztonságot teremtett. Mindenkinek van munkája, az emberek bizakodók, hisznek a jövőben. -Látta az újságokban a nagy építkezések, új gyárak, üzemek fényképeit, vasutat, repülőteret, autókat, jól öltözött, vidám embereket. – Mit számít, hogy ripacs? Ebben a történelmi helyzetben lehet, hogy pont egy ripacsra van szükség. Szét kell választani a politikát és a valóságot. Majd aztán, ha betöltötte feladatát, eltűnik a süllyesztőben.
Sokat töprengett ezen.
Mi van akkor, ha Hitler, megrészegülve a sikerektől nem áll meg? Mi van, ha elfogy a nyugati hatalmak türelme? Lehetnek pénzügyi körök, akiknek érdeke a háború, mert rettenetesen sokat keresnek a fegyvergyártáson!
-Akkor se hiszem, hogy bárki belemenne egy újabb háborúba – győzködte magát. -Hitler izgága alak, de nem bolond: nyilván mérlegelni tudja a következményeket. Az önpusztítás nem logikus!

Ezekben a napokban előfordult, hogy nem töltötte a szobájában az éjszakát. Ethel egyszer rajtakapta hajnalban, amikor megjött. Éppen ki kellett mennie, a szalonban találkoztak.
-Hol voltál apa? – kérdezte álmosan.
-Sehol – mondta a férfi. -Csak nem tudtam elaludni, s lementem a bárba, hogy igyak valamit. Varieté-műsort adnak éjfél után. Nagyon mókás. Neked is látnod kellene egyszer.
A lánya sejtette, hogy ez nem a teljes igazság, de nem faggatta. Az orvos javakorabeli, energikus férfi volt. A felesége, Ethel anyja, 16 évvel ezelőtt halt meg, Ethel egy éves volt akkor. Soha nem beszéltek Ethel anyjáról. Az orvosban nagyon fájhatott az emlék, s a lány tiszteletben tartotta az apja érzéseit.
Azért zavarta a dolog. Először szembesült azzal, hogy az apjának időnként másra is szüksége lehet, mint evésre, ivásra, olvasásra. A nagylány-lét azzal járt, hogy szertefoszlottak a gyermekkor ábrándos illúziói. Rájött, hogy az apja nem csak apa, hanem egyúttal férfiember is. Megértette, s szégyellte magát, hogy emiatt kisebbnek látja.

Közeledett a karácsony, már csak tíz nap volt hátra.
Ethelnek a karácsonyról a havas königsbergi utcák jutottak az eszébe, gyerekek szánkóznak a domboldalon, hóembert építenek, hógolyóznak, az ablakokban gyertyák, fenyőágak. A járókelőkön bunda, és prémes sapka. Csilingelő szánkák, csillagszóró, szól a Stílle Nacht, díszpapírba csomagolt ajándékok a fa alatt.
Itt, Manausban pokoli volt a hőség, napközben nem lehetett kinn tartózkodni, a korzók csak estefele kezdtek benépesülni. A hölgyek kivágott nyári ruhákban, széles karimájú kalapban jártak, az urak fején lapos girardi, pepita mellényben, bricsesznadrágban glaszál mind, kezükben sétapálca, elefántcsontból készült fogantyúval.
A helyiek öltözete ettől eltért, a félvér nők minden rikító színű holmit magukra szedtek, a vállukat, a karjukat azonban fedetlenül hagyták, s a keblük majdnem kiesett a dekoltázsból. A félvér, és indián férfiak fodros inget hordtak, bő nadrágot, übtre fújták a szájharmonikát, ami abban az évben nagy divat lett, s kapcabetyárként füttyentgettek a flaszteron a csinos lányok után.
Jazz, sramli zene és dixiland szűrődött ki a kávéházak nyitott ajtaján, a vendéglők szellős teraszain sört és pezsgőt ittak a férfiemberek, míg a nők és a gyerekek fagylaltoztak vagy jéghideg limonádéval hűtötték magukat.

Advent utolsó vasárnapján templomba ment apa és lánya, a Plaza de la Trinidad-on lévő katedrálisba. Nagy tömeg zsúfolódott össze a templom főhajójában és a két mellékhajóban. A belső teret két oszlopsor osztotta meg, az oszlopokon belül voltak elhelyezve a padok, középen széles folyosó maradt. Ülőhelyet már nem kaptak, állóhelyet is alig, pedig majdnem fél órával a mise kezdete előtt már ott voltak. Hátul álltak, a főoltárhoz vezető folyosó legelején. Előttük, mögöttük mindenütt emberek. A később érkező hívek csak a bejárat előtt, a lépcsőkön tudtak megállni.
Ethel észlelte, hogy mögöttük kicsit jobbra Andreas Mc Gwain áll a barátaival. Hátranézett egyszer, szemük találkozott, a fiú, komoly, ünnepélyes arccal bólintott, így üdvözölte. A mise latin nyelven folyt, tíz pap misézett. A Miatyánk elimádkozása után, amikor az egyik pap spanyolra váltva azt mondta: engesztelődjetek ki corazones el uno al atro, hátrafordult és kezet nyújtott Andreasnak. A fiú rámosolygott: béke veled! Nyílt, barátságos mosolya volt, tetszett Ethelnek ez a mosoly.
A szertartás után kinn a téren összefutottak. Mc Gwain bemutatta a barátait: Emilia, Ivett. Greg Kanadából. Noel, ő francia. Szerjózsa Osztrov orosz, Párizsban él, és, hé te, ide figyelj, Gumi, ez a bamba gyerek Jolly Fred.
A társasághoz tartozó lányok közvetlenek, barátságosak voltak. Emlia olasz volt, Ivett pedig dél-francia.
Semmiségekről trécseltek, kezdett túl meleg lenni a téren.
-Micsinálsz ma este? – kérdezte Ivett.
-Semmit – mondta Ethel nevetve. -Azt, amit szoktam. Rádiózom, meg ilyesmi.
-Nincs kedved moziba jönni? Megnézzük a Tarzant.
-Mi az a Tarzan?
-Nem tudod? – A társaság nevetett.
-Jaj, hát hogy tudná! Vademberek között élt idáig! – mondta Noel.
Azért nem volt bántó, amit a szeplős kis francia mondott, mert vigyorgott közben és viccesen összecsippentette a szemét.
-Várj csak. Szóval Tarzan egy angol kisfiú, az afrikai dzsungelben nő fel, majmok nevelik. Nagyon érdekes történet. Johnny Weissmüller játssza a főszerepet, civilben az 1924-es párizsi olimpia 100 méteres gyorsúszó számának a győztese.
-Zseniálisan játszik – kottyantott közbe Ivett. -Amellett csudamód izmos. Majdnem végig szinte teljesen csupasz, csak egy apró ágyékkötő van rajta, ezt feltétlenül látnod kell!
Greg átkarolta a vállát, rávigyorgott.
-Téged csak a meztelenkedés érdekel, jellemző a lelkivilágodra.
-És akkor mi van?
Ettel szabódott. -Hát, nem is tudom.
Ránézett az apjára, dr. Voght széttárta a karját. -Attól tartok, a Tarzan nem nekem való Ethel. De ha van kedved, menj el nyugodtan.
Így hát megbeszélték, hogy este nyolc körül találkoznak a hallban, és megnézik a filmet.

A zsőlyében kaptak helyet, elől, a második sorban, s úgy alakult, hogy Ethel Andreas mellé került. Amikor Tarzan birokra kelt a félelmetes Terkozzal, az emberszabású hím majommal, s Jane, az amerikai lány a fűben reszketve várta a párbaj végkimenetelét, a fiú megkereste a lány kezét a sötétben, és rátette a sajátját. Ethel néhány pillanatig hagyta, majd elhúzta a magáét.
-Menjen a csodába – sziszegte oda Andreasnak.

Elérkezett december 24. Jézus születésének a napja. Reggel templomban voltak, utána visszavonultak a lakosztályukba. Ethel új, kétrészes, fényes szatén-anyagból készült fürdőruhát kapott az apjától, ami akkoriban kezdett divatba jönni, ő pedig, egy ezüst öngyújtót tett a fa alá.
A személyzet apró, mű-karácsonyfával kedveskedett a vendégeknek, a tűlevelek valami plüss-szerű anyagból készültek. De voltak rajta gyertyák, díszgömbök, csillagszóró, szaloncukor és angyalhaj: illúzióját adta egy igazi karácsonyfának. Énekeltek, imádkoztak, majd nekiálltak bontogatni az ajándékukat. Fenn, a szobában vacsoráztak aznap este. Az orvos halászlevet szeretett volna, ehelyett valami hal-levet kaptak, híg volt, nyomokban sem emlékeztetett az igazi halászlére. Magyaros túróscsuszára is leadta a rendelést, a túróscsuszát azonban a szállodai konyha nem ismerte. Stíriai metéltet hoztak helyette, meg lehetett enni.

A két ünnep között az egyik reggel Ethel a hallban, a szálloda nagy karácsonyfája alatt találkozott Emiliával és Ivettel. Meg volt beszélve, hogy együtt mennek át az uszodába. Úsztak egy jót, majd a lépcsőkön felmentek a női napozóba, levetették a fürdőruhájukat, és kifeküdtek a napra. Egymás mellett hevertek a fehérre mázolt, alacsony napozópadokon, rajtuk kívül más nem tartózkodott a női napozóban. A lányok finom, illatos napolajjal kenték a bőrüket, Ethelnek is odakínálták. Soha nem próbált még ilyet, most felült és bekente a testét Emilia napolajával. Mindkét lánynak nagyobb melle volt, szépek, teltek, kerekek.
-Sokkal nőiesebb az alakjuk van, mint az enyém -állapította meg magában kicsit irigykedve – én túl sovány vagyok!
Ezer ágra tűzött a nap, perzselte a bőrüket. Időnként egyik vagy másik lány beállt a zuhany alá, aztán vizes testtel visszafeküdt a padra.
-Te nem nyírod ott? – kérdezte egyszer csak Ivett felpillantva fektéből.
Ethel zavarban volt. Ő feküdt középen, jobbján Ivettel, balján Emiliával. Nekik kicsi, szabályos fekete háromszögük volt, csinosabb, ápoltabb, mint az ő aranybarna bozontja.
-Nem – mondta – azt se tudom, hogy kell.
-Na, ne!
-De, tényleg!
Emilia nevetni kezdett.
-Pedig nem bonyolult, ollóval megstuccolom kicsit, aztán körben kiborotválom. Akarod, hogy megmutassam?
-Most?
Emília még jobban nevetett. Mindkét lány nevetett, végül kínjában Ethel is elkacantotta magát.
-Csodát! Nincs nálam sem olló, sem borotva. Csak nem képzeled, hogy a strandra magammal hozom! De, ha ebéd előtt átjössz, megcsinálom a tiedet is olyanra, mint az enyém.
-Hát…nem tudom.
-Hidd el tetszeni fog a fiúdnak!
Ethel elkomolyodott.
-Nincs fiúm!
-Nincs? – a lányok vihogtak. -Az hogy lehet?
-Úgy, hogy nincs!
-Ja, persze – mondta dévajul Emilia, Ivetthez célozva szavait, -Ethel a vadonban nőtt fel, pi, pi. De hát ott is élnek férfiak! Csak felszedtél tán egy jóképű vadembert, egy indiánust!
-Hülyék vagytok!
-Milyenek az ágyban az indiánok? Nagy nekik a tudod mijük?
Kezdett elfajulni a dolog, Ethelnek ez már nem volt inyére. Felállt, körbe tekerte magát a törülközőjével.
-Szervusztok.
-Szervusz. Megsértődtél?
-Á, dehogy. De már túl erős a Nap.
-Átjössz akkor később? -kérdezte Emilia ujjával az ollót utánozva.
-Nem tudom, még gondolkodom rajta. Ma biztos, hogy nem, talán majd holnap.

De aztán még aznap délelőtt átment. Emilia levágta a fanszőrzetét és kiborotválta, hogy szabályos háromszög alakú legyen.
-Nézd meg magad a tükörben! – mondta, amikor kész lettek.
Ethel odaállt a tükör elé. Jól sikerült, tetszett neki.
Eszébe jutott még egy dolog.
-Figyelj csak. A hónaljszőrötöket nem szoktátok levágni?
-Á, az nem divat. Esetleg a tetejéből egy kicsit, hogy ne legyen túl hosszú.
Látva Ethel értetlen tekintetét, vigyorogva hozzátette:
-Tudod, a férfiak megnézik a nők hónalját, hogy milyen színű a szőre, göndör-e meg ilyesmi, és az alapján következtetnek a… tudod mire. -Felnevetett. -Valahogy el kell adnunk magunkat…
-Értem – mondta Ethel elvörösödve. És köszönöm. Azt is, hogy beavattál a divat rejtelmeibe.