Új barátnői rávették, hogy menjen velük teniszezni. Ethel kislány korában Kőnigsbergben tanult játszani, de már elfelejtette, hogy kell. Boldogan tartott a lányokkal. Ivettnek Slazenger raketje volt, Emiliának Maxply Dunlop. Kapott kölcsön egy Spandom-ütőt, azzal játszott. Ügyes volt, hamar belejött a játékba. A fiúk közül Szerjózsa gyakran csatlakozott, olyankor párost játszottak. Néha lejöttek a többiek is nézelődni, drukkolni.
-Andreas nem szokott játszani? – kérdezte az egyik nap Ethel Emiliától. Mc Gwain aznap délután nem volt velük. A padon ültek a pálya szélén, pihentek éppen két szet között. A pálya mellett álló fák lombján átsütött a hanyatlóban lévő nap, aranyfénybe vonva a három lány karcsú alakját. Divatos napszemüveg volt rajtuk, és színes, hosszú szipkákból mentolos cigarettát szívtak, Ethelnek ez is új volt. Tetszett neki a nagyvilági élet. A gyász, a bánat, a világtól való csömör a csillogó felszín alatt állandóan jelen volt, bár ezekben a napokban a lelke mélyére húzódott vissza.

-Nem – mondta Emilia – őt csak a repülés érdekli. Tetszik neked Andreas?
Ethelt meghökkentette a tapintatlan kérdés. Még mindig nem szokta meg, hogy ezek a nagyvilági, gazdag fiatalok köntörfalazás nélkül kerek-perc kimondják, amire gondolnak.
-Dehogy. Nem azért kérdeztem.
-Mert ugyanis ő bukik rád!
-Honnan veszed?
-Tudom.
-Beszélt róla?
-Ja. Virágnyelven értésemre adta. Tudod, mi elég bizalmas viszonyban vagyunk. Te szűz vagy még?
Ethel erre nem akart válaszolni, s nem szívesen adta volna ki magát még jobban, mégis megkérdezte:
-Mennyire bizalmas a viszonyotok? -Legszívesebben visszaszívta volna.
Emilia szép, barna szemében huncut mosoly bujkált. -Szeretője voltam.
A vallomás nyers őszintesége teljesen ledöbbentette Ethelt. Barátnője olyan lazán nyilatkozott erről a bizalmas dologról, mint amikor valaki azt mondja: babfőzeléket ettem!
Kiejtette kezéből a labdát, az arca pipacspiros lett.
Emilia látva Ethel reakcióját, gonoszkodva folytatta.
-Miért, mi van abban? Ivett is lefeküdt vele, ö egyébként mindegyik fiúval lefeküdt már a bandában. Én eddig csak Andreassal, és Greggel. Sőt, drágám, azt is elárulhatom, hogy volt még egy lány a csapatban, egy mexikói, akivel Andreas nagyon szoros kapcsolatot ápolt, konkrétan együtt laktak, együtt háltak, Alemának hívták. Kábé egy hónappal ezelőtt azonban, mielőtt ti megjelentetek a színen, összevesztek egymással, és Alema visszament Acapulcóba.
Ethel felvette az elgurult labdát, pattogtatni kezdte az ütőjén.
-Jó, azért ennyire részletesen nem érdekel.
Emilia felnevetett.
-Sajnálhatod, mert Andreas kiváló szerető, gyengéd, figyelmes!
-Akkor tartsd meg magadnak!
Ez volt az első éles szóváltás közöttük. Ethel félt volna elveszíteni a nemrég kialakult barátságot, mégis kicsúszott a száján. Emilia azonban nem kapta fel a vizet.
-Megtartanám – mondta- csak sajnos én már nem édeklem Andreast!

A Manaus-i operaház a Plaza de la Libertad-on áll, és egy kész csoda. Építtetői a kaucsukláz kellős közepén nagyzási mániájukban elhatározták, hogy olyan épületet emelnek, ami ikertestvére, és vetélytársa lesz a milánói Scalának. Az összes építőanyagot Európából hozatták hajóval. Carrarából márvány-tömböket, Londonból az acélszerkezet elemeit, Németországból tetőcserepet, Velencéből tükröket, porcelán-szobrokat, vázákat. A belső teret a Comédie Francaise mintájára dekorálták, a falakon lévő freskókat olasz mesterek készítették.
Ethel új barátaival az Opera előtti tér sarkán állt az alkonyat lehulló fényében. A látvány lenyűgöző volt. A kövezet egymás mellé rakott fekete-fehér márványlapjai a sinus-görbe stilizált mintáját rajzolták ki: a tér „hullámzott” – szinte szédült bele az ember.
-Ugye megmondtam! -hajolt oda Andreas Ethelhez diadalmas mosollyal. -Most a saját szemével láthatja, létezik hullámzó kő!
-Menjünk – mondta az orvos – nézzük meg belülről!
Először látták apa és lánya a Teatro de la Ópera-t, lenyűgözte őket.
-Egy pillanat -szólt Ethel, mielőtt tovább indultak volna – hadd gyönyörködjek még egy kicsit!
A homlokzat felett lévő félköríves timpanont a szoborcsoporttal három szintet alkotó oszlopsorok tartották, fölötte zöld kupola, kis toronnyal. Az oszlopok a hosszú erkélyeket osztották meg szintben, jobbra és balra a főépület neogótikát idéző ablakai. A bejárathoz két ívelt, egymástól tíz méter távolságra lévő lépcsősoron lehetett felmenni. Egyszerű, nemes, letisztult volt az architektúra megjelenítése, minden túldíszítettségtől mentes, mégis szívbemarkolóan romantikus és ünnepélyes.

Átvágtak a téren és a jobboldali lépcsősoron felmentek az előcsarnokba. Verdi Rigolettóját játszották aznap, arra volt jegyük. Andreas, Ethel mellett ült az emeleti páholyban, dr Voght a lánya másik oldalán foglalt helyet. A fiú meglepően tájékozott volt a komolyzene világában, szívesen és hozzáértően magyarázta el a szünetekben, mit láttak és hallottak az előző felvonásban. A szereplők olaszul énekeltek, Ethel és az apja az olaszt csak hellyel-közzel értették.
-Rigoletto nem tudta, hogy a saját lánya elrablásában segédkezett! – mondta Andreas a második felvonás után. Az előcsarnokban sétáltak, limonádét ittak és cigarettáztak. – De a drámai végkifejlet majd még csak most jön!
-El ne árulja mi lesz a vége!
-Eszem ágában sincs – tiltakozott Andreas. -Mondja csak – fordult Ethelhez – nincs kedve holnap repülni egyet? Felmegyek egy-két körre a város fölé. Jöjjön velem!
A lánynak gyerekkori vágyálma volt, hogy egyszer repülőre ülhessen. Sokszor nézte a mezőn, amint mély morgással, és csigalassan áthúzott fenn egy nagy utasszállító, vagy postagép. Belső felindulását hűvös-szavak mögé rejtette.
-Nem is tudom. Lehet…
-Jó! -Andreas aggodalmas képe felderült. -Holnap, reggeli után a hallban. Sportosan öltözzön, s ne egyen nagy reggelit!
– Meglátom!

Ethel úgy sírt a darab végén, mint a záporeső. A szárnyaló áriák, a szívbemarkoló zene, és Gilda tragikus halála nagy hatással voltak rá. Egyik oldalról az apja karolt bele, a másik oldalról Andreas, így mentek le a lépcsőn. Taxiba szálltak, a kislány egész úton egy árva szót sem szólt. Az orvos attól félt, hogy visszasüpped korábbi apátiájába. Ám, amikor a lift előtt Andreas elköszönt, Ethel váratlanul megkérdezte: szoknyát vegyek, vagy inkább nadrágot?
A fiú szeme elnyílt, egy pillanatig meg se tudott szólalni.
-Mindegy – mondta végül -az a lényeg, hogy kényelmes, szellős legyen.