Egyszerű mályva-zöld pólót, s bő szoknyát vett fel, Andreas könnyű vászonnadrágban, és vállpántos, kétzsebes, katonai mellényhez hasonló fazonú ingben volt. Szalmakalap egészítette ki a fiú öltözékét, és sportcipő. A lány kalapja az 1938 as női divat szerint készült széles-karimájú „bonnets pour les femmes” volt, szalaggal és masnival a közepén, lapos-sarkú cipőt viselt, harisnya nem volt a lábán, csak rövid szárú fehér cérnazokni.
-Kávézott már? – kérdezte Andreas, amikor összefutottak a hallban.
-Nem.
-Jó, mert én sem. Akkor csücsüljünk le ide, hozatok kávét.
A belső kertre néző ablak-sor mellett ültek, a recepciós pulttal szemben. Balra volt tőlük a karácsonyfa, jobbra az étterem bejárata.
-Jól aludt?
-Szo-szo – mondta Ethel. -Nehezen aludtam el, sokat forgolódtam.
Nem mondta el, hogy rémálmai voltak, látta Julianna nővért nyílvesszőtől átütve a Sjemicébe bukni, s Antoniot, ahogy az indiánnal egymás torkát szorongatják halálos tusában, míg égnek, füstölnek a missziós-telep házai fenn a dombon.
Andreas a kávéját kavargatta, beleszürcsölt.
-Ideges volt, mi?
-Kicsit. Mióta repül maga?
-Á, hát innen fúj a szél. Ne nyugtalankodjon Voght kisasszony, már három éve megvan a pilóta-vizsgám, 18 éves koromban szereztem.
Ethel is ivott egy kortyot. Letette a csészét, s belepottyantott még egy szem kockacukrot.
-Nem elég édes. Egyébként nem féltem a koszos életemet, ha tudni akarja. Saját gépe van, vagy bérli?
-Saját – mondta Andreas büszkén, -„Gólya” típusú, Németországban vettem, Augsburg mellett a Bayerische Flugzeug Werke üzemében. Katonai megrendelésre készül ez a típus, Franciaországban Puteauxban és a cseh Mrazban vannak a gyártósorok, de ebben az üzemben is legyártottak egy szériát. Tudja, vannak családi kapcsolataim, anyai nagybátyám Joachim Wendel, a híres konstruktőr, Villy Messerschmitt egyik segítőtársa, konstrukciós-mérnöke.
-Valóban?
-Igen. Az a helyzet, hogy én már rég Spanyolországban lennék, s Me Bf 109 vadászgéppel harcolnék az orosz Raták ellen, ha apám válaszút elé nem állít: vagy Spanyolország, vagy egy saját repcsi.
-Bölcs döntésnek tűnik – mondta Ethel. -Jobb, ha itt esik a fejére, mintha a fasiszták oldalán harcolva lőnék seggbe.
Andreas kicsit megütődve pillantott fel.
-Miért maga szerint a kommunisták oldalán kéne lelövetnem magam? Egyik kutya, másik eb, de én nem politizálok, nem érdekelnek az izmusok. Engem csak az érdekel, hogy milyen gép van a seggem alatt, hogy a maga szóhasználatával éljek.
-Mert továbbra is azt tervezi, hogy átmegy?
A fiú körülnézett, mintha attól félne, hogy kihallgathatják. Roppant mókás volt, annyira gyerekes.
-Elárulok egy titkot. Most, hogy már megvan a repcsim, mégis csak átruccanok egy kicsit puskaport szagolni.
-És az ígérete?
-Ó, az apám úgy se tudja meg!
Ez egy nagy gyerek, mondta magában Ethel, édes Istenem, milyen nagy gyerek!

Autómobilba ültek, Andreasnak volt egy kétüléses német sportkocsija. A sportrepülőtér a várostól Észak-keletre esett, füves puszta volt ingovánnyal körülvéve, lapos hangárok, iroda, klubház. A segítő személyzet kitolta a gépet a hangár elé. Andreas körbejárta, alaposan megnézte, megmozgatta a szárnyakon, és a gép farkán lévő kormánylapokat, közben magyarázott.
-Fieseler Storch a típus-megjelölés, vagyis Gólya: felsőszárnyas, soros V-motor, 240 lóerő, 4 főre vizsgáztatva. Sebessége 175 km/ó, szolgálati magassága….
-Elég – kiáltotta Ethel mókásan a fülére szorítva a kezét – a többit inkább elhiszem.
-Vegye le a kalapját és hagyja a hangárban. Én is leteszem az enyémet!

Beszálltak, bekötötték magukat, Andreas beindította a motort. A propeller átfordult, úgy tűnt, mintha tétovázna, aztán egyenletesen pörögni kezdett. Nagy volt a zaj, a füst. Kigurultak a leszállópálya elejére. Andreas előre mutatott, a hangárok mellett oldalt egy póznán csíkos vászonzsák himbálózott.
-Szélzsák – ordította túl a motorzajt a fiú – azt mutatja, merről fúj a szél. Mindig széllel szemben kell felszállni, és leszállni!
Nekilendült a Gólya, egyre sebesebben futott. Száguldott alattuk a talaj, rettenetesen rázkódtak, Ethel azt hitte, mindjárt darabokra szakad az egész instrumentum. A kis gép rövid nekifutás után könnyedén elszakadt a földtől, a rázás megszűnt, repültek. Andreas maga felé húzta a botkormányt, a gép felemelte az orrát. Meredeken emelkedtek, Ethel beleszorult az ülésbe, most már csak a felhőtlen, vakító kék eget látta maga fölött.
De jó, hogy hoztam napszemüveget, mondta magában.
-Nem fél? -Andreas odahajolt, a fülébe ordított.
-Nem – kiabálta vissza. -Ez csodás!
Kúsztak felfelé. -Ezer méteren vagyunk – közölte teljes hangerővel a fiú. -Ezt figyelje itt a műszerfalon, ez a műszer a variométer, mutatja a magasságot.
Pörgött a műszer mutatója, egyre rótta a köröket. Ezerötszáz, kétezer, kétezer-ötszáz.
-Nézzen le!
Andreas megbillentette a szárnyat, kanyarodott a gép. Alattuk széles folyam szürke szalagja, az Amazonas. Látszik a Rio Negro torkolata, és a másik oldalon, fent a horizont szélén egy másik folyóág. Lassan elfordult alattuk a folyam, a mélyben feltűnt a város, csiga-lassan gyalogoltak a tetők, a kémények, az utcák szabályos derékszögű négyzet-rácsai. Forogtak körbe-körbe, nagy köröket repültek.
-Jaj de jó- kiabálta a lány. -Vezethetek?
-Persze!
Megfogta Ethel kezét és rátette a botkormányra.
-Ha előre nyomja, lefele megyünk, ha maga felé húzza, felfele. Próbálja ki!
Ethel előre taszította a botot, zuhanni kezdtek.
-Sok! Finomabban. Húzza vissza kicsit.
Belekapaszkodott, visszarántotta, Még a motor zakatolásán keresztül is hallani lehetett a szárny süvítését. Szabályos bakugrást csináltak, most felfelé száguldottak. Ethel nagyon élvezte.
-Még egyszer, jó?! -A gyomra közben fel-le liftezett.
Újra zuhanásba vitte a gépet, lefelé zúgtak, rohamosan fogyott a magasság. A tereptárgyak hirtelen megnagyobbodtak, feléjük ugrottak. Egy háztető jött szembe velük, ijesztő volt!
-Fel, fel! Húzza maga felé!
Ethel lihegve kapaszkodott a botkormányba, teljes erővel húzta. Óriási volt az ellenerő, alig bírt vele. Andreas egyik kezével segített neki, a másikkal gázt adott, a motor dübörgött.
-Jól csinálom? -A lány hangja sikoltásként hasította ketté a motorzajt.
-Prímán!

Andreas megmutatta, hogyan kell kanyarodni, együtt vezették a gépet, Ethel kezelte a botot, ő csűrt, a fiú az oldalkormányt lépte. Gyorsan összhangba kerültek, egyre simábbak lettek a fordulók. Elkeveredtek déli irányba, a város, a folyó kanyarulata már csak a távolban látszódott, tengerként hullámzott alattuk a dzsungel. Lezuhantak egészen a fák szintjéig, eszeveszett sebességgel rohant minden a gép hasa alatt, egyetlen zöld folyamba folytak össze a lombkoronák.
-Most fel!
Kacagva, sikoltozva játszottak, mint két gyerek, nem tudtak betelni az élménnyel. A Nap irányába emelkedtek, majd megvakultak tőle! Négyezer méteren Andreas azt kérdezte teljes hangerővel ordítva Etheltől:
-Mondja, megcsókolhatom?
A lány közelebb hajolt, az arcára mutatott: igen, itt!
Andreas megcsókolta. Ethel viszonozni akarta a csókot, gondolta, majd most a fiú nyújtja oda neki az arcát, de nem így történt, Andreas szája ottmaradt és Ethel véletlenül Andreas száját csókolta meg. Meglepődött, nagyon kellemes érzés volt. A fiú szelíden, türelmesen csókolta, s Ethel lelkesen viszonozta. Egy pillanatra szétváltak, kutatva néztek egymás szemébe, aztán a fiú megkereste ajkával a lány száját, és újra birtokba vette.

A Fischeler Storch egyhangú köröket írt le. Andreas, amennyire a bekötőheveder engedte, Ethel felé fordult, jobb kezével a két térde között lévő botkormányt markolta, ballal a gázkart kezelte. Csókolózás közben elengedte a botot, elvette bal-kezét a gáz-fogantyúról, és a lány mellére tette. Ethel is a fiú felé fordult, a két ülés szerencsére elég közel volt egymáshoz a szűk kabinban. Érezte a mellén Andreas kezét. Az a kéz bebújt a pólója alá, s rátapadt a meztelen bőrére.
Megfogta a mellemet! – csodálkozott Ethel.
Vére felforrósodott, édes, bizsergető érzés töltötte el. Elszakította a száját, mindketten lihegtek. Lenézett, látta, hogy a fiú lába között kidudorodik a nadrág. Odanyúlt, kigombolta a sliccet, és kihúzta. Egészen más volt, mint ahogy elképzelte. A képzelet mindig sánta és béna a valósághoz képest. Marokra fogta, és azt csinálta vele, amit a kamaszodó fiúk a sajátjukkal szoktak Delohiban. Néha rajtakapta őket a közösségi ház mögötti bozótosban. Egyszer látta, hogy egy lány, egy fiúét szorongatja.
-Ó – mondta ordítva Andreas, de mintha csak suttogott volna. -Ne! Kérlek, ne! Nem szabad!
Ethel rá se hederített, folytatta a kézimunkát, míg a fiú keze az ő mellét gyúrta. Az irányítás nélkül maradt kis gép leadta az orrát és zuhanni kezdett. Egyre meredekebb szögben estek lefele, közben lassan forogtak a saját tengelyük körül.
-Jaj! – kiáltotta Andreas – Jaj Ethel, mitcsinálsz?
Szájuk összetapadt, Ethel érezte a szájában Andreas nyelvét. Testük megszabadult a gravitáció nyűgétől, szabadon, súlytalanul hullottak. Futottak a másodpercek, rohamtempóban közeledett feléjük a láthatatlan tengely körül forgó, egyre forgó őserdő. Még néhány pillanat, és belezuhannak, örökre elnyeli őket. Andreas elszakította ajkát az Ethelétől.
-Ó, Ethel!
A lány, rángást érzett a tenyerében. Hirtelen meleg nedves valami ömlött bele.
Andreas kihúzta a kezét Ethel inge alól, odakapott a botkormányhoz és a hasa felé rántotta. A Gólya zuhanása megszűnt, szédítő sebességgel vízszintesen robogtak közvetlenül a fák felett. Egy felnyúló ág elkapta a futóművet, hallani lehetett a csattanást, érezték a lökést.
Gázt adott, és tovább húzta a botot. A gép meredeken emelkedett, és forgott, orsózott közben. Iszonyatos erő szorította az ülésbe Ethelt, mozdulni se tudott. Amikor már biztonságos magasságban voltak, és újra vízszintesen repültek, megszólalt:
-Van itt valahol egy törlőrongy?
-Ott van melletted a térképtartóban az ablaktörlő-ruha! – lihegte Andreas.
Etel megtalálta, beletörölte a tenyerét, majd a csuklóját és az alsókarját is letörölte.
-Ideadnád nekem is?
A lány átnyújtotta a rongyot: tessék!, és Andreas is megtörölközött.
-Azt tudod – mondta, amikor végzett – hogy most te következel!
Átnyúlt a másik ülésre és a lány combjára tette a kezét.
-Tudom – kiabálta Ethel. -Kérlek, ígérd meg, hogy gyengéd leszel!
-Ne aggódj, az leszek!
Odahajolt és szájon csókolta.