…A Majestic amerikai luxus óceánjáró-gőzös New Yorkot, Philadelphiát érintve kikötött Rio de Janeiróban, hogy felvegye az itteni utasokat. A hajó, a mólóról nézve akkora volt, mint egy hegy. Folyt a berakodás és a beszállás, a hajóhídon sűrű sorokban tolongtak felfelé az utasok. Sok volt a fiatal férfi, jóképűek, vagányak, kiabálva, nevetgélve integettek a rakparton sikongató, vagy csendesen könnyező babáiknak.
Mc Gwain is a hajóhídon tolongók között volt a társaival. Rövid, kurtán csattanó búcsúcsókot követően ezt mondta Andreas:
-Ne sírj, ne bánkódj Ethel, visszajövök! Fél év múlva mindenképpen itt leszek. Március 1.-én a Grand Hotel teraszán várj rám, ott találkozunk!
Ethel már alig tudta kivenni a tömegben a fiúkat. Feltűnt egy pillanatra Greg szálas alakja, Szerjózsa integetett egy strand-ismerősének, egy nagymellű, kreol nőnek, s igen, ott megy Andreas, most hátranéz, szeme a mólót fürkészi.
Aztán elnyelte őket a hajó feneketlen gyomra.
Megvárta az indulást. Kővé vált arccal, könnyek nélkül állt a móló szélén. A Majestic lassan eltávolodott a parttól, megkerülte az öböl bejáratát. Szikrázott az égen a Nap, sugarai gyilkos erővel verték a kövezetet. A hajó egyre kisebb lett a láthatáron, már nem látszódott, már csak kéményeinek sűrű, fekete füstje terült szét felhőként az égen. Ethel kinyitotta a napernyőjét, és elindult a buszmegálló felé. Volt egy olyan érzése, hogy soha nem látja viszont egyikőjüket sem.

Egyetlen egy levelet kapott Andreastól. 1940. szeptember 21.-én adták fel, de hozzá csak november 29. én jutott el. Ez állt benne:

„Édes Ethel, Drága Szerelmem!
Elsősorban, ami a legfontosabb: jól vagyok, repülök! Minden nap van bevetés. Bombázókat kísérünk szoros kötelékben, ami nagy hülyeség, mert így túl lassúak vagyunk, könnyű célpontot nyújtunk az ellenséges vadászoknak. A parancsnokom már többször protestált ez ellen, de nem hallgatnak rá. Óriási csibész, Adolf Gallandnak hívják, képzeld, szivarozik bevetés közben! Három napja a saját szakállára azt mondta nekünk: na, fiúk, mától tojunk a parancsra. Magasan, nagy sebességgel fogunk berepülni az angol légtérbe, laza kötelékpárokban. Ha megpillantjuk a Tommykat felülről csapunk le rájuk! Azóta már volt három légigyőzelmem! Most hatnál tartok. Itt ez egy egészséges verseny, vagyis inkább rivalizálás. A németek nagyon sportszerűek. Számon tartjuk, kinek van több légigyőzelme, az a király, akinek a legtöbb van.
De, tudod, igazad volt, azért a háború nem egy habostorta. Nap, mint nap látok égve lezuhanó gépeket. Elgondolni is szörnyű, elevenen sül meg benne a pilóta! Vagy beleesnek a háborgó, jéghideg tengerbe, s ott fulladnak meg. A bombák, amelyeket gépeink ledobnak, felgyújtják a városokat, az utcákat, kormos füsttel égnek lenn a házak romjai. Mi van az ottlakókkal? A saját honfitársaim, őket bombázom! Mármint nem én, de a mi gépeink! Nem mondom tovább, ezekre a dolgokra nem szabad gondolni, mert megőrül az ember!
Az ellátás jó, ma reggel például szalonnás-tojás volt teával, délben zöldségleves, rántott-hús, és csokitorta. Hogy a vacsora mi lesz, azt még nem tudom, remélem finom lesz, és sok!
Édes Ethel, állandóan Rád gondolok, rettenetesen hiányzol! Remélem jövő tavasszal már újra Rióban leszek, és ott találkozunk, ahogy megbeszéltük csak egy év késéssel. Addig is írj, én is írok, amikor csak tudok. És vigyázz magadra, kérlek, nagyon vigyázz magadra! Értem ne aggódj, csalánba nem csap a mennykő. Milliónyi szerető csókkal, s öleléssel:

a Te Andreasod”

Ethel így válaszolt:

„Kedves Andreas! Nagyon megörültem a levelednek, főleg annak, hogy életben vagy és hogy teljesült szíved vágya, a repülés. Képzeld, csak november végén ért ide, a főpostán vettem át. Mindig bemegyek érdeklődni, hogy jött-e levelem. Hol a csodába volt eddig? Így működik a tábori posta? Na hiszen! Látom, postafiókot adtál meg levelezési címnek, így hát oda írok, remélem, megkapod. Vigyázz magadra, ne hősködj, ne könnyelműsködj!
Én jól vagyok, beiratkoztam az egyetemre, tanárszakra, matematika, fizika, biológia, és világirodalom. Egy évfolyamtársnőmmel közösen bérelünk egy kis lakást nem messze a campustól, magunknak főzünk, elég muris. A tantárgyak nem túl nehezek, gondolom, később azért komolyra fordul. Egyelőre tetszik az egyetemista életmód, délelőtt előadások vannak, délután gyakorlatok és konzultációk. Már van társaságom is, fiúk, lányok, amikor van időnk, mozizunk, kirándulunk. Néha összehozunk egy-egy házimurit, általában kevesen, néhány emberke, válogatott társaság. Margaret, a szobatársnőm egy nagy vagány nő, irtózatosan mocskos a szája, amellett képzeld, tiszta vörös, és szeplős. De nagyon aranyos és vicces, rengeteget röhögünk minden marhaságon.
Apámról annyit, hogy Drezdában él: nemrég kaptam tőle levelet, osztályvezető főorvos. Ő is bizakodó, mint te, azt írta, hogy szerinte Franciaország kapitulációja után Anglia egyedül nem sokáig lesz képes ellenállni. Ha így van, tényleg belátható időn belül vége a háborúnak. Imádkozom érte, hogy tényleg így legyen! Bár az itteni sajtó szkeptikusabb, láttam egy cikket, azt boncolgatta, hogy Németország komoly bajba kerülhet, ha az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba. Sokan úgy vélik, hogy ennek elég nagy az esélye. Imádkozom, s reménykedem, hogy nem így lesz. Most befejezem, éjfél elmúlt, megyek aludni. Holnap korán kelek, 8-kor matek előadás, aztán fizika. Szeretettel üdvözöllek, s Te is vigyázz magadra, mert visszavárlak! Puszi: Ethel”

Másnap postára adta. Teltek, múltak a hetek, hónapok, válasz nem érkezett. Írt egy újabbat, majd aztán karácsonyra is írt. Próbálkozott még néhányszor 1941-telén, tavaszán. Soha többet nem kapott levelet Andreastól, a fiú eltűnt a háború forgatagában.