Ott folytatjuk, hogy eltelt 5 év.

1945 júniusában vagyunk, a naptárak tanúsága szerint 8. van, hétfő.
A háború Európában május 10.-én véget ért. Ethel előző nap vette át a diplomáját az Egyetem dísztermében. Este búcsúvacsora volt az aulában. A régi barátok koccintottak, megitták az utolsó pohár-pezsgőt, s elköszöntek egymástól. Elutazott Margaret is, beszállt szülei fekete Buick-jába, az ablakból intett még Ethelnek, felkapcsolták a reflektort, majd elhajtottak. Egyedül ébredt egy idegenné vált városban, ahol senkije nem volt, ahova érzelmileg már semmi nem kötötte. Az éjszakát végig hánykolódta, egyik oldaláról a másikra fordult. A kis belvárosi lakás, társnője nélkül kongott az ürességtől.
Reggel, alighogy kikászálódott az ágyából, csöngettek. Pongyolába bújt, fa-klumpájában kicsoszogott az ajtóhoz, kinyitotta. A postás volt, gyász-szalagos levelet hozott Németországból. A lány szíve nagyot ütött belül. Látta, hogy a feladó Traude von Voght, apjának a nénje. Ethelnek alig derengett a néni arca, kislány korában találkoztak utoljára.
Aláírta az átvevő-könyvet, becsapta az ajtót a postás után, s beakasztotta a láncot. Rosszat sejtett, remegő kézzel tépte fel a borítékot. A levélben ez állt:

„Kedves, drága Ethel! Szomorú hírt kell közölnöm, most tudtuk meg, drága jó édesapád, az én szerető fivérem Drezda 1944. szeptember 24. bombázásakor az életét vesztette. A körülményeket nem ismerjük, az ottani helyhatóságtól jött egy hivatalos értesítés. A Jóisten legyen Veled, segítsen elviselni ezt a súlyos csapást. Légy erős, imádkozz érte, magadért, mindnyájunkért. Imádkozom én is, hogy az Úr tekintsen kegyesen szolgájára, és engedje be Országába, az Ő Fia, Jézus Krisztus által, aki él és uralkodik mindörökkön örökké.
Néhány szó az örökségedről. Bocsáss meg, hogy a gyász és fájdalom első percében ezzel terhellek. Apád, előrelátóan a te nagyanyai örökségedet, és a saját megtakarításait egy svájci bankban helyezte el, levelem alatt a bank címét megtalálod. Az ingatlan-vagyon, ami königsbergi és más városokban lévő lakóházakból állt, részben, vagy teljesen megsemmisült. Volt még ott (Königsbergben) néhány mezőgazdasági terület is apád nevén, szántók, erdők, miegyebek, a határok átrajzolásakor ezek is elvesztek. Németország romokban van, éhezünk, a régi házat bombatalálat érte, most egy pincében lakunk. Nem panaszkodom, s nem mesélem el azokat a borzalmakat, amiket átéltünk. Majd csak megsegít az Isten, akihez nem szűnök meg imádkozni. Kedves gyerekem, tudom, húz haza a szíved, de egyelőre lebeszéllek a hazatérésről, idehaza csak nyomor és kilátástalanság várna. Szeretettel csókollak, imádkozz, mást nem tudok tanácsolni. Szerető nénéd: Traude”

Kiejtette kezéből a levelet. Leroskadt a fotelbe. Sokáig ült ott, összekuporodva, felhúzott térdekkel. Lelke üres volt, nem tudott sírni. A fájdalomnál valami sokkal súlyosabb teher nehezedett rá, szinte agyonnyomta. Sok órán keresztül gubbasztott a fotelben. Valamikor délután jött a fejébe az első gondolat, ami az volt, hogy ki kell mennie, pisilni. Felállt, nyújtóztatta a derekát. Ledobta magáról a pongyolát, átvágott a kisasztal előtt a mosdóig. Felhajtotta a WC fedelét, ráült az ülőkére. A hólyagja már szinte görcsölt a visszatartott vizelettől, mennyei élvezet volt kiüríteni. Kakilt is, két, összehajtogatott WC-papírral kitörölte a fenekét. A mosdókagylóhoz lépett, kezet mosott.
Úgy, ahogy volt meztelenül kent magának vajaskenyeret a konyhában. Megette, ivott rá egy pohár narancslevet. Lezuhanyozott, felöltözött, mindezt gépiesen, gondolatok nélkül. Lement az utcára és elindult mindegy hova alapon.
Eleinte a belváros rendezett, szecessziós emeletes házai között haladt kávézók körbekerített külső teraszait kerülgetve, ment, ment, s egyre kijebb került a városközpontból. Gyerekek rohantak vele szemben, egyikük véletlenül meglökte, labda gurult a lábához, fociztak az utcán, néhány földre dobott rongycsomó volt a kapu. Ágrólszakadt férfi kézikocsit húzott maga után, a kézikocsin mindenféle limlom. Egy lábos hangos csörömpöléssel leesett a kupac tetejéről, egy girhes nő, harsányan káromkodva félreugrott, a guruló lábos elől, majdnem összeütköztek.

Valaki rákiáltott. Fütyültek mögötte, frivol nevetés csattant. Útszéli megjegyzések röpködtek, nem hatoltak el a tudatáig. Ment tovább az ismeretlen városrészben, vonszolta magát. Soha nem járt még erre, azt se tudta, hol van. Alacsony, omladozó vakolatú házikók sorakoztak kétoldalt, szemét, hulladék borította a kövezetet. Aztán a kövezet is elmaradt. Kecske tépkedte a poros út mellett kinövő gyér fű zsombékait, lovas kordé jött szembe, asszonyok üldögéltek egy zöldre pingált padon a kerítés mellett. Fekete, korcs kutya rohant neki acsarkodva a kerítésnek, foltos macska hempergett az út porában, verebek csiripeltek fel-felröppenve a gőzölgő lócitrom körül. Az utca végén apró templom tornya bontakozott ki. Hullongani kezdett a sötétség, foltokban omlott rá a külváros töppedt házaira, az utcára, a templomocskára. Kocsma cégére hirdette a túloldalon: BUENO VINO TINTO. Horpadt pléh-tábla, lepattogzott sárga alapon vöröslő betűk, az utca fölé nyúló vasrúdon himbálódzik. Hangoskodó társaság ült kinn a kockás abrosszal letakart asztalnál, átbámultak hozzá, volt, aki még a száját is tátva felejtette.

Ethelnek eszébe se jutott, hogy öltözete nem illik ebbe a környezetbe, vajszínű, diszkrét, elegáns blúzt viselt, hasonló árnyalatú, bokáig érő szűk szoknyát, lapossarkú, piros cipőt, és karima nélküli kicsi, sötétkék kalapot, amit úgy hívtak: champignon chapeau. Lépkedett tovább. Felfogta az őt körül ölelő valóságot, de nem reagált rá. Ha eszénél van, ha józan, megfordul, és sietve menekül erről a környékről. Nem ezt tette, ment tovább, elérte a kápolnát. Az ajtó nyitva volt, belépett, megállt bent a félhomályban. Amikor szeme megszokta a sötétet, észrevette a bejárattól balra lévő Szűz Mária szobrot, előtte a püspöklila szövet-anyaggal bevont, kopott térdeplőt. Még mindig öntudatlanul letérdelt, kezét összekulcsolta, fejét összekulcsolt két kezére hajtotta. Elmondta az „Üdvözlégy Máriát”.

„Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van Teveled, s áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk Szűz Mária Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk most, és halálunk óráján, ámen”
Aztán ezt mondta:
„Kérlek, segíts édes Szűz Anyám!”.
Némán, szavak nélkül ismételgette: kérlek, segíts, ó, kérlek, segíts, imádkozz értem!

Váratlanul felszakadt a szemét takaró hályog, látni kezdett. Látta a múlt képeit, apjával állnak hátul a Manaus-i Szentháromság-katedrálisban az ünnepi szentmisén, mögöttük Andreas Mc Gwain, és a barátai. Bontogatja a karácsonyi ajándékot a fa alatt, jön a pincér, hozza a vacsorát. Pablo zuhanyozik szakadó esőben a közösségi épület mögötti bokros területen, szappanozza a testét, hímvesszője felágaskodik. Julianna nővér a hátát gyúrja, nyílvessző üti át a mellét, belebucskázik a Sjemicébe, a kis Erika velőtrázó hangon sikít, eltakarja az arcát, ujjai közül kukucskál, szemében iszonyat. Antonio birkózik félmeztelen felsőtesttel egy ellenséges indián harcossal, egymás torkát szorongatják, izmai kidagadnak, olyan, mint Tarzan a mozi-vásznon, amikor szembeszállt a vad Kercsakkal, az emberszabású majmok törzsének királyával, olyan, mint egy félisten. Meginognak, s kizuhannak a csónakból, bele egyenesen a sötéten örvénylő vízbe.
Andreas nyújtja a kezét, lesegíti a pilótafülkéből, egymásra nevetnek, s mintha részegek lennének, kézenfogva, támolygó léptekkel elindulnak a hangár felé, a kalapjukért. Gyerekkora futott el előtte, Königsberg, a régi, repkénnyel befuttatott emeletes családi villa, ahol éltek, Köln, a zárda komor, s mégis fenséges épülettömbje a fenyves mélyén, kis barátnői, az apácák, nevelőik, fekete fityulában, fehér-előkével a köntösükön. Futott a kép, mintha gyorsítva pergette volna le a gépész a szalagot.
Próbált imádkozni. Elmondta a Miatyánkot, a Hiszekegyet. Nem tudott a szövegre koncentrálni, csak skandálta gépiesen, ajkai mozogtak. Megfájdult a háta, testhelyzetet változtatott. Előről kezdte az imákat, mintha verset mondana, úgy kántálta őket egymás után. A képek, a régmúlt és a közelmúlt képei egymásba, gabalyodva, összefüggéstelenül futottak közben. Egyetlen gondolat zakatolt benne, felülírt mindent: az élete összeomlott, romokban hever.

-Én hibáztam el – mondta félhangosan – amibe csak belefogtam minden rosszra fordult, miattam, az én gyávaságom, tutyimutyiságom, önzésem miatt.

Kéz nehezedett a vállára, összerezzent, felnézett. Ősz pap állt mellette, alig tudta kivenni ráncos arcát az örökmécses pislákoló fényében,
-Gyere testvérem – mondta, s gyengéden megfogta a karját. Késő van, szeretném bezárni a templomot.
Ethel feltápászkodott, sajgott a térde és a dereka. Hagyta magát kivezetni a templom elé. A pap bezárta a kaput, ráfordította kétszer a nagy kulcsot.
Korom-sötét éjszaka volt, a Hold keskeny sarlójának gyenge fényében szemügyre vette a lányt. Nagyon fiatal, jól öltözött úrinő, nem erről a környékről való. Látta, hogy nincs minden rendben vele.
-Segíthetek valamiben, kisasszony? Hová megy? Van szállása, hol fog aludni?
Ethel szeméből megindultak a könnyek. Még csak most tudott sírni először. Némán rázta a fejét, szavak nem hagyták el az ajkát.
-Jöjjön! Na, jöjjön bátran, ne féljen!
Átvitte a paplakhoz. Egyszerű, csinos házacska volt, szerényen berendezve. Sajtot tett az asztalra, fekete kenyeret, s egy csupor aludt-tejet. Nézte, ahogy eszik, végigvárta amíg befejezi.
-Akar beszélni arról, mi bántja?
Ethel nemet intett.
-Akar imádkozni?
-Igen.
-Akkor imádkozzunk együtt!
Letérdelt a sarokban álló, nagy fakereszt elé, maga mellé mutatott a térdeplőre. Mondta előre az ima szövegét, Ethel követte. Potyogtak szeméből a könnyek. A Rózsafüzér imáit morzsolgatták, telt az éjszaka, ketyegett a komód tetején a kakukkos óra. Végre, amikor háromszor kiáltotta egymás után a kis-ablakban megjelenő madár a „kakukk-kakukk”-ot felállt a pap.
-Megmutatom a szobáját!
Átvezette egy ridegnek ható, cellaszerű helyiségbe. Deszka-priccs volt a sarokban durva lópokróccal letakarva, felette feszület, az ágy mellett zsámoly.
-Ez a vendégszoba. Kicsit fapados, de nincs más. Ideteheti a ruháját. Jóéjszakát, dicsértessék a Jézus Krisztus.
Leült a priccsre. Majd eldőlt a fáradtságtól, a talpa égett, a vádlija görcsölt, de az agya tiszta volt.
-Én rontottam el az életemet. Mindent elrontottam magam körül. Csaltam, hazudtam, káromoltam Istent, paráználkodtam. Mindenkit becsaptam, mindenkit cserbenhagytam, az apámat, Antoniot, Pablot, Juliannát, Andreast, a gyerekeket!