Mindenki tudja, milyen egy igazi, vérbeli ateista: szánalomra méltóan fennhéjázó, rögeszmés, ostoba, elbizakodott, érzelmileg és szellemileg visszamaradt egyén, még vitatkozni sem érdemes vele, mert nem lát tovább az orra hegyénél.

Szombat reggel a csónakház előtt ez teljesen nyilvánvaló volt. BéDével kicipeltük a Bp-X 921-est, letettük a bakra. Ott sertepertélt az öreg Deregh is, vesszőseprű volt a kezében fényes kard helyett, a huszár-csákóját a múltban felejtette. A két-kajakos, Bakos Attila és Naggyörgy Gyuri a Tahi-hídhoz készültek, mi meg, én és ez a szörnyű ateista BéDé meg még ennél is messzebb, fel a szigetspiccig.
Arra jött HB, csajjal volt, szőke bige, egészen jó árú. A Testvér átkarolta a vállát, a lány a derekát fogta neki, így mentek lefelé a sólyához.
-Dugunk este kislány? -Ezt kérdezte a Hámori Bandi a szőke bigétől, hallottam, ahogy elmentek mellettünk.
A lány nem válaszolt, csak vihogott.
-Te, ezek dugni fognak – mondta vidáman BéDé. -Mondd csak, ez a te testvéred minden este más lánnyal dug?
-Alighanem – feleltem borús kedéllyel. Irigykedtem HB-ra: nekem nem adatott meg, hogy minden este dugjak.

Horányig nem sokat beszélgettünk, magas volt a Duna, nagy volt a sodrás, kapaszkodni kellett rendesen az evezőkbe. De a csárda előtt a kövecses partoldalon, ahol megpihentünk dél-tájban, előjöttek a régi témák.
-Milyen csodálatosan szép ez a táj – lelkendeztem kezemben egy üveg bontatlan sörrel. -Nézd a folyót. Meg az eget. Meg ezeket a szép zöld fákat! Nincs nálad véletlenül nyitó?
-Most ugye az jön, hogy mi remeknek teremtette Isten a világot – vigyorgott rám. -Nincs, nyisd ki a bicskáddal.
-Mert ugyan ki más teremtette volna?
Előhalásztam a bicskámat, s feszegetni kezdtem vele a kupakot.
-A világmindenség nem más, mint az anyag örök körforgása – mondta. -Istent az emberek találták ki, hogy magyarázatot találjanak arra, amit nem értenek!
-Persze. Biztos.
-Biztos is. Én orvosnak készülök, boncoltam már hullát. Láttam, tapasztaltam, hogy az élet az anyaghoz kötődik, és az anyag mögött nincs semmi.
-De van!
-Nincs!
-Hülye!
-Vagy te!
Vitatkoztam BéDével, akinek a fejében százezer-oldal irodalom lötyögött, tudományos művektől a klasszikusokon át Micimackóig. BéDé ismerte és értette a tételeket, de nála jobban senki sem derült akár a legegyügyűbb gyermekmesén, térdét csapkodva nevetett minden este Mazsolán és Manókán.

Ilyen, s ehhez hasonló értelmes és magvas vitákat folytattunk, ha volt időnk a Duna parton és a házibulikon. A vége mindig ez volt. Hülye vagy. Nem, te vagy a hülye. Az üveg nyaka letörött, ki tudja, hogy történt, s törött, éles széle beleszaladt a csuklómba. Mint szökőkút vize, ha kinyitják a csapot, spriccelt fel a vérem. Artériás vérzés. Gyorsan valamit, mert meghalok, elvérzek! BéDé elszorította az ütőeremet, körül nézett.
-Tedd ide az ujjad, felszaladok, hozok kötszert!
Szabályos szorító-kötést helyezett a sebre a vérzés elállt.
-Jobban vagy?
-Igen.
-Induljunk akkor vissza. Majd beülsz a kormányos-ülésbe, én evezek.
-Hogyisne. Ettől a kis karcolástól még tudok evezni!
-Só sem lehet róla!

Felnyalábolt, mint egy nagy mackó a mézes bödönt, s levitt a víz széléhez. Vízre tette a kielboatot, beparancsolt a kormányos ülésbe. Hazafelé a Falatozzon Totyinál cégérével majdnem egy-magasságban magányos túra kajakot értünk utol. A kajak igen furcsán mozgott, jobbra-balra dülöngélt. BéDé oda kormányozta a hajót. Egy félig eszméletlen fiatal srácot találtunk benne, Révész Pityut a telepről. Rosszul lett a rekkenő melegben, elájult, s össze-vissza hányta magát. BéDé átültette a mi hajónkba, a kajakot egy madzaggal a kielboat után kötötte. Így értünk le az üdülő előtti partszakaszra, ilyen esze-ment, sosem-látott vontában.
HB segített felvinni a 921-est, engem, mint sebesültet, nem engedtek cipekedni. A Testvér akkor már túl volt egy dugáson, vagy kettőn. BéDé, Hájas néni büféje előtt lévő telefonról taxit rendelt, s hazavitette a holdkóros kissrácot. Kifizette előre a cehet. Kicserélte a kötésemet, röhögött.
-Túléled, ne izgulj. Egy hét múlva újra evezhetsz!

Sörünket ittuk a büfé előtt, oldalt, fehér-törzsű, nagy-levelű platánfák árnyékában a Vezér ultizott Kjó Bélával és a Jókhora Pali bácsival. Nyári este volt, a Nap korongja lebukott már a Pénzverde üdülőjének kerítésénél magasodó jegenyék lombja mögött, – utolsó, haldokló sugarai vörösre festették az eget.
-Nagy szél lesz – jegyezte meg az öreg huszár.
-Kit dugjak meg holnap? – révedezett a Testvér.
-Piros ulti – szólt a túlsó asztalnál kemény hangon a Vezér.
-Van Isten – mondtam én – csak messze van.

BéDé elnézett a fejem felett, abba az irányba, ahol lent a Duna folyt láthatatlanul. Nevetett. -Ne reménykedj. Neked úgy is mindegy, akár van, akár nincs!
BéDé végül tévedett nem kellett egy hétnek eltelnie, másnap már újra hajóba szálltam, s megkerültem Hámori Bandival a Lupát!

P.T. emlékére