Arról a nyárról később úgy nyilatkozott a Hámori Bandi: ez volt életem legszarabb nyara. Egyetértettem vele, a Testvér ezúttal is fején találta a szöget. Együtt csináltuk végig, én is megszenvedtem minden percét, a forró napokat, a túl kevés sört, a túl sok dugást, a naponta ismétlődő haváriákat. Hol a vászon szakadt el, hol az árbóc tetején lévő jumpstag törött le, hol kikötés közben mentünk neki a mólónak. Egyszer vízi-hullát találtunk a nádasban és a rendőrök nyakunkba akarták varrni, hogy mi fojtottuk vízbe.
-Vallják be – ordított ránk az őrmester a rocsóból – s akkor megússzák azzal, hogy itt helyben agyonlőjük magukat – vagy ha nem, bejönnek velünk az őrsre, de amit ott kapnak, azt nem teszik zsebre!

Azon a nyáron történt, hogy a Hámori Bandi elhatározta, pénzt fog keresni, nyaralókat vitorláztat majd a Belugával.
-Mit neked a pénz – mondtam neki – milliókat örököltél az amerikai bácsikád után!
-Hát ez az Testvér – válaszolt töprengve. – De hogy csípem fel a nagy stekszet, ha nincs egy árva kanyim se, hogy kiutazzak érte?
-S miért pont a Belugával? – kötözködtem tovább. -Ott van neked a Hajnalcsillag. Az mégis csak egy Sharenkreutczer!
-Jaj Testvér! – a Testvér majd felrobbant mérgében. -Jaj, hogy te milyen szánalmas tudsz lenni. A Belugán van motor, a Hajnalcsillagon pedig nincs. Csak nem képzeled, hogy motor nélkül időben le tudom bonyolítani a turnusokat, akár fúj, akár nem?

A Vigadóban ültünk, a táncparketten vadul rázták a tinik. Mi ketten, én és a Hámori Bandi oldalt foglaltunk helyet egy félreeső asztalnál, hátunk mögül a kicsi nádas irányából kellemes, hűvös szél lengedezett. Már dugni sem volt kedvünk, de viszont annak, hogy csak úgy csajozzon az ember bele a vakvilágba, semmi értelme. A sör volt kevés, az volt a szűk keresztmetszet. Nekem már egy vasam sem volt, a Testvérnek meg ennek a duplája.
Hámori Bandi hátradőlt a széken, égszínkék szeme felvillant. Döntött.
-Nem élet ez így! Holnap hajnalban indulunk a túlsó partra Testvér! Te viszed a Belugát, én meg a 22-es Sharenkreutzert. Pénzt kell keresni, nincs mese.
-Nem fog sikerülni Testvér!
-Dehogynem! Csak ne légy kicsinyhitű! Ne feledd a mondást: északon férgek vannak, délen tetvek, de mi vagyunk a legjobbak!
Július másodikát jegyezték a naptárak, kellemes, langyos nyári éjszaka volt, és a zenekar azt játszotta éppen, hogy: „…nem szeretsz te mást, s enyém a szíved…”
Ettől a perctől kezdve változott rémálommá a nyár.

A napok egybefolytak. Reggel lekászálódtunk a Szőlőhegyről a partra. Egy régi, nádtetős présházban volt szállásunk a Testvér nagynénikéjének jóvoltából. A néni lenn lakott a faluban a kerekes-kút mellett. Nagylelkűen odaadta a kulcsot: vigyed Bandikám és legyél jó gyerek. Légy kedves ahhoz a szerény, fiatal kislányhoz, aki ott van. Ő olyan gondnokféle, permetezi a szőlőt, meg kacsol, mikor mire van szükség. Bájos teremtés.
Adélnak hívták a nőt, elmúlt harminc és legalább százhúsz kilót nyomott. Hámori Bandi megismerkedett vele, s engem is bíztatott: dugd meg te is Testvér, nem is olyan rossz!
Nem dugtam meg, meghagytam ezt az élvezetet a Hámori Bandinak, aki naponta kétszer élt vele: reggel, ébredés után, és este, amikor hazakeveredtünk. Adél főzött ránk, s ez egyszerűbbé tette az életet.
A két hajó, a Beluga és a Huszonkettes a móló mellé volt kikötve, elől a cölöpökhöz, hátul horgonyon. Mellettük jobbra egy bödön-hajó állt, hosszan elnyúló testével, s hátra, a nádas felé kihúzott kötelével leszűkítve a kihajózás szögét. A szél állandó jelleggel kelet felől fújt, Tihany irányából mérges zöld hullámok futottak az öbölbe, táncoltatták a hajókat.
Ahhoz, hogy Hámori Bandi a mólóhoz férjen és felvehesse az aznapi első turnus utasait, meg kellett kerülnie valahogy a Huszonkettest és a bödön-hajót. Nem volt egyszerű, mihelyst hátul elengedte a hajót, a szél és a hullámzás a cölöpökhöz sodorta, ahonnan a másik két hajón keresztül nem juthatott tovább. A motort a hínár-mező miatt nem lehetett használni. Egész komoly hadművelet volt, míg végre, segítségemmel kikötött a móló mellett. Én a partról húztam egy hosszú kötéllel, ő a horgonykötelet markolta, s tartotta a farát. Puffereket kellett kitenni a hajó oldalára, annyira verte a hullám a kőhöz. Megvártam, amíg elindul. Feldirkelte a baumot, berántotta a motort. Elengedtem az orrkötelet, s ellöktem a Beluga orrát. Átvágott jobbra, néhány horgászbotot elsodort.
-Ki ne köss ide még egyszer öcskös, mert baj lesz! -kiabáltak utána a horgászok.
Minden nap ilyen volt, szakadatlan küszködés. A mólón vártam, amikor jött befelé a vendégekkel. Sört vittem neki, sült halat, lángost. Megfogtam a kötelet, rácsavartam a bikára. Meghatottan ölelt át.
-Hogy te milyen rendes vagy Testvér! Szeretlek Testvér!
Megitta a sör felét, nyújtotta a dobozt.
-Kérsz te is Testvér? Biztos szomjas vagy!
-Nem vagyok szomjas, idd csak meg mind – mondtam.
-Ragaszkodom hozzá! -Addig erősködött, míg bele nem kortyoltam.

Voltak napok, amikor nem fújt a szél, s a víz hártyaszerűen kifeszült, mint a kiöntött olaj az asztalon. Negyven fok volt árnyékban, de a mólón nem volt árnyék. Ilyenkor is menni kellett, a pénz nagyúr! Segítettem felszerelni a hajót, megvártam, amíg elindultak. A móló kövén tojást lehetett volna sütni, rajtam kívül egy teremtett lélek sem volt kint. Leültem a kikötőbakra, és figyeltem, ahogy a Beluga daráló motorral elhúz, s délnyugat felé fordítja az orrát a tükör-síma, döglött-kék, hulla-zöld vízen.
Egyszer, egy ilyen napon késődélután kedvem támadt fürödni. Nagyon meleg volt, folyt rólam a víz. Vendég már nem volt aznapra.
-Kimegyek egy fürdő-takra – mondtam a Hámori Bandinak. -Nem jössz velem?
-Nem – mondta -elegem van a mai napból. A tököm tele van vele. Felmegyek a házhoz, kajálok valamit, s megdugom Adélt.
-Ne menj – kérleltem. -Nem maradok sokáig. Úszom egyet, becsurgok, s majd együtt sétálunk fel a hegyre. Megvacsorázunk, iszunk egy kis borocskát, te lepihensz, én meg dugok Adéllal.
Rám nézett, olyan tekintettel, mintha ledöftem volna. Szeme nagy volt, álmélkodó.
-Rögtön leköplek Testvér!
De azért maradt, láttam délceg, sudár-magas alakját, ahogy visszanéztem.

Közel a nádashoz lehorgonyoztam. A könnyű, nyolckilós utazó-horgonyt dobtam le elől, a kötél nem feszült meg, nem volt szél. Megszabadultam a fürdőgatyámtól, s belevetettem magam a vízbe. Lubickoltam a hajó körül, figyeltem a vadkacsákat és a sirályokat. A sirályok irtózatos ribilliót csaptak egy döglött haltetem körül, a vadkacsákat ez hidegen hagyta, unottan úszkáltak kicsit arrébb.
Mekkora hülye állat királyok ezek a sirályok -szóltam magamhoz, pont olyanok, mint az emberek, mindenen marakodnak. Mennyivel okosabb állat egy vadkacsa!
Ahogy ezt végiggondoltam, két pillanat sem telt el, sötétzöld csíkot láttam közeledni Tihany irányából. A csík tetején fehér hab csillogott.
Itt a szél! Felmásztam a fedélzetre. Na végre! Gyerünk, fel a vitorlákkal!
A dirk kötelével kezdtem, de már ott is volt. Az élettelen táj, nyüzsgéssel lett tele, tarajos hullámok dobálták a hajót, sivított a kötélzet, repült minden. A vászon ráfeszült a szálingra, nem lehetett tovább húzni, elakadt.
Csúszik a horgony, jöttem rá. Azért feszül ki a vitorla. Le kell dobnom a nagyhorgonyt, a kicsi nem tart meg. Kinéztem a nádas felé, hullámzó, susogó zöld tömege alattomosan egyre közelebb jött.
Gyorsan a motort – határoztam el. Nincs idő a vitorlával veszkődni!
Rángattam, rángattam, nem indult. Persze, mikor ne induljon egy motor? Nyilván, ha baj van. Felkészültem rá, hogy szégyenszemre a nádasban fogok éjszakázni. Van-e vajon takaró a kabinban? – villant át a fejemen. Nem tudtam.
A szélső nádszálak már csiklandozták a Beluga ormótlan, ferde tükrét. Ijedtemben még egy hatalmasat rántottam a fogantyún. Felberregett az ismerős hang, a propeller forogni kezdett. Előre rohantam az imbolygó fedélzeten, felcibáltam először a kishorgonyt, aztán a nagyot. A hajó ugrabugrálva haladt a hullámokon. A habzó víz felfröccsent a fedélzetre, végigöntözte a kokpitot, meztelen testemet. Így értem el a mólót. Megkerültem, hogy beálljak a szokott helyemre. Manőver közben a szemem sarkából láttam, hogy az emberek fel és alá futkorásznak, s a szél harsogásán keresztül hangfoszlányok jutottak el esdeklő füleimhez.
-A másik oldalra, a másik oldalra! Itt nem tudsz kikötni!
Láttam, hogy a bödönhajó orráról egy kötelet vezettek keresztbe az oszlopig, ahol a Beluga állni szokott. Emiatt kiabáltak.
De már nem volt visszaút. A motort már leállítottam, taszított maga előtt a hullám, vitt a hátamból érkező szél. Megcéloztam az én cölöpöm mellett lévő szélső cölöpöt, s bevittem a hajót a két cölöp közé! Nagy reccsenés, ahogy beékelődik. A Testvér már derékig áll a vízben az alsó köveken, vaskézzel fogja a korlátot, ordít:
-Dobj egy kötelet Testvér!

Aznap este, míg Hámori Bandi a tisztaszobában dugott Adéllal, én a teraszon ültem a ház előtt egy kancsó aranyszínű olaszrizling társaságában, s néztem az egyre mélyebb homályban ólom-derengéssel fakuló távoli víztükör rózsaszín, kék, szürke színeit.
-És én vajon mikor dugok majd a lánnyal, akit szeretek? – tolult fel bennem részeg-józanon a kérdés. A szemesi lányra gondoltam, aki ül a móló hajlatában a viharágyú vaskos, felfelé meredő csöve mellett, s bebámul bikiniből kibuggyanó mellei közé, elég feszes-e ott?
Ha a Hámori Bandi meghallhatta volna, mi sugárzik ki édes, szép lelkemből, biztos ezt mondta volna:
-Hogy te milyen szerencsétlen tudsz lenni Testvér! Nem baj, gyere ide, hadd öleljelek meg. Szeretlek Testvér!