Ülök az asztal mellett, nézem a gyereket. Üres tekintettel eszi az előételt. Teknősbéka-leves gombóckákkal. Fúj. Óvatosan, h meg ne zavarjam, kislisszolok a konyhába. Serceg a zsír, szoknyámra, köténykémre cseppen. A függönyre is. Hagyom. Kavarom a lábosban rotyogó ételt: szar. Tudom, h ezt fogja mondani. Istenem, Istenem. Beviszem, leteszem, szedek neki a tányérba. Fel se néz, félretolja. Szar. Istenem, miért főzök neki szart? Fel se néz, nem is szól, megy. Mi lesz belőle? Ki tudja nem sebezte-e meg most még szép lelkét a teknősbéka-leves. Egy világ omlott össze benne, ezt világosan érzem Mint múltkor, amikor nedves volt a zokni. Ezek a korai megrázkódtatások, Istenem, mit indíthatnak el érzékeny lelkében? Milyen folyamatokat? Oda vezet-e kőre kő, vasra vas, h meghasonlik önmagával, s az emberekkel? Meg. Meg, meg, meg. Bűnöző lesz belőle. Talán gyilkos. Édes lelke kéjesen elterül a végzeten. Az apró változások, mint amikor a szél fúj, s hordja az út porát, gúlákba gyűl szíve vérző mélységei fölött. Kivégzik. Méreginjekció, kötél, tüzes vas. Jaj. Jaj, jaj és ezerszer is jaj, a lélek hal meg nem a test, a test szép, a test nemes, de a lélek viszont ocsmány. Eltűnődöm. Mi, mit okoz. Kiből mi lesz.