Nem volt buta elképzelés Roth Emiltől, hogy Hajnalka vonja be Csepregi Jánost a fenyőfa-ünnep megrendezésébe, a fiatalember rátermett, fáradhatatlan szervezőnek bizonyult. Első szóra ráállt, s rögtön volt egy konstruktív ötlete is.
-Tudod hol kéne csinálni?
-A díszteremben? -kérdezett vissza Székely Hajnalka.
-Francokat. Azt úgysem adnák oda. Hanem a negyediken, a lépcsőházra nyíló folyosón, onnan le lehet látni a portáig, olyan az egésznek a hangulata, mintha átriumban lennénk. A kivilágított fát középre állítanánk, marha jól mutatna! Képzeld csak el!
-Nem rossz – mondta a lány. -Sőt egyenesen fantasztikus!

Csepregin látszott, hogy, mint Mauglinak, a Szion-i dombok körül elterülő dzsungelben, neki is megüli a gyomrát egy ólom-nehéz gondolat. Megrázta szőke, göndör sörényét, habozott, úgy festett, mint az, az ember, aki akar valamit mondani, csak nem mer belevágni. Hajnalka nem vette észre a vívódását, könnyed léptekkel lötyögött mellette.
-Gyere, menjünk fel, nézzünk körül. Le kell majd mérni, milyen hosszú és milyen széles az a rész, hogy férünk el. Asztalok kellenek meg székek.
-Mi a túrónak?
-Hát, hogy leüljük burkolni, meg piálni. Ha már egyszer buli, legyen buli.
Elindultak felfele, kerülgették a szembejövőket. Negyven körüli biliárd-golyó fejű, kopasz férfi jött velük szembe kopott-barna zakóban, kihajtott fehér ingben, csak oldalt volt egy kevés haja a füle mellett, hóna alatt hatalmas dossziéhalmok. Hajbókolva köszöntötte őket. -Tiszteletem, tiszteletem!
-Tudod ki volt ez? -kérdezte Csepregi hátralesve, vihogva.
-Fogalmam sincs, még nem láttam.
-Nem is nagyon láthattad, most került csak ide. Állítólag marha nagy zseni. A Pénzügyön dolgozik, azért hozták, hogy gatyába rázza egy kicsit az itteni könyvelést.
-Komoly?
-Ja.

Nem sejtették, hogy az iratokat cipelő, hajbókoló kopasz férfi néhány év múlva majd pénzügyminiszter lesz egy jobboldali magyar kormányban, honnan a frászból sejthették volna, agyrém, hogy belátható időn belül kimennek az oroszok, és jobboldali kormánya lesz Magyarországnak, a törökök 150 éven keresztül voltak itt, de ők nyomába se érnek az oroszoknak tankok, repülőgépek és ágyúk terén – ki lát azonban a jövőbe?

Lépkedtek tovább fel a lépcsőn. Hajnalka most már kezdte kapizsgálni, hogy Csepreginek egyéb mondanivalója is van, abból jött rá, hogy a fiú minduntalan rápillantgat menet közben, meg megáll, torkát köszörüli. Magában mulatott rajta: na, én aztán nem fogom megkönnyíteni a dolgát, küszködjön csak a gennyláda!
A harmadik emelet fordulójában aztán megszólalt a János. Azon a szakaszon már nem volt népvándorlás, egyedül voltak a lépcsőházban, mégis lehalkította a hangját, csaknem suttogóra vette a figurát.
-Hajna, szeretnék bocsánatot kérni!
-Mert?
-Tudod.
-Nem, fogalmam sincs.
Pedig nagyon jól tudta, hogy Csepregi a november 7.-i napról akar beszélni, amikor részegen megpróbálta megcsókolni, – ártatlan képpel adta azonban a ma született bárányt, -színház az egész világ és a lányok képesek eljátszani mindenféle szerepet, ami pillanatnyi érdekeiknek legjobban megfelel. Most éppen arra játszott, hogy szenvedjen egy kicsit ez az istenbarma, beképzelt Csepregi János.
A folyosó közepén megállt a fiatalember. Gyöngyözött a homloka, valószínű az erős lépcsőmászás tette. Megállt Hajnalka is, fárasztó dolog a lépcsőzés. Szembefordultak egymással, megvolt a kellő lélektani pillanat.
-Kérlek, ne haragudj. Engem azóta is végtelenül bánt. Nem kellett volna, egyetlen mentségem, hogy nagyon be voltam tépve.
-Arról beszélsz, hogy a Dicsőséges Nagy Októberi Szocialista Forradalom 70. évfordulójára rendezett bulin nekem estél, és le akartál smárolni?
-Igen. És mondom még egyszer…
Hajnalka felnevetett. Erőltetettnek tűnt ez a nevetés, János azonban sokkal nagyobb slamasztikában volt hogysem észrevette volna.
-Én már rég elfelejtettem. Marhára nem számít!
-Nem haragszol?
-Mondom, hogy nem.
Elindult a lépcső felé, hátranézett Jánosra, követi-e? A szeme zöld volt, mint a smaragd, a folyosó neonvilágításának sápadt fényében, hullámos gesztenyebarna haja a vállára omlott. Olyan szívfájdítóan szép volt abban a pillanatban, hogy még a nagymenő Csepreginek is megrezzent belül a lelke. Két lépéssel utolérte.
-Akkor lehetünk barátok? Emil azt mondta, legyünk jóba’, és segítsük egymást.
A lány most már sietett, szinte repült felfelé.
-Ja. Miért ne?

Attól a perctől kezdve sülve-főve együtt voltak, vannak az életben ilyen csodálatos pillanatok. Csepregi János ott állt Hajnalka mellett a vártán, ha tenni kellett a közjóért, ám kettejük közül a parancsnoki pálcát a lány tartotta a kezében.
Olyan jó néha bepillantani a holnapba, mi, hogy történik majd, s aki regényt ír, annak megadatik, legalább is a saját agyszüleménye vonatkozásában. Bocsánat, az „agyszülemény” helyett majdnem „agyrémet” mondtunk. Lehet, hogy az lett volna a jobb?

A fenyőfát a Fény utcai piacon vették meg. Négy méter hosszú lucfenyőt választottak. Magas, karcsú, arányos fa volt, friss gyantaillat áradt belőle. Részt vett a misszióban az osztályról Szereda Edit, Petri Mici, Meredi Pali, az Agrárgazdálkodásról Tandem Balu, aki kész örömmel vált meg az ülőmunkától azzal a felkiáltással, hogy „KISZ-feladatom van”, és az Élelmiszeripari Főosztályról Barna Roland az elmaradhatatlan aktivista. Vettek karácsonyfa-talpat is, díszeket, angyalhajat, szaloncukrot, égősort, gyertyákat. A költségeket a Hivatal KISZ-bizottsága állta, Csoknyainé adta oda a pénzt Székely Hajnalkának egy fémkazettából. Miután mindent beszereztek, az egyik bódénál forralt bort ittak, egy másiknál pedig, vásároltak maguknak egy-egy zacskó frissen sült gesztenyét. Jól esett kortyolgatni a papírpohárból a párolgó, fűszeres tűzforró italt, melengetni jégcsappá fagyott ujjaikat, szemezgetni a finom, szájpadlásukon zsírosan szétolvadó, keserű-édes gesztenyét. Keményen fagyott aznap, és erős, majdnem viharos szél fújt a zöldséges, gyümölcsös-sátrak, bodegák között, cibálta, rángatta, lobogtatta a ponyvákat. Az ég valószínűtlenül kék volt, s szakadozott, foszlányokká tépett felhőrongyok száguldottak rajta nagy magasságban. Visszafelé a fiúk cipelték a fát, a lányok mellettük ügettek a reklámszatyrokkal. A Mártírok útján a járókelők mosolyogva fordultak utánuk, egy csapat élettől duzzadó vidám fiatal, ajkukról messze száll a nóta: „munka hadának a lépése dobog, zendülő ének az égre lobog, zászlóvivők kezén csörög a bilincs, izzik a vas, de ki szítsa az nincs”.

Szertelen jókedvük elsöpörte a komor, hideg téli nap minden búját, bánatát és egy szebb jövő ígéretét vetítette előre. Székely Hajnalka Csepregi János mellett ugrándozott, csilingelő nevetésétől azért Tandem Balu nem volt annyira fellelkesülve. Látta, amit látott. A zsák megtalálta a foltját – motyogta magában. Végül is János a legjobb barátom, örülnöm kell a szerencséjének.
Ha megadatott volna, hogy belelát a lány fejébe, ugyancsak elcsodálkozott volna.
Ez a Csepregi borzalmasan nagy f.sz, mondta magában Székely Hajnalka, de ha Roth Emil így látja jónak, én nem fogom negligálni, sőt, megteszem, ami tőlem telik, az a lényeg, hogy az együttműködés a társadalmi munkában zökkenő mentes legyen.

——————————————————-
A történet és a szereplők a fantázia szüleményei!