Kovács Jánost gyerekkora óta ismerem, szeretni-való, aranyos srác. Tavaly nősült, a felesége elbűvölő teremtés, Kiss Máriának hívják. Mindketten egyetemet végeztek, János 26 éves, családi kisvállalkozásnál dolgozik alkalmazottként, Mária 24, ő egy valamivel nagyobbnál. Mindketten minimálbérre vannak bejelentve. Papíron kimutatható jövedelmük 200 ezer forint, a valóságban ennek majdnem a dupláját keresik. Mindez ideig Mária szüleinél éltek, most azonban úgy döntöttek, megpróbálnak saját otthont teremteni, és a CSOK igénybevételével vásárolnak egy használt lakást. Hogy miért nem újat? Azért, mert Budapesten nem lehet 10 + 10 millió forintért új lakáshoz jutni, legfeljebb 30-ért, annyit pedig, nem tudnak előteremteni.
Kinéztek egy zöld városrészben lévő kellemes kis lakást, 65 nm, két és fél szoba, összkomfort, erkély. Meghirdetett ára 18.5 millió Ft. Tárgyalgatni kezdtek a tulajjal, aki félmilliót hajlandó volt engedni.

De mielőtt még elkötelezték volna magukat, bementek egy neves, nagy-bankba, hogy tájékozódjanak, kaphatnak-e 13.6 millió Ft kölcsönt? Nekik volt 1.8, a szülőknek 2.2, a CSOK 1.4. Ha a bank igent mond, erre az összegre, meg tudják vásárolni.
Be kell vonni valamelyik szülőt, mondta az ügyintéző, s akkor menni fog.
Megköthetjük akkor a szerződést?
Megköthetik.
Le kell foglalózzuk, az 1.8 millióba fog fájni.
Foglalózzák le, aztán jöjjenek be ide hozzám, és elindítjuk a hitelügyintézést.

Így is történt, szerződést, kötöttek, kifizették a foglalót, majd elmentek a Bankba ahol sínre helyezték az ügyüket. Ettől kezdve rémálommá vált a történet. A Bank nap, mint nap újabb iratokat kért be, kereseti kimutatásokat, bankszámlákat, stb, stb.
Teltek a hetek. Jánosom naponta érdeklődött, hogy áll az ügy, elfogadták-e a kereseteket, mikor lesz döntés, megkapják-e a teljes összeget.
A válasz rendre ez volt:
Nem mondhatunk semmit.
És miért nem?
Nem publikus.
Aztán egyszer, több héttel a kérelem benyújtása után mondtak valamit: Nem fogadják el a férj keresetét, mert kevés, a feleség keresetét nem tudják figyelembe venni, mert neki meg nincs még elég hosszú munkaviszonya, így a férj anyukájának a keresete alapján számolják majd ki.
És tessék mondani így menni fog?
Meglátjuk.

Újabb hetek teltek el bizonytalanságban. Végre a fizetési határidő lejárta előtt 10 nappal, nyilatkozott a Bank. Az igényelt 13.6 millió helyett csak 8.0 millió forintot hajlandó adni.
De, miért, az Isten szerelmére?
Azért, mert az egyik szülőnek, nem annak, aki számít hanem a házastársának, aki nem számít, hitelkártya tartozása van, havi 16 ezer forint.
Tessék?
Sajnos ez van.
Miért nem mondták?
Mert nem kérdezték.
Nap, mint nap kérdeztünk.
Igen, de nem ezt.
És most mit lehet tenni?
Szüntessék meg a hitelkártya-tartozást, s akkor újragomboljuk a dolgot. De most előre mondom, hogy a CSOK-ot nem fogják megkapni, mert ugye nem maguk lesznek a partnereink, hanem a kedves mama, akinek ugye nem jár.

Mi lett a történet vége? Nem nyújtom most már, mint a rétestésztát. A határidőből kifutottak az eladó törvény-adta jogával élve elállt a szerződéstől, és megtartotta a foglalót. Jánosék buktak 1.8 millió forintot és elvesztettek minden esélyt arra, hogy a jövőben lakához jussanak. Most szegény barátom veri a fejét a falba, és szidja a…a rendszert.

Íme egy kis korkép a mai valóságról. Vagy inkább azt kéne írnom: kórkép?

Utóirat: Azért az egészben van valami pokolian aljas és gusztustalan, nem?