Senki nem volt a teremben, aki tudta volna, mit kell érteni az utolsó napirendi pont alatt: „Egyéb ügyek”. Tarján megjegyzésére néhányan felkapták a fejüket: ja, hát erről van szó? Az emberek mentek volna már haza, sokáig elhúzódott a Pártbizottság ülése, fél nyolc is elmúlt már. A reformok, és a reformkommunizmus kifejezések nem voltak ismeretlenek a párttagok előtt, bár senki nem tudta mit kell érteni alattuk pontosan. Remélték, csak egy pro-forma tájékoztatás lesz, s aztán mehetnek végre a dolgukra.
Farkas elvtárs feltápászkodott. Az embernek kizsigerelt ősi magyar rög jutott eszébe tagbaszakadt, erőteljes, köpcös figurájáról, megroskadt tartásáról, tiszteletet parancsoló ősz hajáról. Nehéz volt elképzelni, hogy ez az ember ugyanaz az ember, aki ’57 telén pufajkában razziázott a pesti utcákon, sötétben bujkáló ellenforradalmárokra vadászva vállán szovjet gyártmányú, dobtáras géppisztollyal.
-Elvtársak, nyugtalanító híreket kaptam – mondta. -Tudhassátok, nem kenyerem a kertelés, egyenesen kimondom, bizonyos körök arra készülnek, hogy megváltoztassák a Magyar Népköztársaság gazdaságirányítási rendszerét, sőt magát a pártirányítást. Azt mondják, reformok kellenek, és reformereknek nevezik magukat. Nos, megmondom az őszintét, nekem ez az egész gyanús és visszatetsző. Mi az a szó, hogy reformkommunizmus? A legmocskosabb, legundorítóbb kifejezés, amit valaha hallottam. Hát a kommunizmus nem-e maga a nagybetűs REFORM, a nyitottság, az emberközpontúság, a mindenre fogékony változás? Mire, hogyan változtatnák meg magát a REFORMOT, ami a KOMMUNIZMUS, a reformer elvtársak?
Csönd volt, légy szárnya se kinn, se benn nem hallatott, ahogy Arany János mondta a Walesi Bárdokban. A kollégák emésztették az elhangzottakat, mélán kérőztek rajta. Farkas elvtárs most az asztal túlsó vége felé nézett.
-Itt van a körünkben ifjú barátunk Roth Emil. Neki vannak kapcsolatai a legfelsőbb pártvezetésben. Kérdezzük meg tőle, igazak-e a hírek, vagy alaptalanok a félelmeink?

Minden szem Emilre szegeződött. A fiatal férfi nem volt szép, nem volt magas, nem volt jóképű, vagy elegáns, átlagos testalkatú, átlagos kinézetű ember volt, egyedül élénk, okos barna szeme, ami körbe-körbe röppent a teremben, tette különlegessé. Illetve dehogy. Áradt belőle, valami meghatározhatatlan magabiztosság és erő, szinte körbelengte.
Megköszörülte a torkát, szemmel láthatóan vívódott magával. Sokat tudott, de kétségei voltak a felől, mit szabad megosztania a többiekkel és mit nem. Eldöntötte, neveket, időpontokat, konkrétumokat nem fog mondani.
-1968 óta tudjuk, – kezdte -hogy a szocialista gazdaság rajtunk szocialista embereken kívül álló okok miatt nem tudja felvenni a gazdasági versenyt a Nyugattal. A okokra most nem térek ki, az okokat a jelenlévők ismerik. Azt is tudja mindenki ebben a körben, hogy Pártunk és Kormányunk az elmúlt években mi mindent tett meg, annak érdekében, hogy a piacgazdasághoz való felzárkózást megkezdjük. Csak, hogy néhány dolgot említsek, az árak és a bérek liberalizációja, a tervgazdálkodás fokozatos leépítése, a magánkezdeményezések, magán vállalkozások engedélyezése. Ma már nem tekintjük osztályellenségnek a butikost, a gebinest vagy az egyéni vállalkozó kisiparost. Törvényi szabályozással lehetővé tettük, hogy magánszemélyek kisvállalkozásokat, géemkákat, káeftéket, bétéket hozzanak létre, s ezeket is egyenrangú gazdasági partnereknek tekintjük.
Elhallgatott, ivott egy korty vizet, majd folytatta.
-Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mindez kevés. Új idők szelei fújnak, mióta Reagen elnök Berlinben azt mondta Gorbacsovnak: ezt a falat itt bontassa le Mihail, s mióta Gorbacsov meghirdette a változás, és a nyitottság politikáját, melyről ma még nem tudja senki, hova vezet. A Párt legfelsőbb vezetésében néhányan azt gondolják, olyan irányú folyamatok indulhatnak el, amelyek alapvetően változtatják meg a szocialista világrend arculatát. Eljöhet az idő, amikor szembe kell néznünk, azzal a ténnyel, hogy centralizált irányítással, erővel, hatalommal nem lehet többé fenntartani a rendszert.
Megint ivott, megint pihent egy kicsit. Az emberek fejbe verve ültek a helyükön. Mintha az ég szakadt volna le rájuk váratlanul.
-Csak halkan mondom. Lehet, hogy a proletárdiktatúra, és az egypártrendszer ideje a vége felé közeledik. Fel kell készülnünk, hogy hamarosan az úgynevezett polgári demokrácia játékszabályai szerint kell majd megvédenünk és diadalra juttatnunk a szocializmus ügyét. -Mosolygott, széttárta a karját. Szeretni valóan emberi volt ebben a pillanatban.
-Sajnálom, ez van. Bár ne lenne igazam.

——————————————————-
A történet és a szereplők a fantázia szüleményei