Még másfél km-t tudtak kínkeservesen megtenni, az is majdnem kettő órájukba tellett. A part menti dzsungel egy helyen megszakadt, illetve kicsit beljebb húzódott a bozót vonala, s egy körülbelül 80-100 m hosszú és nagyjából 15 m széles aprókavicsokkal borított szabad partrész tárult fel szemük előtt. Hullafáradtan kikötöttek. Más hajók is voltak, úgy tűnt a vadevezősök ismerik és szeretik ezt a helyet. Tábla jelezte nem messze tőlük: 2 fkm. A dzsungel fái egy helyen megnyíltak és látni engedtek egy 2.0-2.5 m magas emberkéz által készített, piramis-szerű kőhalmot, kék szerkentyűvel a tetején.
-Mi az ott apa? -kérdezte Tilda a kis kotnyeles a kőhalomra mutatva.
-Kút – mondta az apja, aki a tűző napsütés ellen bevizezett, fehér atlétatrikóját turbánként tekerte a fejére. Lánya értetlen tekintetére hozzáfűzte: számtalan ilyen kút van egymástól nem nagy távolságra a sziget mindkét oldalán. Ezekből a kutakból kapja Budapest az ivóvizet.

Svéder elemében volt, hogy magyarázhat. Fiatal korában barátaival, kajakkal gyakran jártak erre, ismerte a környéket.
-Géppisztolyos iparőrök őrzik a kutakat – folytatta – nehogy rossz szándékú ember mérget tegyen bele, mert az egész fővárost megmérgezné.
-Tényleg?
-Bizony ám!
Bálint futott oda, ő még előbb a vizet kóstolgatta a nagy lába ujjával.
-Miféle iparőr? Apa, hol van az iparőr? Megnézzük?
-Menj csak fel oda, mássz a tetejére, majd jól a senekedbe lő!
-Ne mán, apa!
Habozott, oda merjen-e menni vagy se. Végül a félsz nagyobb volt a kíváncsiságnál, és maradt.
Az apja tovább magyarázott:
-Látjátok azt a nagy lapos tetős épületet a túlparton? Az a Fővárosi Tanács üdülője. Ott pedig messze elől a Duna közepén az a zöld sziget a Lupa-sziget, ami arról nevezetes, hogy az összes ház, még a bolt is lábakra lett építve az árvíz miatt!

Erzsike a part szélén kis gumikacsájával játszott, a többiek a családfőt hallgatták. A kislány letette a vízre a kacsát és figyelte, hogyan sodorja arrébb lassan a hullám. Aztán Izabella asszonynak pisilnie kellett és felment a bokrok közé. Persze, milyen az ember? – erre fel mindannyiukra rájött a pisilhetnék, és ők is felkeresték a bokrokat.
-Lehet itt fürödni? – firtatta Bálint, lábközépig már a vízben tapickolva.
A Duna árja ezen a részen lassan, méltóságteljesen hömpölyög medrében, itt nincsenek örvények, nincs limány. Közel a parthoz olyan lassú a folyás, hogy szinte áll a folyó. Erzsike kiskacsája alig-alig mozdult a sekély, átlátszó, gusztusosan tiszta vízben, rezzenni sem rest, ostoba, sárga kavicsok fölött. Sokan fürödtek, egy egész család úszott benn, papa, mama gyerekek, sodrással szemben tempóztak, mókás volt látni, minden iparkodásuk dacára, hogy előre menjenek, hátrafele haladtak. Olyan látvány volt, mint amikor visszafelé pörgetik a filmet. Ez a család a tisztás felső végénél ment be, a folyó azonban néhány perc alatt lehozta őket egészen addig a vonalig, ahol Svéderék pihentek.
-Persze – biztatta az apja – biztonságos, ismerem ezt a részt, jártam itt fiatal koromban. Menjetek tik is oda fel, ahonnan ezek indultak. De ne merészkedjetek 20 méternél távolabb a parttól!
Tilda és Bálint elszaladtak, s nemsokára már ők is vidáman lubickoltak. Izabella asszony megmártózott, Svéder pedig nagy merészen úszott néhány métert a parthoz közel mellig érő vízben, büszke volt magára, milyen erős, és milyen ügyes, hogy egyvonalban tudott maradni a kenuval s a mellé lepakolt motyóval.
Később megéheztek, megszomjaztak, így hát letelepedtek a piros-fekete kockás pokrócra egy terebélyes vén fa árnyékába ebédelni.

Ebéd után a szülők az árnyékos részen sziesztáztak, a gyerekek pedig, karvastagságú korhadt ágakat dobáltak a vízbe, figyelve, hogy kapja el, hogy forgatja őket a sodrás. Telt az idő, a késődélután öregedő derűje, és füllesztő buja bája nehéz szárnyára vette az elpilledt családot. Rezső és Izabella sűrűn kenték magukat naptejjel, időnként a gyerekeket is magukhoz rendelték, s őket is bekenték tetőtől talpig. Végül minden jónak vége szakad egyszer, eljött az idő, el kellett indulni hazafele.
Mielőtt beültek volna a kenuba, azt mondta Svéder Rezső:
-Mielőtt elindulnánk, adjunk hálát az Úrnak ezért a szép napért! Édes Istenem, köszönjük a jó időt, a napsütést, a fürdést és mindazt a kegyelmet, amit adtál ma nékünk. Köszönjük, hogy vigyáztál ránk, s kérünk, vigyázó szemedet a hazafelé vezető úton is tartsd rajtunk, ámen.
-Ámen – mondták, beszálltak és elindultak lefelé, vissza a Római partra.

—————————————————–
A történet és a szereplők a fantázia szüleményei