Ha már itt tartunk, és ennyit emlegetjük, illik szólni néhány szót a Római partról. Története az 1800-as évek elejéig-közepéig nyúlik vissza. A dunai evezős sportot az írások szerint gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós, az akkori kor két nagy sportsmanja honosította meg. Angliából hozattak evezős csónakokat, két-pár evezős kielboatokat, egypár evezős skiffeket, majd később dublókat, és több pár evezős hajóegységeket. Ezek keskeny, hosszú, gyorsfutású vízi-járművek, „hajó” elnevezés illeti meg őket. Üléseik un. „gurulóülések” amelyek egy kb. 80 cm hosszú sínpáron előre-hátra mozognak. Az evezős ütközésig előrekocsizik, hogy jó mélyen hátra tudjon nyúlni az evezőkkel. A lába, ami be van szíjazva a testmagassághoz állítható lábtartóba, – ebben a testhelyzetben behajlik. Innen a csapás elindításakor, amikor vizet fog a tollakkal, kirúgja magát, hátrakocsizik az üléssel, s közben derékból hátra dőlve két karjával meghúzza az evezőszárakat. Így az evező-csapásban a teljes test, minden izma, izomcsoportja részt vesz.

Néhány évtizeden belül az evezős vízi-járművek mellett megjelentek a Dunán a kajakok, és a kenuk, kialakult a versenysport, és a kedvtelési célú vízi-túrázás.
Felépültek az első csónakházak, a Bibic, a Hattyú, a Vöcsök, a Csuka, s a többi. Az első evezős versenyt 1842-ben rendezték meg, a nyertes egy Clark Ádám nevű angol lett, akinek a neve elég jól cseng a magyar fülnek.

A környék kiválóan alkalmas az evezős sportra. A „klasszikus” Római part az Északi összekötő hídtól a Pünkösdfürdőig nyúlik, bár Pünkösdfürdő fölött is vannak még üdülők és csónakházak, elég, ha csak a Ganz üdülőt említjük, vagy a Fővárosi Tanács egykori üdülőjét a 2-es folyam-kilométernél. A Római parttal szemben, valamivel Pünkösdfürdő alatt található a 31 km hosszan elnyúló Szentendrei sziget alsó csücske, az evezősök „szigetspiccnek” mondják a „csücsköt”, a felső vége pedig Kismarossal szemben. A szigeten több község található: Kisoroszi, Tahitótfalu, Pócsmegyer, Surány, Horány, Szigetmonostor. Két fő ágra osztja a Dunát, a Szentendre felé lefutó keskenyebb, gyorsabb folyású, vadregényesebb ágat Kis-ágnak, vagy Szentendrei-ágnak szokták mondani, míg a Vác felé lefutót Nagy-ágnak, vagy Váci-ágnak. Vác városával szemben, szigetoldalon van a híres, hírhedt Pokolcsárda, ahol minden napra esik egy verekedés.
A csónakházak, kabinsorok mellett hamarosan üdülők és magánvillák települtek, a part kedvelt kirándulóhellyé vált, hétvégéken tízezrek bumliztak ki a „Rómaira”, sportolni, pihenni, kikapcsolódni.
És, hát persze, ahol ennyi ember megfordul, ott megjelennek a vendéglők. Első volt a sorban a Bivalyos kisvendéglő a Nánási úton a későbbi Biztosító üdülővel, illetve a Piroska utcával szemben. Feljegyezték, hogy 1798-ban már állt. A nevét onnan kapta, hogy ezen a helyen, a Duna gázlójánál rendezték egykor a bivaly-vásárokat…(E sorok szerzője azt szokta mondani, ha jó barátok közt szóba kerül: „több sört ittam meg a Bivalyosban testvérek, mint amennyi víz egy év alatt lefolyik a Dunán”)
Szóbeszéd járt arról is, hogy ennek az embernek a testvérként szeretett barátja egyszer részegen átkeresztelte a Bivalyost „Tehenesnek”, amely elnevezés rajtaragadt, vadevezősök ettől kezdve sokáig így emlegették.
A környék telistele van vonzó helyekkel: a Duna tündéri kis szigetei, például a Lupa sziget mellett található „Senki szigete”, ami csak egy tenyérnyi zátony a Lupa és a Szentendrei sziget között, s amely a part felől egyáltalán nem látható, aztán a Dunakanyar tündéri városkái, Szentendre, Leányfalu, Visegrád, Nagymaros, Göd, Vác, Dunabogdány, vonzzák a kirándulókat és a vadevezősöket. Különös élmény fürödni például Dunabogdány homokos strandján, úgyszintén Lupa mellett a Senki szigeténél, vagy a csónakházakkal szemközti káposztás-megyeri parton, amit az evezős köznyelv finom, sárga homokos partja miatt „Lidó”-nak nevez mióta világ a világ. (A Lidó ma már nem létezik, a partot feltöltötték -talán azok, akik ma mobilgátat terveznek a Római partra és a projekt keretében ki akarják vágni a fákat – s bazi nagy kövekkel kikövezték.)

Aki még soha nem evezett életében folyón, annak számára különösnek tűnhet, hogy az evezősök felfelé, vagyis a Duna sodrásával szemben a part mellett haladnak, lefele pedig a folyó közepén. Pedig van benne ráció: a Svéder család előzőekben leírt kalandjaiból kitűnik a lényeg: a folyó sodrása a part mellett általában gyengébb, s így nem kell annyit erőlködni.. Kivételt képez például Szentendre, a város alatti rész, ahol a kanyarban összeszűkül a Duna medre és a sodorvonal átdobódik a város alá, vagy a Nagy-ágban a gátak térségében a váci oldal! Benn a közepe felé pedig, ahol a fő sodor lefut, gyorsabb, erősebb a víz árja.
Rezső apuka tapasztalt vadevezős volt, vagy mondjuk inkább így: tapasztalt vadevezősnek tartotta magát, ismerte a Dunát. Ezért aztán indulás után bekormányozta a piros kenut a folyó közepébe, ott utaztak, kiélvezve a végtelenségig, hogy alig mozdítják az evezőt, s mégis viszi őket a víz, sodródik mellettük visszafelé a part mind a két oldalon.

Nem voltak még egészen a folyó közepén, közelebb jártak a szigetoldalhoz, amikor az utazás varázsát váratlan esemény törte meg: Erzsike beleejtette játékkacsáját a vízbe. -Jaj! – kiáltotta rémülten – a kacsám! -Feltérdelt, utána dőlt, hogy elkapja, de egy szempillantás alatt átfordult kis teste a csónak peremén és belebukfencezett a Dunába.
-A gyerek! – sikoltott Izabella asszony, s előre hajolva a kezét nyújtotta a kislány felé. A víz áramlása azonban ezen a helyen nem egyenletes, Erzsike, a tőle nem messze lebegő kacsával kezdett elsodródni.
-Erzsike! – ordította Svéder. -Jaj Istenem! Erzsike!
Felállt, hogy utána veti magát, fél-lábával a csónak peremén habozott még.
Tilda látta, hogy az anyja nem éri el Erzsikét, s észlelte apja tetyetotyaságát. Egy pillanat alatt döntött, s ugrott. Néhány karcsapással elérte a testvérét, miközben a kenu másik oldalán Bálint is a vízbe vetette magát. A kissrác sebesen tempózott, hogy megkerülje a csónakot, és Tilda segítségére siessen. Megragadták a mentőmellényt, s együttes erővel odahúzták a kenu oldalához a rémülten rinyáló Erzsikét. Eközben Rezső és Izabella átvonszolták mázsás testüket a baloldalra, s mindketten egyszerre hajoltak ki, hogy besegítsék a gyerekeket. A kenu az egyenetlen terheléstől azon mód felborult, férj és feleség a vízbe estek. Most már az egész Svéder család a Dunában kapálózott. Mindenük elsüllyedt, a túracucc, a korsó, a pénztárca, az iratok. Meg voltak rémülve, sokkos állapotba kerültek. Úszni gyengén tudó emberekkel gyakran megesik, hogy váratlan helyzetben, mély gödörbe lépnek például egy balatoni strandon, – elvesztik lábuk alól a talajt, pánikba esnek. Sok vízi-tragédiának ez a fő oka. Svéder kétségbeesetten nézett körül. Ereje elhagyta, a kenu oldalába kapaszkodott. Rekedt kiáltás tört ki a torkán: segítség, segítség!

Egyikük sem tudta később pontosan rekonstruálni, mi történt ezt követően. Feltűnt, és sebesen közeledett egy kielboat, két barnára sült izmos sráccal. Arra érdekes módon később mindannyian élénken emlékeztek, hogy szokatlanul vaskos, kék evezővillái voltak annak a hajónak, s hogy a rendszáma a szokványos Bp-X után 9-el folytatódott. Csak ennyi maradt meg emlékezetükben. A fiatalemberek odaértek a felborult kenuhoz, melléálltak. Beemelték a gyerekeket a saját hajójukba, ezt követően kötelet dobtak a szülőknek.
-Kössék a kötelet a kenu orrában lévő karikába! – utasította Svédert az egyik fiatalember – a kenulapátokat halásszák ki és nyújtsák ide, maguk pedig, kapaszkodjanak!
Vontatókötélre vették a felfordult kenut, s kemény küzdelem árán, -nem könnyű ám ekkora tehetetlen tömeget, egy kenut, és két kövér embert húzni a vízben -megharcolva minden méterért, kivonszolták a partra. Addigra annyira lesodródtak, hogy már csaknem a szigetspiccnél voltak. Sűrű az ősnövényzet azon a részen, félig vízben álló ősfák gyökerei közé érkeztek. Térdéig ért az iszap Svédernek és Svédernének, amikor fel tudtak állni. Ekkor búcsúztak el megmentőik. Igazság szerint nem is búcsúztak, csak átadták a gyerekeket, intettek, s szó nélkül eleveztek. Izabella később a főesküt is letette volna, hogy így történt, a férje azonban úgy emlékezett, hogy azt mondták, mintegy búcsúzásképpen: „vigyázzanak magukra”. Tilda szerint csak nevettek, mint a fakutya, „testvérnek” szólították egymást, és hülyeségeket beszéltek, Bálint arra sem emlékezett, mikor mentek el…
Visszafordították a kenut, kiöntötték belőle a vizet. Nyakig sárosak voltak, szomorúak és levertek. Vert hadseregként hagyták el a szigetet. -Isten megsegített minket – mondta később, már lent a Római parton a Hivatal stégjénél Svéder Rezső – rosszabbul is végződhetett volna!

—————————————————-
a történet és a szereplők a fantázia szüleményei