Egy itteni hozzászólásomban azt találtam írni, hogy a mű akkor jó, ha „ehető”. Igen, pontosan ezt a nem túl szerencsés kifejezést használtam, s reménykedve gondoltam arra, senki nem érti félre, nem gondolja, hogy a szakácsművészet vonatkozásában vetemedtem ilyen magvas és értelmes megállapításra.
Ámbátor, annak biztos tudatában, hogy tényleg „nem”, most mégis a gasztroenteorológia területe felől próbálom megközelíteni a kérdést. Amit vehettek szánalmas kísérletnek, hogy kimagyarázzam. Smile jel.

A csecsemő anyatejjel táplálkozik. Később, míg nincs elég foga, pépeset eszik. Pár hónap múlva áttér a szilárd táplálékra, hús, krumpli, főzelék, tészták. Jó időnek kell eltelnie, míg lassan-lassan megismeri a konyhaművészet minden rafinált fogását, s eljut a paprikás-krumplitól a frutta del maréig. Aztán elindul visszafelé a folyamat, míg végre fogunk hullásával újra eljutunk oda, ahonnan elindultunk, a pépeshez.

Így van az ember a művészetekkel is. Először jön a Piroska és a farkas, a hattyú a tavon naplementével és az ingyombingyom tálibe. Majd a Tüskevár, a Harry Potter, és a Tom Sawyer következik rockzenével és heavy metallal. Középiskolában rávezetik Balzacra, Csehovra, kívülről fújja az Egri csillagokat, az István a királyt és az Örömódát. Már jó negyvenes, amikor belevág a Varázshegybe, Eco-t eszik, Eco-t iszik, s Mozart mellett falja a nagy Umberto irodalomelméleti műveit. Háta mögött a falon Picasso lóg, meg kubisták.Lecseng ez is, mint minden, érdeklődésének zápfoga kihullik. S eljut oda végezetül, ahova való, ahova teremtetett: a TV sorozatokhoz. Én most itt tartok. A Barátok közt-ön tengetem két teniszedzés között napjaimat. De az Izaurát sem vetem meg!

Mi ebből a tanulság? Hát az, hogy fejlődik az ember!