A Koordinációs Osztály fiatal főnökének tengernyi munkája volt ezekben a napokban. Mostanra megjöttek a visszajelzések a társhatóságoktól, az összes jelentés ott feküdt előtte az asztalon munkatársai margóra írt jegyzeteivel a tekintetben, hogy kinek, mit válaszoljanak? Nem volt könnyű átlátni az anyagot, ami több-száz oldalra rúgott, márpedig a felelősség a döntésért, kinek, mit válaszolnak, melyik minisztériumnak melyik javaslatát fogadják, vagy utasítsák el, az ő vállán nyugodott. A komoly, szakmailag megalapozott álláspontok mellett sok olyat talált, amelyeken látszott, hogy készítője messze nem állt a helyzet magaslatán.
Emil beletúrt a hajába, töprengett. Mit válaszoljon például a Közigazgatási Államtitkárság javaslatára, amelyet maga Sziklai Barna államtitkár elvtárs írt alá? Mert, hogy bődületesen nagy marhaság, az, biztos! Az átlagos állományi létszám helyett, más statisztikai mutatószámot alkalmazni a munkaügyi statisztikában, illetve ilyet javasolni, szakmai képtelenség, de hogy írja meg ezt a magas-rangú elvtársnak?
Kuncogott magában. Na majd a Csepregivel megválaszoltatom! Kíváncsi leszek, hogy oldja meg?
Kiszignálta a feljegyzést Jánosnak, de tudta, a végén úgysem ússza meg, hogy ne neki legyen vele munkája. Na, jó, lássuk a következőt, sóhajtott. A NIM jelentést. Már nyúlt érte, amikor Szereda Edit kicsit ijedt képpel bejött: Emil, itt van Villányi Ica …..bocs!
A „bocs” annak szólt, hogy a szemtelen kis gépírónő, meg se várva a választ, már tolakodott is befelé, Editet szinte félrelökve.
-Szia Emil – vetette oda nyeglén. – Farkas elvtárs beszélni akar veled. Gyere lécci! De most, azonnal!

Roth Emil felnézett, már a nyelve hegyén volt, hogy mondja: „igen? Hát, ha ő akar velem beszélni, akkor miért nem ő jön ide?” – de visszanyelte. Kettejük közül Farkas elvtárs az idősebb, azon-kívül ő főosztályvezető, még ha egy másik főosztályon is, s így rangban felette áll. -Jól, van – mondta udvarias mosollyal felemelkedve a székről – menjünk, legalább kiszellőztetem egy kicsit a fejemet!
Ha tudta volna, hogy ami vár rá az egyáltalán nem „fejszellőztetés” lesz, lehet, hogy kétszer is meggondolja magát!
Lecsattogtak a főlépcsőházban, végigmentek a hűvös, hosszú folyosón, bekanyarodtak az Agrárgazdálkodási Főosztály titkárságára.
-Beteccik szólni a főnöknek, hogy megjött Emil, vagy szóljak én? – kérdezte Gajdosnétól előzékenyen ajánlkozva a kis gépírónő.
-Isten ments! Majd én szólok! – tápászkodott fel bosszús képpel Gajdosné. Jól megnyomta az „én” szócskát. Ó, Istenem, mióta dolgozik már itt ez a szerencsétlen kis Icus, és még most sem ismeri a protokollt! Hogy a csodába képzeli, hogy kis senki, jött-ment gépírónőcske létére majd ő fog bejelenteni bárkit is egy főosztályvezetőnek? A főnök ki is térne a hitéből se perc alatt! Van egy hivatali rangsor, amit nem lehet megkerülni. Elképesztő mennyire fafejűek ezek a mai fiatalok! Milyen nehezen tanulnak. Bezzeg, amikor mi voltunk ennyi idősek, mondta magában, mi ilyet nem engedhettünk meg magunknak! Hát! Páros lábbal rúgott volna ki az akkori dirim!
Indulni akart a főnökéhez, de nyílt a párnázott ajtó, s Farkas elvtárs, mintha megérezte volna Emil jelenlétét, kikukkantott az ajtórésen.
-Roth elvtárs! Már itt is vagy? Nagyon köszönöm, kedves tőled, hogy minden dolgodat félretéve máris jöttél. Gyere, csak gyere, kerülj beljebb – s szívélyes, széles mozdulattal, mint megbecsült kedves vendéget invitálta befelé.

Oldalt, a tárgyalóasztalnál kínált helyet, az egyik kényelmes, dohánybarna bőrfotelben. -Kávét, whiskyt, konyakot?
-Köszönöm, nem kérek Tibor bátyám – hárította el udvarias kézmozdulattal Roth Emil.
-Szivart, cigarettát?
Emil halkan felnevetett. – Tudod, kérlek, hogy nem dohányzom!
Farkas elvtárs is nevetni kezdett. -Mással egyelőre nem szolgálhatok. Ha nőre lenne ingerenciád, azt kintről kell rendelnem, de csak egy szavadba kerül, s rögtön hívom a Moulinroughe-t!
Ez persze vicc volt, illett rajta nevetni. Emil úgy tett, mintha nagyon jól szórakozna. A felsőbb vezetők megengedhettek maguknak efféle tréfálkozást, s Farkas elvtárs nem csak, hogy ebbe a kategóriába tartozott, ő ennél is nagyobb potentát volt munkásmozgalmi múltjával.

Pár pillanat telt el. Némán méregették egymást. Roth Emil azon töprengett, mi lehet az a fontos dolog, ami miatt csapot-papot otthagyva ide kellett rohannia, Farkas elvtárs meg azon, hogyan is vezesse be a kényes témát, ami tegnap óta, a Pozsgai nyilatkozat óta nem hagyta nyugodni. Úgy döntött, fut még egy udvariassági kört. -Jól vagytok otthon? Alicja asszony, és az ikrek?
-Igen – mondta Emil szűkszavúan – mindenki jól van! – Nem akart most ebbe a témába belebonyolódni.
-Aranyosak lehetnek a kicsik. Lányok, ugye, jól tudom?
-Ja, lányok. Már négy hónaposak! -Kis büszkeség csendült ki Emil válaszából.
-Meg tudjátok különböztetni őket egymástól? Vagy nagyon hasonlóak?
Emil megadta magát. Látta, hogy nem ússza meg. Hátradőlt a fotelban, lábait kinyújtotta
-Mint két tojás. De van egy nagy szerencse, a szemük színe különbözik. Zsuzsika szeme kék, ő az anyjától örökölte a kék szemet, Margitkáé pedig barna, mint az enyém.
-Komolyan?
-Igen, persze!
-Élénkek, rosszak?
-Hát! – Emil fészkelődött, egyik kezét rátette a karfára, a másikat az ölébe ejtette. – Örökmozgók, kúsznak, másznak, kiabálnak, sikongatnak, csak akkor jók, ha alszanak! És ti? Ti hogy megvagytok Tibor bátyám? Irma néni?
-Hogy lehetnénk? – kérdezett vissza, vidámságot tettetve Farkas elvtárs. -Öregesen, öregesen, hja, az idő nagyon gyorsan repül. De rá is térnék akkor – folytatta az előbbi közvetlen hangnemet erőltetve – hogy, miért szerettem volna beszélni veled. Te többet jársz, kelsz odakinn a világban, sok dologban jobban vagy értesülve, mint mi idebenn a magunk által emelt elefántcsont-toronyban.
Elhallgatott, körülményesen pepecselve rágyújtott egy cigarettára. Csak a keze remegése árulta el belső nyugtalanságát, ahogy az öngyújtót tartotta.
-Mondd csak Emil, hallgattad te tegnap este a híreket?
-A TV-ben? Nem, nem nézünk este TV-t, hacsak nincs foci.
Farkas elvtárs szívta a cigarettát, fújta a füstöt, lepöckölte a hamut a hamutartóba.
-A rádióban mondták be. Pozsgai elvtárs elég meglepő módon nyilatkozott, én se hallottam eredetiben, csak ma reggel, az ismétlést. Állítólag azt mondta: „a rendszer hiányosságai valószínűleg hozzájárultak az 56-os ellenforradalmi lázadás kitöréséhez” Elképzelhetőnek tartod, hogy Imre ezt mondta volna, vagy, azt, hogy ilyen mondat ma, 1988-ban egyáltalán elhangozhat?

—————————————————–
A történet és a szereplők a fantázia szüleményei