Roth Emil gondolkodott, futottak, száguldottak a másodpercek. Feszült pillanat volt. Ismerte a beszédet, a KB ülés teljes szövege az íróasztalán feküdt, és azt is tudta, hogy a nagy port felkavaró kijelentés milyen előzmények között született. Mit mondjon el most ebből, ennek az ősz hajú veterán elvtársnak? Beszéljen a külpolitikai helyzet drasztikus változásáról, az egyre jobban elszaporodó féllegális csoportokról, a titkos ellenzéki összeröffenésekről, a vérlázítóan szabad-szájú szamizdatokról? Arról, hogy a mélyben forr, izzik valami megnevezhetetlen rossz? Úgy döntött, a lehető legkevesebbet. Kár lenne a kedélyeket izgatni olyasmivel, ami egyelőre nem időszerű, s ami talán nem is lesz az soha. Remélte, hogy nem jön el az, az idő, és a legrosszabb nem következik be.
Megpróbált mosolyogni.
-Szóba-került a téma. De Pozsgai nem állított semmit, csak kérdezett.
-Tessék? -Farkas elvtárs, szúrós szemekkel fixszírozta a fiatal osztályvezetőt, aki egyik lábát hanyag mozdulattal átvetve a másikon olyan könnyed hanghordozással beszélt, mintha még mindig a családi dolgokról lenne szó.
Emil legyintett. -Teljes a félreértés az egész vonalon. A KB ülésezett tegnap, az ülés zárt volt, újságírókat nem engedtek be, valaki mégis nyilatkozott utána valamit. Hogy ki, és mit, az eddig nem derült ki, a nyilatkozat pontos szövege sem ismeretes, csak az, ahogy kommentálták. A rádió híradásában valóban elhangzott egy félreérthető mondat. Ismétlem azonban, amit Imre bácsi eredetileg mondott, az, kérdés volt, nem állítás. A teljes szöveg így hangzott: „Igaz-e, hogy bizonyos, ellenzéki körökben az utóbbi időkben egyre gyakrabban vetik fel a kérdést, hogy a rendszer ma már mindenki által ismert hibái közrejátszottak-e az 1956-os események bekövetkeztében?”

Kivárt egy cseppet, aztán, érzékelve, hogy beszélgetőpartnere a gondolataival küszködik, folytatta. -A rádióst kellene jól nyakon csapni, aki máshogy adta vissza. Én személy szerint egyáltalán nem helyeslem, hogy egy KB ülés után bárki is szóban nyilatkozzon, amit félreérthetnek, vagy félremagyarázhatnak. Az egyedül járható út ilyen esetben, már, úgy értem, akkor, ha a pártvezetés tájékoztatni akarja a közvéleményt, az, hogy írásos közleményt ad ki, amit szó szerint kötelező beolvasni, és punktum!
Tudta, hogy ezzel most többet árult el, mint amennyit feltétlenül muszáj volt, hiszen utalt arra, hogy pontos értesülései vannak a Központi Bizottság ülésén elhangzottakról. Kit érdekel? – mondta magában, itt úgyis sokan sejtik az igazságot rólam, de senki nem tud bizonyítani semmit.

Érdekes lett volna belelátni annak az embernek a fejébe, aki láthatatlanul jelen van, vagy mondjuk egy titkos webkamerán keresztül (ami ebben az időben Magyarországon még nem létezett) megfigyeli a beszélgető Roth Emilt és Farkas Tibor elvtársat.
Az egyik oldalon egy aggódó öregember, aki hárít, fél, reszketve reménykedik, a múlt sok, nagy terhe mázsás súllyal nyomja a vállát, a jövő káprázata vakká, tehetetlenné teszi, a másik oldalon pedig, a könnyűvérű, a nehézségeket félvállról kezelő ifjú titán, a semmivel nem törődő, a senkitől, semmitől sem tartó, vissza nem riadó.
A semleges megfigyelő vajon nem mondta volna-e ki e kép láttán, a közhelyszámba menő régi sztereotípiát: „Az élet rendje bizony az, hogy az öregeket felváltják a fiatalok, és az avitat, a régit előbb utóbb elsöpörik az új idők új szelei”?
Pedig a kép csalóka, egyáltalán nem törvényszerű, hogy ennek így kell lennie! Roth Emilnek az volt a véleménye, hogy a szocializmusnál igazságosabb, emberségesebb, jobb társadalom nem létezik, egyszerűen csak jól kell csinálni, sokkal jobban, mint ahogy eddig tették.

——————————————————–
A történet és a szereplők a fantázia szüleményei