És természetesen a filozófia. A filozófia megkerülhetetlen volt, jobban izgatta mindkettejüket, mint a testiség.
-Ki volt az a Lukács György? – kérdezte Székely Hajnalka az egyik éjszakába nyúló beszélgetésük alkalmával. – Ma már másodszor hallottam ezt a nevet, először Szabó tanár úr említette az első nap, ma meg a tudod ki, ez a hogyishívják….
-Kóródi Vince, az ELTE Filozófiai Tanszékéről. -Kamilla kisegítette.
-Igen, Kóródi. Mit is mondott róla? Hogy az ellenforradalom után bebörtönözték? Mert mi a szart csinált? Részt vett az eseményekben?
-Maximálisan. Ő volt a Nagy Imre kormány kultuszminisztere.
-Nem mondod!
-Pedig így van!

Hajnalka teljesen össze volt zavarodva. Egy KISZ vezetőképző táborban olyan ember nevét emlegetik pozitív értelemben, aki elárulta a munkásosztály ügyét! Elhallgatott, tépelődő, szorongó arckifejezéssel meredt maga elé, az erkély fekete-fehér kőkockáira. A telihold fénye ráesett vékony, kisfiús alakjára, háta ívére, válla görbületére, ahogy két kezét combjai-közé ejti, s így ül, előregörnyedve a nádszéken.
Kamilla hagyta kínlódni. Majd csak leülepedik neki.
-És, mondd csak…Megszólalt végre. Azt akarta kérdezni: „mondd csak, hogy lehetséges ilyesmi?
-…Nagy ember volt, Isten nyugosztalja…..több esztétikai jellegű művét olvastam:….. Igazi humanista, nemzetközi hírű filozófus, egy kommunista érzelmű materialista ember, aki szereti az embereket és a világot. -Halkan felnevetett. – Ő a maga módján idealista volt, ha idealizmus alatt azt értjük, hogy az „Eszmék embere”. Az eszme, amit idealista elme alkot, mindig szép, és nemes. Még a fasizmus is az volt a kezdet kezdetén, amikor kitalálták. „Fascio” vesszőcskét jelent olaszul, ebből a szóból származott a fasizmus szó. Azt mondták: egyetlen vékony vesszőt könnyen el lehet törni, ám ha a vesszőket vesszőnyalábba fonjuk össze, nincs az, az erő, vagy hatalom, ami eltörhetné. Van ennél szebb álom? Van annál szebb, hogy fogjunk össze, mi szegények, s együtt hajlíthatatlanok leszünk?
Megállt egy pillanatra, kutató, figyelmes szemekkel nézte Hajnalkát. A lány még mindig előrehajolva ült, két keze összekulcsolva a két térde között.
-Vagy vegyük a kommunizmust. Lehet e szebb, lelkesítőbb a szocialista társadalom eszményképénél? Megszüntetni minden társadalmi igazságtalanságot, az elnyomást, a kizsákmányolást? Szabadon, boldogan élni egy osztálynélküli társadalomban, ahol mindenki képességei szerint dolgozik, s szükségletei szerint részesedik a javakból?
Hajnalka felpillantott, úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán mégse szólt. Hajnali fél három volt. A tücskök veszettül ciripeltek odalenn. Kamilla folytatta.
-Kereszténység. Isten országa itt van közöttünk. Isten országa nem egy paradicsomi hely, ahová majd egyszer halálunk után eljuthatunk, hanem állapot, a szeretetben lévő létezés állapota. Csak szeretnünk kell Istent, és embertársainkat, csak ennyit kell tennünk…
Várta, hogy szóljon a kislány, de az most se szólt egy fél kukkot se.
-Mi lett ezekből, a nagy, nemes felbuzdulásokból? Hitler, és Mussolini mivé tették a kisemberek nemzeti összefogásának gondolatát? Sztálin, Rákosi, Mao Ce-tung, Ho Si Minh az egyenlőséget, a népképviseletet, a szabadságot, az igazságosságot? Cortés, Pizarro….és a falból, számításból Jeruzsálemért harcba induló keresztes lovagok, akik valójában rablólovagok voltak, pénzért, aranyért a saját anyjukat is eladták volna, az Isten és emberszeretet eszményét?

Amikor nagy sokára végre megszólalt, egy nagyon logikus, és racionális dolgot kérdezett Székely Hajnalka:
-Azt akarod mondani, hogy 56 nem ellenforradalom volt?
Gratulálok, nevetett magában Kamilla, valóban nagykislány vagy! Odafordult, nézte haragos-szép arcocskáját, sötéten villogó szemét. Ennek a gyereknek nem szabad hazudni. -Forradalom volt – mondta. -És szabadságharc. A százszor megsanyargatott népnek elege lett a szovjet zsarnokságból, nem akart többé hazugságban és rettegésben élni.
-Akkor jóéjszakát! -Hajnalka felállt, ledobta magáról a lábát-borító plédet és bement a szobába. Mire szobatársnője utánament, már aludt, vagy legalább is úgy tett mintha aludna. A beszélgetés csak a következő este folytatódott, vagy ezer estével később, a napok, az éjszakák összefolytak.

-Ne haragudj, hogy szó nélkül otthagytalak! -Hajnalka a fiatalasszony nyakába borult, átölelte, könnyeivel áztatta haját, meztelen vállát.
-Semmi baj, kicsikém, na, ne sírj, ne sírj már! -Karjaiban tartotta, simogatta a hátát, csitítgatta. -Jó, most már tényleg elég, üljünk le kinn! -Pongyolát vett magára, kimentek.
Leültek a megszokott helyükre, ahol minden este ültek. Hajnalka az üvegajtótól jobbra szokott ülni, Kamilla meg az ő baloldalán, a bejárat előtt. -Bonyolult kérdés ez – mondta a kislánynak, minden átmenet nélkül visszautalva az előző éjszaka beszélgetésére. – Mert, ugye minden éremnek két oldala van. Itt az egyik az, hogy Magyarország a II. Világháború elvesztése óta megszállt ország. A néphatalom, vagy más szóval a proletárdiktatúra a ruszki fegyverek árnyékában valójában egy szűk, hatalmi elit gátlástalan és szinte korlátlan rémuralma egy egész nép felett. A Rákosi rendszer minden volt csak nem kommunizmus! A terrornak, a megfélemlítésnek az önhatalmú zsarnokoskodásnak birodalma, ahol már az is ellenség, aki nem mutat elég lelkesedést, börtönbe vetik, tárgyalás, ítélet nélkül nyomtalanul eltüntetik, legyilkolják az embert egyetlen elejtett szó, vagy a puszta gyanú miatt. Az emberek félelemben éltek, rettegtek a szomszédtól, a házmestertől, a rendőrtől, saját családtagjaiktól. A néphatalom, amit szajkóztak, maszlag volt, megtévesztés, ugyanúgy, mint a szebb jövő ígérete. Ilyen megközelítésből nézve, ami történt igenis népfelkelésnek tekinthető. A nép fellázadt kínzói ellen, az emberek fegyvert ragadtak, hogy elűzzék elnyomóikat. Ez az egyik oldal. A másik viszont az, hogy a Magyar Népköztársaságnak, mint önálló, szuverén államnak, már ha kifelé annak tekinthetjük, volt, van egy törvényes rendje, ami ellen nem lehet büntetlenül fellépni. Aki ezt teszi, hazaáruló és ellenforradalmár. Fehéren és feketén ez a törvény.
Hajnalka még mindig sírdogált, pongyolája ujjával törölgette a szemét. Így, ilyen könnytől ázott szemmel nézett idősebb barátnőjére. -Igazat beszélsz? Ami itt van körülöttünk, az mind átverés? A kommunista eszme csak maszlag?
-Igen!
-Most is így van? Nem csak 56 előtt, a Rákosi rendszerben?
Kamilla nem válaszolt. Eltelt egy jó idő. Akkor aztán azt mondta: Nemesnénél lenn a Személyzetin, a hivatalban dolgozó összes emberről részletes jellemzés van kartonokon, ki mit, mond, miről beszél, mit csinál, vagy nem csinál, mik a vágyai, álmai. Besúgók serege dolgozik a keze alá, minden harmadik ember besúgó. Az aktákban benne vannak a szülők, nagyszülők, oldalági rokonok összes adatai, ki hol él, mit követett el a múltban és most. Mindenkit megfigyelnek, mindenkit kézben tartanak. Így működik a rendszer.
-Ne mán! Ezt egyszerűen nem tudom elhinni!
-Kérdezd meg majd akkor Emilt!
Hajnalka törte a fejét, szemében még kétkedés tükröződött, de már látszott rajta, hogy nagy nehezen kezdi elfogadni Kamilla szavait.
-Rólad is tudnak mindent?
-Persze.
-Azt is tudják, hogy….?
Kamilla felkacagott.
-Nem hiszem. Hacsak be nem köpött valaki…a mieink közül. -Arra a négyre célzott, akik karácsony éjszakáján véd és dacszövetséget kötöttek vele.

A kislány kiegyenesedett ültében, farkasszemet néztek egymással. Sírással küszködve mondta:
-Ha ez tényleg igaz, akkor bennem egy világ omlott össze. Minden, amiben eddig hittem, minden, amit eddig felépítettem romokban hever a szavaidtól. A munkám, a törekvéseim semmivé váltak…
-Sajnálom – mondta Kamilla majdnem keményen. -Egyszer fel kell nőni, kislányom!
Hosszú ideig ültek hallgatva egymás mellett. Lent, szinte karnyújtásnyira mintha élt, lélegzett volna a hatalmas tótükör, és a fényességes, csillagos ég. Vakító fénnyel villant fel egy hullócsillag, aztán oldalt egy másik. Felsziporkáztak, végigvágattak az égbolton, majd fényük elhalványult, elenyésztek.
-Át kell gondolnod – mondta Kamilla csendesen. -Látszatra értelmetlen dolgok később gyakran értelmet nyernek. Munkád nem veszett kárba, nehogy azt hidd. A közösségért dolgoztál eddig is, ezen-túl is így kell tenned.
-Ez kevés! -Most már újra sírt Székely Hajnalka, potyogtak a könnyei.
-Egyáltalán nem! Ez minden, ez a legtöbb. Szerencsés ember vagy, Hajna, irigyellek, mert hiszel. A baloldaliság szép eszme, mondom én, istenhívő, ateista, nem hívő, soviniszta, revizionista jobboldali renegát, – tarts ki mellette továbbra is.
Holdfényben fürdött mindkettőjük arca, a Balaton titokzatos, sötét vízét táncos léptű ezüsthíd szelte ketté.
-És te? -Alig tudott beszélni.
-Én? – Kamilla élesen, bántó hangon felnevetett. -Én nem számítok. Áruló vagyok, mint tudod, egy olyan ember, aki a megélhetésért, a karrierjéért eladta mindenét az ördögnek, a hitét, a lelkét, a becsületét, az életét, és az üdvösségét!
Hajnalkának lett volna még egy kérdése: „hogy tudsz a tükörbe nézni?” – de a könnyeivel együtt lenyelte.

—————————————————
A történet és a szereplők a fantázia szüleményei