Ahogy teltek-múltak a végeláthatatlanul összefolyó napok, úgy kezdte Székely Hajnalkát egyre kevésbé zavarni Kamilla túl mohó, túl kíváncsi tekintete. Úgy tűnt, a nő szinte keresi az alkalmat, hogy meztelenül láthassa fiatal szobatársnőjét, és volt rá lehetősége bőven: reggel, amikor kikelt az ágyból, később, amikor zuhanyozott, este pedig, lefekvéskor, lámpaoltás után a Hold csalóka fényében. A lány pizsama nélkül szeretett aludni nyáron, élvezte a borzongató érzést meztelen bőrén, ahogy belefekszik a hűvös ágyneműbe. Ledobta a pongyoláját, kibontotta a haját. Elszöszmötölt vele, Kamilla felé lesett, figyeli-e?
-Várj egy kicsit – mondta olyankor Kamilla a másik ágyról. -Csak egy pillanat még, kérlek, hadd csodáljalak!
-Tessék! -A lány kecses kis pukedlit csinált az ágya előtti kerek, molyhos lábszőnyegecskén. Egyik kezével a mellét takarta el a másikkal a szemérmét. Olyan vicces volt az egész, tiszta színjáték, Kamilla eljátszotta a ledér, romlott nőszemélyt, aki megkörnyékez éppen egy gyereklányt, Hajnalka meg éppen ellenkezőleg Jeanne d’Arc-ot játszotta, az orléans-i szüzet. Tetszett neki, hogy tetszik, hogy félénk-szégyenlősen megmutathatja magát valakinek, úgy, ahogy senki nem látta még soha, a tulajdon anyja se.
Nem volt tolakodó szexuális érdeklődés egy cseppnyi sem a nő nézésében, erotika is csak annyi, amivel az ember egy akt-képet, szemlél egy tárlaton, egy szobrot, Rodin Örök Tavaszát, vagy egy mohos sziklát. Igen, egy mohos tengerparti sziklát is lehet csodálkozó, erotikus szemmel nézni, mint mindent a világon, amit Isten teremtett, – ennek a magyarázata Istennek az ősnemzésben megmutatkozó véghetetlen szerelme önmaga és a világ iránt. Ez a megállapítás nem a történet szerzőjétől való, Kamilla mondta egyszer Székely Hajnalkának.

Egyszer egy ilyen esti lefekvős vetkőződés alkalmával megkérdezte a lánytól: voltál te már férfival, Hajna?
Hajnalka nyakig pirult, érezte, ahogy elönti a vérhullám. Még szerencse, gondolta, hogy a sötétben nem látszik.
-Kibámészkodtad magad, lefekhetek végre?
-Persze, drágám – nevetett a fiatalasszony. – Hogy te milyen szemtelen vagy! Vedd csak el onnan a kezed!
Bebújt az ágyba, magára húzta a takarót. A nyitott erkélyajtón az éjszaka hűvös lehelete jött be a szobába.
-Nos, nem feleltél!
-Mit mondjak?
-Talán az igazat. Tudod, barátnők nem hazudnak egymásnak.
-Nem.
-Nem hazudnak, vagy nem voltál?
-Nem voltam. – Könnyebb volt vallani így a töksötétben, hogy nem látták egymás arcát.
-De volt azért kapcsolatod? Egy ilyen szép kislánynak…?
-Hát persze.
-Mikor?
-Mikor is? Négy vagy öt éve!
-Jesszusom! -Kamilla fél könyökre emelkedett, megpróbált átlesni Hajnalkához. -És meddig jutottatok? Csókolóztatok?
-Hát persze.
-Megfogta a melledet?
-Ja.
-És te? Belenyúltál a nadrágjába?
Hajnalka teljesen a feje búbjára húzta a takarót, az alól szólt ki.
-Hogy nyúltam volna! Mit képzelsz?

Aludtak aztán, mélyen, jóízűen, ártatlanul. Másnap, még reggeli előtt az előtérben a gondnok odament Kamillához. Látszott rajta, rohadtul bántja egy kő-nehéz gondolat. Meghajolt, köszörülte a torkát. -Lenne egy kis probléma, fiatalasszony.
-Éspedig? -A táborvezető kicsit türelmetlenül válaszolt, fél-lábon ácsorgott, ide-oda tekintgetett. Gyülekezett a társaság, jöttek mindenfelől a fiatalok, a folyosók felől és az emeletről. Beszélni akart velük megint, minden reggel levágott egy kis tuti, tinta-ízű kincstári szpícset, azt hitte ettől jobb lesz.
-Barna elvtársnak már említettem, de Barna elvtárs, már elnézést, oda se bagózik, napközben a horgát lógatja a Balatonba, este meg beveszi magát a TV elé, s nézi a meccseket, ki se lehet robbantani.
-Mi a baj, tessék már mondani!
-Hát kérem…- Vendel Géza megvakarta a feje búbját – amit néhányan itt művelnek, az, tűrhetetlen, és, hogy mondjam…felháborító! Nincs olyan este, hogy össze ne hánynák a mellékhelyiségeket, letörik a csapokat, a zuhanyrózsákat, bélsárral kenik össze a csempét, hajnalban jönnek haza, hangoskodnak, vagdossák az ajtókat, fel-alá rohangálnak a lépcsőházban. Már fél tucat széket törtek össze, leszakították a fenti társalgóban a sötétítőfüggönyt, leverték több szobában a képeket. Tegnap éjjel valamelyik fiatal elvtárs ide okádott ni, pont erre a kanapéra, még szerencse, hogy bőrből van, s így le tudtam mosatni!
-Beszélek velük!
-Remélem, nem veszi zokon…
-Á, dehogy. Köszönöm, hogy szólt!

Étkezés után odament ahhoz az asztalhoz, ahol Hanák Tibor, és Kosztlicsányi Máté ültek.
-Ki vagytok rúgva -mondta jó hangosan, hogy mindenki hallja. -Szedjétek össze a cókmókotokat, és takarodjatok innen.
A két srác meglepetten nézett rá.
-Miért pont mi? A kanapét Ocskai hányta le.
-Nem nyitok vitát! Elég sok van a ti rovásotokon is. Soroljam?
Hanák Tibor könyörgőre fogta. -Lécci, Kamilla. Ígérem, nem lesz több balhé!
-Nem érdekel. Gondolkodtál volna előbb!

—————————————————–
A történet és a szereplők a fantázia szüleményei