Az a másfél nap szombat estétől hétfő délelőttig végtelen lassan telt el Hajnalkának. Legalább annyira lassan, mint a kíváncsi olvasó számára, aki türelmetlenül lapozta át az eddigi részeket, hogy végre idáig érjen, s megtudja, miről beszélgetnek Roth Emil és Székely Hajnalka a Pozsgay nyilatkozat után. Az olvasó sejt valamit: ez a beszélgetés nem egy közönséges beszélgetés lesz, amikor csak locsognak, fecsegnek magánéleti dolgokról, hivatali pletykákról, várható időjárásról, vagy az új popzenei irányzatokról – az írónak most már kutyakötelessége az „a” után „b”-t mondani, s beavatni őt, mármint a Nagyérdeműt a legmélyebb részletekbe.
Érezzük valamennyien, valami fontos következik, valami olyasmi, ami a regény összes szereplőjére nézve, de különösen arra az ötre, akik Emil miatt véd és dacszövetséget kötöttek egymással, sorsdöntő jelentőségű lesz!

Emil 10 órakor szólt ki Székely Hajnalkának, hogy menjen be. A lány idegei addigra már szabályos vitustáncot jártak, majd felrobbant az íróasztal mellett egy-ültő helyében. Felpattant és piros arccal, kezét a keblére szorítva beviharzott Emilhez.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, Petri Mici sokat sejtető pillantással nézett át a másik asztalhoz, Szereda Editre.
Látod, amit én látok? -kérdezte a pillantás.
Edit elhúzta a száját, rebegtette a szemét, vállát felvonta. Hülye vagy! -regélte el az Edit mimikája, az Edit véleményét.
Lefőtt a kávé, tálcára tett két csészét, kockacukorral, szalvétával, szódavízzel, s bevitte. A lány és főnöke oldalt az elnyűtt kanapén ültek, az ágaskodó, vadképű ló ceruzarajza alatt.
-Edit – mosolygott rá a férfi – megkérnélek, hogy most egy kicsit ne zavarjatok. Ne eressz be senkit, ha telefonon keresnek, mondd azt, hogy házon kívül vagyok!

Ültek egymás mellett a kanapén, arccal egymás felé fordulva. Hallgattak. Emil mosolygott, dióbarna szemét a lány bájos arcára függesztette. Ó, hogy szerette nézni ezt az arcot, ezt a kecses, karcsú alakot! Sötét-zöld szoknyát viselt Székely Hajnalka, s hozzáillő vékony-szálú szürke garbót, ami jól kiadta két szelíd, pihegő keblének kedves ívét. Megpihent az élet rohanásában, ha Hajnalkával lehetett. Érzékelte a feszültségét, mint megfeszített ideg olyan volt a lány izmos teste. Arca, ami még az előbb piros volt, lassan átment foltos fehérbe. Most nem volt szép ez az arc, megnyúlt, öregasszonyos lett, de Emil számára a világ legszebb arca az Alicja arca után.
Hajnalka szólalt meg előbb. Nem bírta tovább.
-Mi van? Semmit nem mondasz? -szemrehányás csendült ki a hangjából, mintha már hosszú ideje beszélgetnének, s az ő felvetését az Emil szó nélkül hagyta volna.
Emil nézte, nézte. Legszívesebben ölbe kapta volna, hogy átölelje, mint a kishúgát. Volt Emilben talán egy parányi kis gonoszság, hogy hagyta kínlódni, imádta nézni ebben a felhevült lelki állapotban. Drága kislány! – súgta magának. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem, mégse mondja el ennek a gyereknek, amit akar. Annyira kislány még! Olyan ártatlan. Tudta, hogy amibe bele akarja vinni, az, rossz, attól felnő majd Hajnalka, a kislányból nagylány lesz, s elveszíti ártatlanságát.

-Persze Németh Miklós, Grósz Károly és a többiek fenn, majd elhatárolódnak. Németh külföldön tárgyal, ha hazajön, megteszi a szükséges lépéseket, valahogy kimagyarázza.
Húzta az időt, hátha történik valami, megnyílik az ég, megjelenik egy angyal, s így szól: ne tovább. Semmi ilyesmi nem történt azonban. Hajnalka dühösen hallgatott, nem azt kapta, amit várt.
Csend volt megint, de ebben a csendben semmi meghittség nem érzéklődött.
-Lécci! – mondta. -Nagyon kérlek….

-Cifra világ jön – szólalt meg végül Roth Emil. – A nagyhatalmak kiegyeztek a fejünk felett. Reagan meggyőzte Gorbacsovot, hogy eressze el a kezünket. – Nevetett a maga sajátos, kisfiús, vihogásszerű nevetésével. Tényleg nagyon kisfiús volt így, gödröcske keletkezett a szája sarkában, ahogy vihogott. Olyan tökre, mint a szomszéd kisfiú, a Totya, mondta magában a lány. Annak ilyen vásott a képe.
-Azt mondta neki: „Figyelj, Mísa, nem mi, amerikaiak vagyunk az ellenség, ellenünk nem kell támaszpontokat fenntartanotok a csatlósországokban. Tömérdek pénzetekbe kerül, s közben a saját népetek nyomorog. Körbeviszlek itt nálunk, nézd, meg, hogy él egy amerikai munkás, hasonlítsad össze a ti otthoni körülményeitekkel. Az orosz emberek is szeretnének olyan színvonalon élni, mint mi és a nyugat-európaiak. Én azt mondom neked bajtárs, eresszétek el a szovjet-orosz birodalom Sztálin által vérrel-vassal összeerőszakolt országait, és a leigázott közép-európai szocialista országokat, csináljanak, amit akarnak. Tiszta röhej, hogy a magyarok, a keletnémetek, a lengyelek és a csehszlovákok jobban élnek, mint ti. Ne öntsétek bele a pénzeteket ebbe a lyukas vödörbe, csak azért, hogy a látszatot fenntartsátok. A harmadik világ hatalmai feljövőben vannak, jönnek a kínaiak, az arabok. Hamarosan támad új, igazi ellenség, aki ellen közösen, egymást segítve kell majd fellépnünk. Fogjunk össze, legyünk barátok”
„Átgondolom. I think about it. Zdrasztvujtye tovaris mr. President.”
-Gorbacsov felállt, jelezte, eleget hallott, eleget látott – mondta Emil cinkos hunyorintással -majd hazautazott és meghirdette a glasznosztyot és a peresztrojkát.
-Honnan tudod, mi hangzott el? Őket is lehallgattátok? -Annyira pikirt volt ez a beszólás, hogy!
Idegességében szándékosan bántott Székely Hajnalka, Emil azonban nem szívta mellre.
-Nem, dehogy. Idáig még az én kezem sem ér el. Pontosan nem tudom, persze, de, ami történt, az, arra utal, hogy valami hasonló.

Hallgatott néhány pillanatig, még mindig habozott, mennyit mondjon el? A csend bántóan dobolt, üvöltött a fülükben. Dögletesek tudnak lenni az ilyen percek.
-Amiről most fogok beszélni, hétpecsétes titok. Ne kérdezd, honnan tudom, úgysem árulhatom el. Egyrészt titoktartási kötelezettség terhel, másrészt veszélyes lenne rád nézve a teljes tudása a dolgoknak.
Hajnalka figyelmesen nézett a férfi arcába.
-Nem biztos, hogy akarom tudni.
-Jó – mondta Emil. – Most döntsd el.
Kis szünet után megszólalt a lány.
-Beszélj.
-Rendben, köszönöm. – Emil, mintha megkönnyebbült volna. -Figyelj akkor. Úgy mondom el neked, ahogy én tudom. Moszkva és Budapest között működik egy közvetlen, titkos telefonvonal, amit úgy emlegetnek: „forró drót”. Nos, ezen a forró dróton mostanában meglehetősen nagyra nőtt a forgalmazás. A magyar fél érdekes kérdésekkel bombázza Moszkvát. „Tüntetések vannak” – közli Budapest. „Nálunk is” -jön a válasz. „Lövessünk?” „Eszetekbe ne jusson. Glasznoszty van” – recsegi Moszkva. „Beszélhetnénk közvetlenül a főtitkár elvtárssal?” „Lehetetlen, nagyon el van foglalva!” „Mi lesz, ha kitör egy újabb ellenforradalom? Fogtok segíteni?” Kis csend. „Ránk ne számítsatok, elvtársak. Oldjátok meg.” Kattan a készülék, Moszkva bontotta a vonalat.

Hajnalka olyan tekintettel nézett Roth Emilre, mintha a férfi a TV-maci lenne, és az esti mesét mondaná.
-Van tovább is. -Emil felpattant, nyugtalan léptekkel az ajtóhoz sietett, hirtelen kinyitotta, nem hallgatózik-e kinn valaki? Nem volt senki ott.
-Nincs poloska az íróasztal alatt? – kérdezte Székely Hajnalka és ő is aggódva nézett szét a szobában.
Az osztályvezető idegesen felnevetett. -Itt nálam biztos nincs. Ezt persze nem állítom a hivatal többi irodájáról!
Emil pontosan tudta, hol vannak elhelyezve az épületben a lehallgatókészülékek, de erről sem beszélhetett.
-Az összes eddig befutott információ alapján előre lehet látni, hogy a közeljövőben, értsd alatta, akár még ebben az évben szabad választások lesznek Magyarországon. Több-pártrendszer lesz, jobboldali kormány, s teljes visszarendeződés. Kilépünk a KGST-ből, és a Varsói Szerződésből, feloszlatjuk a termelőszövetkezeteket, magánkézbe adjuk a gyárakat, a vállalatokat. Bejön a külföldi tőke, a nagy multik, s mindenre ráteszik a mocskos kezüket.
Fura volt az Emil szájából a „mocskos” szó, Hajnalka még soha nem hallotta Emilt így beszélni.
-Széthullik a Szovjetunió, és a népi demokratikus tábor. A zászló a porba hull.
Ez is szokatlan volt tőle, ő soha nem beszélt ilyen patetikusan.
-Láttál már hullámlovaglást?
-Igen, a TV-ben.
-Az óriáshullámmal nem tud mit kezdeni az ember, le nem győzheti. Egyet tehet csak: felmászik rá, s meglovagolja a taraját.
-Azt mondod?