A lány kiment, behúzta maga mögött az ajtót. Piroska az unokájára emlékeztette Tarján Rudolfot. Magas, karcsú lány, húsz éves, pont annyi, mint Évike, a „kisunoka” Tarján elvtárs fiának, Tarján Ferencnek a lánya. Feri fejlesztőmérnök a General Motorsnál. New Yorkban élnek, már tíz éve is meg van, hogy a jobb élet reményében emigrált a család.
Fájt, hogy nem láthatja őket, szidta magában a törvényt, ami miatt nem jöhettek haza egyszer se a tíz év alatt, holott lett volna miből, odaát a tengerentúl kolbászból van a kerítés.
Töprengett. Hazudjak az embereknek? Hát nem hazudtunk eddig már éppen eleget? Nem mondogattuk-e lépten-nyomon, hogy türelem elvtársak tíz év kell csak és utol érjük Amerikát? Hogy értük volna! Ma nagyobb a szakadék a két világrendszer között, mint bármikor. A magyar dolgozó a Trabantján, vagy a Wartburgján Lengyelbe jár meg Csehbe, esetleg a Jugó tengerpartra, ha nagyon jól megy neki, míg ők…! Feri is nemrég Sydnyből írt anzikszot, ott nyaralnak éppen. A bélyegre rá volt nyomva a pecsét: „Via air mail” ami azt jelenti: légiposta. Amellett van három kocsijuk, a családfőnek egy nagy családi autója, egy Buik, a menyének egy Chryslere, Évikének meg egy kétüléses sportkocsija, talán Pontiac Firebird, vagy Mazerati vagy mifene, pedig Évike még csak egyetemista, nem dolgozik, a Yale-re jár, három éve van hátra. Persze mindegyik kocsi légkondis, meg automata-váltós. Egészen más dimenziók ezek…
Nem fogok hazudni, határozta el. Nem fogom azt mondani, hogy minden rendben, a kormány és a Párt a helyén van, és minden problémát megoldanak. Ocsmány dolog lenne szembeköpni őket. Mert igenis szembeköpést jelentene, vagy még inkább cserbenhagyásos gázolást. Joguk van tudni az igazságot. De mi az igazság?

Fejét a tenyerébe hajtva gondolkodott. Csörgött a telefon, felvette, nem volt érdekes, gyorsan lerázta a telefonálót.
Meg kell mondanom nekik, hogy vége, cselekedjen mindenki a legjobb belátása szerint. Visszaemlékezett Roth Emil szavaira, amelyeket tavasszal a legutóbbi pártbizottsági ülésen mondott: „Gorbacsov eleresztette a kezünket. Cudar világ lesz, polgári kormány, többpárt-rendszer” Valami ilyesmiről beszélt Emil múltkor. Akkor azt hitte, mindez csak egy hagymázos rémlátomás, és csak azért mondta, hogy felrázza őket, s cselekvésre serkentse, de az azóta eltelt idő igazolta szavait. Ha mára eladdig jutottunk, hogy a televízióban nyilvánosan elhangozhatott, hogy 1956 forradalom volt, és a kivégzett hazaárulók nem is hazaárulók, hanem hősök, akkor nem lehet az embernek egy mákszemnyi illúziója se. Akkor a legrosszabb fog bekövetkezni, igen, többpártrendszer lesz, polgári kormány és totális visszarendeződés.
Talán jól is van ez így, gondolta. Nem voltunk elég rátermettek. Nem tudtuk bebizonyítani, hogy a szocializmus életképesebb rendszer, mint a kapitalizmus. Megbuktunk, mint a Rottenbiller. Keserűen idézte magában Julius Ceasar szavait: vae victis!
Legalább is ő azt hitte, hogy ez Ceasar mondása. A gallokról, Brennusról. az alliai csatáról, és a szenátusban lejátszódó kínos megaláztatásról, amikor a gall hadvezér a kardját is rádobta a mérlegre, melyen a váltságdíjnak szánt aranyat lemérték, semmit nem tudott.

Az órájára nézett, majdnem dél volt már. Mi a csodát művel odakinn Piroska? Vakarja a pináját? Már rég itt kellene lennie a névsornak az asztalán, kik jönnek, s kik mondták le kellően megalapozott indokkal a mai mítinget? Feltápászkodott, az ajtóhoz vánszorgott. A szokatlanul nagy meleg (29 fok volt a szobában az ajtó mellé akasztott hőmérő szerint) és a csalódottság érzése leverte. Magas testes, mutatós férfi volt, dús hajában ezüstösbe forduló tincsekkel, jó hatvanas.
-Piroska!
-Igen!
A lány, arcán nevét meg nem hazudtoló pírral pattant fel.
-Mi az ördögöt csinál? Nem hívta az embereket?
-Jaj, dehogynem párttitkár elvtárs! -Felvett egy papírlapot, onnan olvasta a neveket. -De még nem tudtam elérni mindenkit. Dorogi elvtárs, Varga Attila elvtárs, Tárnoki Szilárd elvtárs szabadságon vannak. Tóth Dezső elnök elvtárs a titkárnőjén keresztül azt üzente, nem ér rá délután. Nemesné elvtársnő azt mondta, szerinte a mostani helyzetben nem időszerű összehívni a Pártbizottságot, majd keresi magát személyesen. Tábori Tóbiásnak az unokájáért kell menni az óvodába, mert a menye rátelefonált, hogy túlórázik, Némethné, Aranka jelezte, hogy jön, Dombi Tibor szintén, bár őróla tudjuk, hogy….szóval tudjuk, hogy ez bizonytalan, Roth Emilt, Csoknyainé Szegedi Kamillát, Harcsa Kálmánt Szemere Istvánt és az elnökhelyettes elvtársat, Pákozdi elvtársat nem tudtam elérni, nekik üzenetet hagytam….
-Elég! -szakította félbe rezignáltan Tarján Rudolf. -Hívja fel kérem, most azonnali hatállyal, még mielőtt elmennének ebédelni azokat az elvtársakat, akik igent mondtak, és közölje velük, hogy a Párbizottság mai napra kitűzött rendkívüli ülése elmarad!