MK IV/3.
Radványi megtorpant, s ezzel megállásra késztette a feleségét is. Egyetlen vesébe hatoló pillantással felmérte az előtte álló fiatal nőt. Elegáns, vöröshajú, magas lányt látott. Szeme fátyolos a pilláit áztató könnyektől. Arca szép, szomorú. Tartása szál egyenes. Alakja tökéletes, a sötétszürke, svájfolt kosztüm jól kiadta vonalait. Észrevette a kabát-hajtókába tűzött kisgazda címert, ő maga is ilyet viselt a gomblyukában, és Berta, a felesége is. A többi kisgazda köröttük szintén, erről ismerték fel egymást azokkal, akikkel nem voltak napi kapcsolatban, s ezzel jelezték hová tartozásukat a kivűl-állók felé is. -Ön kisgazda?
-Igen – mondta a nő szemeit lesütve. Lélekben legalább is.
Radványi el volt bűvölve. Meghajolt. -Jákófalvi vitéz Ják-Radványi Miklós. Ő pedig itt a feleségem Szentiványi Nagy Berta.
Kamilla a kezét nyújtotta, s elrebegte a nevét. Az öregúr megfogta azt a kezet, lehajolt és megcsókolta, ahogy egy igazi úriemberhez illik, ha egy úrhölggyel találkozik.
-Látod drágám – mondta csodálkozó hangon a feleségének – fiatalok is vannak ám köztünk!

A kisgazda-csoport egy része feltorlódott mögöttük, a másik része tovább ment.
Az idős urak körbe vették hármójukat. -Hadd mutassam be egy kedves, fiatal tagtársunkat -fordult feléjük lelkendezve Radványi. -Hogy is hívják, kedves? Mit is mondott, mi a neve?
Kamilla lehajtott fejjel állt, szerényen, szégyenlősen. Lassan felemelte a fejét, körbenézett. Szeme sarkában könnycsepp, hangja fátyolos.
-Ó kérem, bocsássanak meg! Szegedi Kamillának hívnak, még nem vagyok kisgazda, de nagyon szeretnék az lenni!
-Kérje hivatalosan a tagfelvételt! -Jóképű joviális idős férfi toppant oda. Hamiskásan mosolygott szertefutó ráncai mögül. Ősz haját oldalra fésülve viselte, mint egy jó családból származó elemi iskolás nebuló. -Vörös Vince vagyok, én intézem az új tagok felvételét. Itt a névjegyem, és az iroda telefonszáma. -Kezet csókolt Kamillának.
-Csak nem a kisbicsérdi Vörös Vincéről van szó? -Kamilla nagyon meglepettnek tettette magát.
-Igen, az vagyok. -Az ősz úr nem kevésbé volt meglepve. -Honnan tudja, hogy…?!
-Apám nagy tisztelője volt Önnek. -Kamilla olyan folyékonyan hazudott, mintha könyvből olvasta volna. -Egyszer volt kinn Magyarországban, tudja mi székelyek így mondjuk: „kimegyünk Magyarországba” járt arra, s hallotta Önt beszélni. -Elcsuklott a hangja. -Bocsásson meg. Nagyon buta vagyok!
-Dehogy! -Vörös Vince amúgy nagypapásan átkarolta a vállát. -No, csak gyermekem. No. El ne törjön a mécses!
Sorra járultak oda a többiek is, hogy bemutatkozzanak. -Horváthy Kálmán. -Lehajol, kézcsók. -Balázs Tivadar. -Ő is kezet csókol. -Almási Ede. -Újabb kézcsók. Cirkuszigazgató kinézetű, barna öltönyös, csokornyakkendős korpulens úr jött, gyér, festett vörös-fekete hajjal. Kamillának, apja vicces kiszólása jutott eszébe, ahogy ránézett: „nincsen többé kopasz fej, csak nyakig érő homlok”. -Kisztihend kishölgy. Doktor Torgyán József vagyok, ügyvéd. Kérem, kérem! Itt a névjegyem. Csak keressen bátran, ha van valami peres ügye, he, he, he, baráti áron megszámítom úgymond, mint a legszebb, legfiatalabb kisgazda hölgynek!

MK IV/4.
Tovább indultak. Radványi belekarolt Kamillába, vagy tán Kamilla karolt őbeléje, ez így illő és üdvös, ne kelljen egyedül magányosan bóklászni az utcán egy fiatal úrilánynak. Balról Berta asszony karolta az öreget, jobbról Kamilla. Tovább folyt a disputus. Felvették újra az előbbi beszélgetés fonalát, amit még akkor kezdtek, amikor az új tagtárs még nem volt köztük. Kiértek a Dózsa György út szélén álló fákhoz, ott a fák lombkoronája adott némi hűsítő árnyékot.
-A lap! Az ám! -Horváthy Kálmán ragadta magához a szót. -Nagyszerű dolog lenne újra létrehozni a Kis Újságot, ezzel az egykori főszerkesztő B. Szabó István emléke előtt is tisztelegnénk. Bár azt viszont nem tudom, hogy a maiak, ezek, engedélyeznék-e?
-Nem Klamár Gyula volt a főszerkesztő? -kérdezett közbe tiszteletteljes halk hangon Kamilla. -Apám azt mondta…Jaj, bocsánat. Nekünk otthon Gyergyószentmiklóson volt néhány számunk a Kis Újságból. Aztán, amikor apámat letartóztatták, mindent, ami a házban volt, az összes papírt, az újságokat, lefoglalták és elvitték a románok. -Pityeregni kezdett.
Csodálkozó, de egyben elismerő szemmel méregették. Ez igen! Ez a fiatal lány jobban ismeri a Kisgazdák történetét, mint ők maguk? Hihetetlen!
-Igaza van a hölgynek! – bólogatott Almási, menet közben hátra sandítva. A homlokát ütögette. -Tényleg a Klamár Gyula bácsi szerkesztette a Kis Újságot, s B. Szabó volt a pénztáros!
A járda szélén, a Városliget túloldalán toji-tojik sorakoztak, ezek előtt haladtak el.
Radványi, megpillantva a mobil WC-ket, hirtelen kibontakozott a két nő karolásából. Elviselhetetlen égő, maró fájdalmat érzett a lába között. Majd’ szétrepedt a hólyagja. Órák óta tartogatta, már akkor pisilnie kellett, amikor reggel kilenckor megérkeztek a térre.
-Elnézést. Csak egy perc. Rögtön jövök.
Az idős urak közül többen csatlakoztak. Végül mindannyian pisiltek egy sárgát, egy jóízűt, s megkönnyebbülve folytatták az utat.
-B. Szabó István nem az Intézőbizottság alelnöke volt? -újra Kamilla szólt. -Valahol ezt olvastam….de lehet, hogy rosszul emlékezem…
-Tényleg így van! Igaza van, jól emlékszik! Kisasszony, az ön tudása valóban lenyűgöző, és tiszteletre méltó! -Ezt most maga Vörös Vince mondta. -Jöjjön be hozzám hétfőn az irodába – tette hozzá. -Kiállítom a tagsági könyvét!
Elismerően bólogatott, és bólogattak mellette a többi kisgazdák is.

A Gorkij-fasorhoz értek. A troli-megállóban sokan várakoztak, itt megtorpant Berta asszony.
-Nem bírom tovább Miklós! Nagyon fáj a lábam, alkalmasint bedagadt újra. Tudja, hogy be szokott dagadni, ha sokat kell egy helyben ácsorognom. Maga csak menjen tovább a többiekkel, én megvárom a trolejbuszt, és haza megyek. Majd este elmeséli, mi, hogy volt!
-Drágám..!
-Menjen csak!

A halottas kocsik a Hősök Tere közepén gördültek, a tömeg egy része mögöttük nyomakodott, másik része a járdán. Nem volt kiabálás, nem hallatszottak hangos beszólások. Azt lehetne mondani: néma csendben vonultak, de persze erről szó sincs, ahol százezer ember lába surran, ott nem létezhet néma csönd. Mint valami zúgó-zengő hatalmas folyam úgy ömlött, áradt, dobogott a nép. Egy újabb órát vett igénybe, míg a menet eleje elérte az Ajtóssy Dürer sor szélső házait. Radványi Miklós és Csoknyainé Szegedi Kamilla továbbra is karonfogva, ami ellen senkinek nem lehetett most már kifogása. Keresztezték a Thököly utat. A járdáról lelépve az úttest macskaköveire megbicsaklott a fiatal nő lába, Kamilla halk sikolyt hallatva a földre rogyott. Ijesztő látvány volt. Sírt, jajgatott, a bokáját tapogatta. Egy szempillantás alatt körbe fogták, részvevő tekintetek, rémület minden arcon. Mi történt, jaj Istenem! Fel tud állni?
Valaki a kezét nyújtotta, egy másik a hóna alá nyúlva emelni próbálta.
Száját összeszorítva talpra állt, de tartani kellett jobbról-balról, hogy el ne essen. Fájós lábát felemelte, nem bírt ránehezedni.
-Ne törődjenek velem. Köszönöm a segítséget, de most már jól vagyok, elboldogulok. Menjenek csak, nem lakom messze, innen valahogy haza sántikálok.
Eltolta a segítő kezeket, bicegve elindult, majd néhány lépés után megállt, és támaszt keresve kitárta a karjait. Szeméből potyogtak a könnyek. Nagy-nagy erőfeszítéssel tett egy újabb, imbolygó lépést. Segítséget kérő tekintettel nézett vissza Radványira. A férfi mellette termett megfogta a karját.
-Ne csacsiskodjon kislány. Kár hősködni, ezzel a lábbal nem jut messzire. Jöjjön, támaszkodjon rám. Várunk egy taxit, és minden rendben lesz.
Odaszólt a többieknek
-Segítek a kisasszonykának hazajutni, aztán utánatok megyek!

Magukra maradtak. Kamilla a falhoz támaszkodott, nyitott szájjal lihegett. Nem szólt egy árva panaszos szót sem, de látszott rajta, hogy komoly fájdalmai vannak. Szétnyitotta kosztüm-kabátja szárnyát, mert tényleg nagyon meleg volt. A férfiak, Radványi is, már rég ingben-nyakkendőben voltak, vállukra vetve a zakó.
Érezte, hogy mellbimbója megkeményedik. Tudta szabályozni a folyamatot, csak arra kellett gondolni milyen, amikor Kiss Tibor a combjai közé hatol, vagy a nyelvével ingerli. Perverz kép villant fel képzeletének szivárványos mozivásznán, Radványi nyalja, ő van ott, nem a Kiss Tibor! Felizgult a gondolattól: serdülő lányként gyakran képzelődött arról, hogy idősebb férfiak kényeztetik. Szeme sarkából az öregurat figyelte. A férfi odabámult a szétnyitott kiskabátra, a mellét nézte. A nő eljátszotta, észreveszi, hogy Radványi észrevette az ing anyagán átnyomakodó apró dudort, s elszégyelli magát hirtelen. Bűnbánó képet vágott, irulva-pirulva összehúzta mellén a kabát két szárnyát.

Micsoda hősies lélek lakozik ebben a törékeny, kislányos testben, mondta magában meghatottan az öregúr. Magyar. Az én fajtám. Turáni fajta. Bendegúz, és Töhötöm lobos vére folyik az ereiben. Sorsüldözött, viharoktól tépett, hajszolt, mint mindannyian, akik e nyomorú hazában élünk, de kemény, szívós, hajlíthatatlan, mint az akácfa göcsörtös ága! És, milyen szégyenlős, milyen szűzies e drága, tündérien szép kis teremtés!
Az egyik boltból sietve széket hoztak ki. Üljön le fiatalasszony. Kérem, ez semmiség, üljön csak le, úgy kényelmesebb. Itt egy pohár víz….
-Mutassa csak a lábát! -Ez Radványi hangja volt. Lehajolt, óvatosan felemelte, megnézte Kamilla bokáját. -Jól be van dagadva! Atyaég! Majd elvonul most már a tömeg, megindul a forgalom, s jön végre egy taxi.
A lány könnyein keresztül mosolyogni próbált. -Nem kell taxi. Köszönöm. Mindjárt jobban leszek. -Ránézett az előtte álló férfire, a szemét kereste. -Maga egy hamisítatlan, igazi, régi-vágású úriember Miklós – mondta lágyan. -Ugye szólíthatom Miklósnak?