Nagy sokára megindult a forgalom. Jött egy szabad taxi, Radványi leintette.
-Szó sem lehet róla, hogy ilyen állapotban magára hagyjam! – mondta a fiatal nőnek, aki erőtlenül tiltakozni próbált. Gyorsan beült a sofőr mellé. -Hová vigyem? Hol lakik?
Kamilla a hátsó ülésről elhaló hangon bemondta a címet: VII. kerület, Lövölde tér 3.
-Rendben! -A sofőr gázt adott, kikanyarodtak a forgalomba. -Jó lesz, ha a Rottenbiller utcán megyünk? -Igen, persze – jött a válasz. -Arra a legrövidebb!

Elsuhantak a Keleti pályaudvar előtt. A Baross téren csoportokba verődve emberek ácsorogtak, nagy volt a nyüzsgés. Kamilla előtt egy másodpercre felvillant a Corso Cipőáruház kirakata a sarkon, sóvárogva nézte, egyszer bemegy majd, s megveszi azt a gyönyörű, piros, magassarkú cipőt, a 20 centis sarkával! Balra a tér felett átívelő felüljárón lépésben haladt a forgalom, meg is állt, dugó lehetett elől a Mező Imre úton. Üdítő érzés volt bekanyarodni a Rottenbiller utca kisvárosi miliőt árasztó házai közé, előbb a Péterffy Sándor utcai Kórház és Rendelő Intézet sok ablakos épülettömbje, aztán azok a hangulatos régi bérházak, mindegyik más, mindegyik különleges a maga nemében, és a fák a széles utca két oldalán. -„Itt vagyok hon, itt az én világom” -idézte magában Petőfi Sándor versének szavait. Valóban: ez volt az ő faluja, szülőföldjének érezte, annyi ideje élt már itt. A jó öreg Munkás utca, ami, keresztezve a Huszár utcát belefut az Alsóerdősor utcába! Mielőtt még a kórház mellé értek volna, felvillant egy pillanatra a híd pillérei között a túloldalon a Szabadság Szálloda cukrászdájának üvegportálja. A Szabadság Szállodát régen Debreceninek hívták, de 56-ban a térre érkező orosz tankok rommá lőtték, s az újjáépített, modern, csupa-üveg, csupa ablak szálloda már új nevet kapott. Jobbra, ha arra jár az ember, a Huszár utcából a Rózsák tere látható a templommal! Milyen érdekes utcanevek. Száz évesek, mint a házak. Alsóerdősor utca, az ám! Itt, ezen a szent helyen egyszer valamikor nagyon régen egy erdőcske lehetett. Ez volt az „alsó erdő” nyilván azért hívták így, mert közelebb esett a városcentrumhoz. A „felső erdő” pedig ott húzódhatott, ahol lakik, a Lövölde térnél. Vajon a Lövölde tér honnan kapta a nevét? Lehet, hogy katonai lőtér volt a helyén? Vagy párbajozók titkos találka helye? Milyen izgalmas! Régi idők hangulatát hordozták az utcanevek.
A kocsi nagy L betűt futott. Az előttük haladó 76-os troli a Wesselényi utcánál elkanyarodott balra. 15 perc sem telt el azóta, hogy a Dózsa György út -Thököly út kereszteződésétől, a modellező bolt elől elindultak, s már ott is voltak, befordultak a Lövölde térre.

Radványi, a lány tiltakozása ellenére kifizette a kocsit, s kezét nyújtva kisegítette Kamillát. -Maga makacs ember – duzzogott a fiatal nő. -Ha már nem engedte meg, hogy én fizessek, hadd hívjam meg egy kávéra!
-Köszönettel elfogadom. Úgyse bírnám elnézni, hogy egyedül sántikáljon fel a másodikra, ugye, azt mondta, ott lakik? -a bedagadt bokájával!
Lift nem volt a házban. Kamilla Radványi karjára támaszkodott, lassan, lépcsőről lépcsőre araszolva felértek a gangra.
-Milyen erős! – mondta a lány a kulcsát keresgélve retiküljében a bejárat előtt. -Szinte a karjában hozott fel!
-Ó, kérem semmiség! -szerénykedett pihegve, és a verejtékét törölgetve a férfi. -Kétszer ennyit is elvinnék kishölgyem! Magácska nem lehet több 50 kilónál!
Szeretnék annyi lenni még egyszer! – gondolta magában Kamilla. -Talán 15 évvel ezelőtt voltam utoljára 50, vagy akkor se!
Beeresztette magukat. -Ez az előszoba. Nem túl nagy ugye? Jöjjön, belül azért tágasabb, ide akaszthatja a zakóját Miklós! És, ha megkérhetném…hívjon Kamillának…!

Tiszta helyzet volt. Kész volt! Minden a kezére játszott, Berta asszony hazamenetele, a véletlen bokaficam, Radványi hiszékenysége, bárgyú naivsága. Már a taxiban, s aztán felfelé cammogva a lépcsőkön azon töprengett, hogyan fordítsa a maga javára ezeket a szerencsés mozzanatokat? Legjobb lenne már ma eljutni a lényegig, vagyis az ágyig. Naná. Tudta, azonban, hogy nem szabad siettetni, mert azzal elronthat mindent. Úgy kell megtörténnie, mintha a férfi akarná! Hogy a Radványi legyen bezsongva, míg ő, Kamilla véd, hárít, tiltakozik, ahogy egy erkölcsös, istenfélő fiatal nőtől elvárható, de végül nem tud ellenállni a férfias varázsnak, és az ostromnak.
De csak lépésről lépésre, gondolta. Step, by step, ahogy az angolok mondják. Első lépés: a csipkés fekete bugyit mindenképpen meg kell valahogy mutatnom neki a nagymamám harisnyakötőjével!
A fekete bugyogó, és a harisnyakötő a terv része volt. A szerelmi háborúban nagyon hatásos az ilyesmi, félig látni-láttatni a női bájakat izgatóbb talán, mint a kendőzetlen, teljes meztelen igazság.
Hogy legyen akkor?
Ledobom magamról a kosztümöt, mondván, phí, de meleg van, s ott állok majd a konyhaajtó előtt ingben, glóriában…azaz hogy bugyiban, melltartóban…?

Vihogott. Hülyeség. Kilátszik a lóláb marhára. Egy úrinő sose tenne ilyet, tökre kurvinckás az egész.
Akkor, hogy csináljam? Eszébe jutott a megoldás. A fürdőszobában pongyolát veszek magamra, tervezgette, kimegyek a nappaliba, lábamat fájlalva elnyúlok a szófán, Radványi mellém ül, mert nyilván mellém ül, nem lehet akkora nagy marha, hogy nem ül oda: „hadd lám csak a lábát”? Erre én kinyújtom, felszisszenek a fájdalomtól. A pongyola véletlenül szétnyílik, s tádám, kivillan a bugyogó.
Tetszett Kamillának a kép. Eljátszadozott vele. Jajgat majd, feje hátracsuklik, szemét lehunyja. Észre se veszi, hogy szétnyílt az a beste pongyola.
Nem rossz, mondta, önmagával társalogva. Végül ez a cél. A pasinak muszáj látni a csipkés bugyogómat, s a fekete harisnyát, a harisnyakötővel! Apránként kell vezetgetni a férfiakat a kéjérzet felkeltésének rögös útján, finom kis lépésekkel kormányozni őket a mély-víz felé. A bugyi látásától elkezd majd felállni őkelmének, – onnantól kezdve sima ügy.

Mégse jó! Tovább törte a fejét. Ez egy olyan egy szerencsétlen, marha ember. Még képes lesz arra, hogy nem ül mellém a szófára, s nem kér, hogy mutassam meg a lábamat. Mi van, ha ott marad a fotelben, s csak ennyit szól: „tegyen rá vizes borogatást kiskegyed”? Vagy feltápászkodva azt mondja: nekem sajnos mennem kell, Berta, a feleségem már biztos aggódik, de ha akarja, hívok telefonon orvost.” Beszarás lenne.
Valami biztos megoldás kéne, valami tuti! Valami olyasmi, ami véletlennek, s természetesnek hat!
Majd kitalálom, mondta magában, amikor beléptek a lakásba. Van még időm….
Bízott rögtönző készségében, s abban, hogy egy újabb szerencsés momentum a kezére játszik.