„Murder on he border! Shame for Hungary! A young man named Friedrich Venzel from East-Deutchland was killed by a Hungarian border-guard soldier” – a BBC augusztus 19.-i déli hiradójának első szavai ezek voltak.
A továbbiakból kiderült, hogy az esemény még előző nap éjszaka történt. Két NDK-s fiatal, egy fiú és egy lány érkezett a Rábafüzes melletti határszakaszhoz. Autójukat hátrahagyva a dűlőúton gyalog indultak el a határ felé. Már majdnem átjutottak, amikor a magyar határőrök tüzet nyitottak rájuk. A fiú, lövést kapott a hátába, ő a helyszínen meghalt. A lány szerencsésen átért, az osztrák határőrizeti szervek hátra kísérték, és gondozásukba vették.

Azon az estén a következő történt:
A kelet-német fiatalok, egy párocska, kézen-fogva indultak el a sötétben. Félhod volt, halvány, fluoreszkáló fénye kísértetiessé tette a mezőt.
-Biztos, hogy nincs már meg a kerítés? – kérdezte a lány halkan.
-Biztos! – felelte a fiú. -Ne izgulj. -Felkapcsolta az elemlámpáját, körbe villantotta. Semmi nem moccant, halott volt az éjszaka.
-Nem fognak lőni ránk? – újra a lány letompított hangja hallatszott.
-Hogy lőnének? – nyugtatgatta a fiú. Kikapcsolta a lámpát. -Tudod milyen sokan mentek már itt át? A magyar kormány májusban visszavonta a tűzparancsot!
Botladoztak tovább a gyér fűvel benőtt zsombékokon, az augusztusi csillag-sziporkázós éjszakában. Pár perc elteltével elérték a határkerítés oszlopsorát. A drótháló át volt vágva, darabjai a földön feküdtek, érezték ropogni a talpuk alatt.
-Néhány méter még – súgta a fiú – tarts ki, mindjárt odaát leszünk!
Erős fény villant fel félig oldalról, félig hátulról ebben a pillanatban, beburkolta őket. Kiáltás harsant: „állj, ki vagy?!”
Futni kezdtek az osztrák határ felé. -Gyere! Gyorsan!
A kiáltás mögöttük megismétlődött, éles volt, kemény, metszett, mint a kés éle: „állj vagy lövök!”
Fokozták az iramot. Egymás kezét fogva futottak. A lány megbotlott egy göröngyben, elesett, talpra ugrott. Iramodtak előre tovább, csak tovább. Elől nem messze, mintha alakok mozogtak volna a sötétben, fények vibráltak. Az már a túloldal! Az osztrákok!
Lövés dörrent, a fiú a földre rogyott. -Fuss – kiáltott rá a lányra elfulladó lélegzettel, száján kibuggyant a vére – szaladj, menekülj!
A lány füle mellett golyók süvítettek, lábak dobogását hallotta a háta mögül és az őrkutyák csaholását. Vakon, süketen rohant, elvágódott, felkelt, lihegett, vérzett a térde és a könyöke. Erős karok ragadták meg, mielőtt minden ereje elfogyott volna.
-Ne féljen, most már biztonságban van – mondta valaki mellette. Ketten fogták a két karját kétoldalt, támogatták hátra, a biztonságba, az életbe.

Emil ennél többet is tudott.
-Nem voltak házasok – mesélte – s ezért az az idióta vaskalapos recepciós az Ifjúsági Diákutazási Iroda Kilián-telepi kempingjének bűrójában nem adott nekik közös szobát, illetve bungalót. Hja, a szocialista erkölcsök…!
Alicja nem értette. -Sátruk nem volt?
-Ja! – mondta a férje. -Illetve nem. Úgy gondolták, van elég pénzük, hogy kényelmesebb szállást foglaljanak maguknak, s ezért nem vittek sátrat. A srác unokabátyja bizonyos Eric Jagenfeld támogatta őket anyagilag. Egy ideig ő is ott volt a családjával, de aztán visszautaztak Bonnba.
Székely Hajnalka csodálkozva nézett rá.
-Honnan tudsz te ilyeneket Emil?
A férfi mosolygott, nem válaszolt. Helyette Alicja szólalt meg. -Ő mindent tud. -Nevetett. – Nem vetted még eddig észre?
A lány is elnevette magát. -Dehogynem! Mégis elég különös, nem gondolod Alicja? Még a srác unokabátyjának a nevét is tudja! Fogadok, ha megkérdezném, megmondaná hány éves a nagymama. És mi lett aztán?
-Két, egymás melletti bungiban kaptak szállást – magyarázta a férfi. Mosolygott nem létező bajusza alatt. Nem reagált Hajnalka szurka-piszkájára. -Az egyikben két fiú volt, a másikban három lány. A lányt a lányokhoz tették, a fiút a fiúkhoz.
-Ó, szegények! – mondta szomorkásan Alicja. -Kiböktek velük rendesen!
Hajnalka is ezt gondolta, látszott az arcán.
-Na igen – rázogatta a fejét Emil. -Persze. -Ő nem arra gondolt, mint amire a két nő, hanem arra, ami a határon történt.

Nem mesélte el nekik, honnan tud ennyi mindent az ügyről, se Alicjára, se Hajnalkára nem tartozott a dolog.
Amikor az esetet jelentették, felhívta Borzt.
-Találkozzunk délben a szokott helyen. Van számodra egy megbízatásom.
A Hiradómozi előtt futottak össze a Lenin Körút és a Dohány utca sarkán, szemben a New York Kávéházzal. Esett az eső, Emil az esernyő alól figyelte, ahogy a bőrzakós, sörtehajú férfi közeledik. Üdvözölték egymást.
-Mi a helyzet Henrik? – kérdezte Borz.
-Hallottad mi történt a határon? -így Emil, mert, hogy az ő fedőneve volt „Henrik”.
-Persze.
-Tudjátok meg, ki volt az a balfasz tiszt, aki kiadta a tűzparancsot.
Az idősebb férfi szája szögletében keskeny mosoly jelent meg.
-Már tudjuk. Kovács Pálnak hívják, alezredes, határőr parancsnok. Rég nyugdíjba kellett volna mennie a vén iszákos faszkalapnak, de az Istennek se megy! Keményvonalas kommunista, maximálisan helyteleníti a mostani változásokat. Többször is említette, szinte kérkedett vele, hogy jól seggbe kellene lőni már egyszer a nyavalyás szökdöső NDK-sokat. 56-ban a karhatalomnál szolgált, mint korkedvezményes örömkatona, ott volt a Kossuth téren és a mosonmagyaróvári sortűznél, amikor a tömegbe lőttek.
Emil elismerően nézett rá. -Remek. Nagyok vagytok. -Elhallgatott egy pillanatra. Nem könnyű az ilyesmit kimondani. -Szándékosan gyilkolt megint. Nem szeretném, hogy megússza!
-Nem fogja megúszni. Hadra vágják és elítélik.
-Az kevés – jelentette ki Emil szárazon. -Lefokozzák, kap három év felfüggesztettet egy emberéletért. Azt akarom, hogy likvidáljátok. Lakoljon Mózes törvénye szerint. Szemet szemért, fogat fogért, életet életért. -Komor mosoly jelent meg az arcán. – Jézus azt mondta: beteljesíteni jöttem a Törvényt, nem megváltoztatni.
Borz nem vitatkozott a felettesével.
-Értettem százados elvtárs. A szokásos módon?
-Rád bízom. Álcázzátok balesetnek, az a legjobb.
-Értettem. Kérek engedélyt távozni.
-Távozhat bameg.
Megölelték egymást, aztán Borz balra ment, Emil pedig, akit Henriknek hívtak egykor a Hírszerzésnél, jobbra a szapora nyári záporban.