MK V/9.

Még abban a hónapban, ripsz-ropsz lebonyolítottak mindent. A lakás eladásával szerencséjük volt. Akkoriban hetente találtak cetliket a posta-ládában: „Lakását készpénzért azonnal megveszem”:
Felhívtak egy-két-három számot, jött egy ember, megnézte a lakást, lealkudott 50 ezer forintot, majd a tenyerébe csapott Svédernek: rendben van akkor, kössük meg a szerződést!
Vételárként majdnem 1.7 milliót kaptak. A vevő nem akart azonnal költözni, azt mondta, neki ráér szeptemberben, így volt idejük keresgélni. Ráment jó két hét, sok kis házikót megnéztek Pomáz környékén. Találtak végül egy nekik tetszőt, fenn a hegyen, a Nagy Kevély oldalában. Nem túl tágas, de takaros. Felül fa, alul terméskő. Egy nagyobb szoba a sarokban vaskályhával, és két kisebb a felső szinten. Mosókonyha, műhely, garázs lenn. Konyha, fürdőfülke.
A teraszról nagyszerű kilátás nyílt a folyóra, a szentendrei kanyarra, és a túlpartra. Tiszta időben elláttak egészen Vácig, látszott a Székesegyház vaskos, tömör épülettömbje, és távolabb, a látóhatár szélén a DCM három csonkakúp-szerű tornya. Vadevezősök a szigetspicc felé haladva a Nagy Ágban, sóvárogva lesik azokat a tornyokat, mikor kerülnek végre egy-vonalba? Abból tudják, hogy már elhagyták a várost.

Csatorna, folyóvíz nem volt a telken, az előző tulajdonos azonban ötletes módon oldotta meg a víz-kérdést: ciszterna rendszerrel. A ház ereszcsatornája egy, 30 köbméteres föld alatti beton-tartályba gyűjtötte össze az esővizet. Innen búvárszivattyú nyomta fel a lábakon álló gömbbe. Csak ki kellett nyitni a csapokat és már folyt is a víz a konyhában és a zuhanyzóban. Persze, nem ivóvíz volt, és spórolni kellett vele, mert a harminc-ezer liter víz is el tud ám fogyni, ha pazarolják.
-Legfeljebb mostantól nem állsz majd órákig a forró zuhany alatt! -cukkolta Svéder a lányát.
A kislány durcás képet vágott. Olyan édes volt, tök cuki kis csitri, az apja imádta.
-Miről beszélsz Apa? Nincs is meleg vizünk!
-Egyelőre – nevetett hamiskás arccal Rezső apuka. – Majd lesz, ne izgulj.

A lapra szerelt bódét, a padokat és az asztalokat teherautó hozta Solymárról. Egyenesen a gyártótól, egy helyi szövetkezettől vették akciós áron 62 ezerért. A szentendrei partszakasz alsó sétányán helyezték el, a vízhez közel egy kiszögellésben. Terebélyes nagy fa állt ott, árnyékot vetett az asztalokra, és a padokra, ahol a majd a vendégek ülnek. Területfoglalási engedélyt kellett szerezniük, simán megkapták, mint helyi lakosok. A működési engedély Svéderné nevére szólt. Az asszony vendéglátóipari szakközép-iskolába járt fiatal korában, amit elfogadott az illetékes hatóság.
Stég is került, kéz alatt vették az egyik szomszédtól, aki horgász volt, s megszorult anyagilag. Melléje kötötték ki sodor iránt a piros kenut.

-Adjunk hálát az Úrnak – mondta Svéder Rezső, amikor már mindennel készen voltak, és beköltöztek. Leültek egy padra a kertben. -Az Ő kegyelme nélkül nem jutottunk volna idáig!
-Ámen -tette hozzá Svéderné. -Most pedig imádkozzunk. Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…

MK V/10.

Rengeteg munkájuk volt a lángossütő kialakításával. A gyerekek mindenben segítettek, Tilda és öccse izzadva, nyögve hurcolták a padokat, asztalokat, Erzsike a kisebb muskátlis cserepeket helyezgette el ízlélesen, félkörben. Vizet hozott, meglocsolta a virágokat, felállt egy székre és felrakta a polcra a fűszereket, oda, ahova Anya mutatta. Svéder a csákánnyal, lapáttal, gereblyével dolgozott, talicskázott, murvát terített szét, felesége a berendezkedés dolgát intézte. Csinos kis oázist varázsoltak a sétány mellé. A terület, amit magukénak mondhattak 50-60 négyzetméterre rúgott, téglalap alakú, felső oldala a város felé néz, alsó oldala a folyón átívelő távvezeték irányába, illetve a folyó-szűkület alatt déli irányban szétterülő Duna-ágra. A bodega a téglalap felső végébe került, itt volt a legsimább a talaj, jobbra mellette három hosszú asztal padokkal. Az asztaloktól a folyót és a túloldali szigetet lehetett látni. Motorcsónakok és evezősök szántották a vizet, sok kajak, kenu, kielboat, szkiff és dubló.

Volt egy másik lángossütő is a parton pár száz méterrel feljebb Szentendre város jellegzetes tornyai alatt, úgy vélték elég messze ahhoz, hogy ne zavarják egymás köreit.
Megismerkedtek a tulajdonossal, illetőleg a bérlővel, középkorú, szőke-kontyos, barátságos szavú asszony volt, semmi különös.

Bódéjuk homlokzatán festett piros betűkkel hivalkodott a cégér: SVÉDER LÁNGOS SÜTÖDE.
Mikor mindennel kész lettek, pihegve letelepedtek a fa alá. Kicsit arrébb, a meredek, bokros partoldal mögött barnán, acél-kéken, ezüstösen áramlott a víz. Mellettük a sétányon, és a lenti, kavicsos fövenyen élénk forgalom zajlott, sétálók, turisták, bámészkodók csoportjai. Minden nyáron így volt, Szentendre és a Dunakanyar-régió az egyik legnépszerűbb turisztikai úti-cél az országban. Vagy, ahogy ma mondjuk csúnya idegen szóval: desztináció.
-Most már csak vendég kéne – sóhajtott fel Rezső-apuka.
És alig, hogy a kívánság elhangzott, láss csodát, már jött is egy család, papa, mama, gyerekek. Az imént kötöttek ki egy kétpárevezőssel, s most éhesen, szomjasan törtettek felfelé a bokrok között.
-Jaj, az olajam! – kiáltott fel Svéderné, aki leült közéjük egy pillanatra megpihenni -remélem nem hűlt ki! -Felugrott, neki dolga volt.
A család bejött a pici, kötélkorláttal körbe kerített kerthelyiségbe, helyet foglaltak az egyik asztalnál.
Svéder úr meg csak odasirült hirtelen. Fehér inget viselt, kis köténykét, fekete pantallót, széles, barna, gumitalpú, trottőr-cipőt. Szakasztott úgy festett, mintha egyenesen beleszületett volna ebbe a pincérségbe, kedélyes, gömbölyű figura.
-Mit parancsolnak?

Az evezős család volt az első vendégük. Utánuk jöttek sorra a többiek. Szakadatlanul tódultak reggeltől estig. Nem volt megállás, állandóan nyomatni kellett a melót. Ellopott pillanatokban kaptak be egy-egy falatot napközben. WC-re, egy közeli üdülőbe jártak felváltva, ahol néhány ingyen lángos révén ismeretséget kötöttek a gondnokkal. Mindenki dolgozott. Anya sütötte a lángost, készítette a kávét, Apa és Tilda kiszolgáltak, a kis Erzsike pedig vitte a sót, a szalvétát, vagy tálkában ügyesen a pót-öntetet.
Az alapanyag, liszt olaj, reszelni való sajt, italok és a többi beszerzése, a gázpalackok cseréje Rezső reszortja volt, a fia segített benne.
Svéderné ismert egy különleges öntet-receptet, melynek titkát féltékenyen őrizte. Fokhagymát, majorannát, kaprot és koriandert tett a tejfölbe, jól kikeverte, így rakta be a frigiderbe hülni. Isteni íze lett tőle a lángosnak. A vendégek ihattak utána Colát, gyümölcslevet, ásványvizet, sört. Elvileg sört nem árulhattak volna, mert a szeszesital árusításához külön engedély kell. Úgy oldották meg a problémát, hogy először csak a visszatérő vendégeknek adtak, akiket ismertek. Később, felbátorodva „pult alól” másokat is kiszolgáltak.

A polcon, fenn, az italválaszték között nem láttál sörösüveget, ha betértél, ám, ha rákérdeztél a pultnál: „… mondja csak, sört nem tartanak?”, azt a választ kaptad, hogy „dehogynem, milyet parancsol uram, világos sört hozzak vagy barnát?”
E sorok írója evett lángost, és ivott hozzá barna sört abban a szentendrei lángossütőben.

A főszezon beköszöntött. Reggeltől estig robotoltak. Egészében véve fárasztó életmód volt ez, de marhára élvezték. Csekélyke szabadidejében Rezső apuka és a fia feljártak a hegyoldalba hulladékfát gyűjteni. Kézikocsiban hordták le a házhoz. A vastagabb ágakat az apa fejszével, fűrésszel összeaprította és szép rendbe felslichtolta az eresz alá. A vékonyabbakat gyújtósnak a 10 éves Bálint kisbaltával darabolta össze.
Az erős fizikai munkától, a kora hajnali-felkeléstől az állandó hegymászástól és gyüszmékeléstől Svéder Rezső lefogyott, pocakja kezdett eltünedezni, izmai szálkásodtak, keményedtek. Néhány hét után úgy nézett ki, mint egy igazi hegylakó, egy sűrű, nehézléptű rézbőrű vadember. Csodálkozott magán, még a farka is jobban állt, mióta maszek lett.
A pénzmag is örvendetesen gyarapodott a vaskazettában. Amikor összeszámolták, elcsodálkoztak: a nyitás óta eltelt három-négy hét alatt annyi gyűlt össze, mint kettejük előző évi teljes fizetése.
Vagy majdnem annyi, nem sok hibádzott hozzá.
Persze ebből folyamatosan fizetni kellett a rezsit: bérleti díjat a Tanácsnak a közterület-használatért, villanyszámlát, gázt és egyebeket, a bővített újratermelés anyagi jellegű költségeit, hogy Marx „Tőkéjéből” idézzünk. Hogy mennyi marad majd a végén, az csak az adózás után derül ki, a következő évben.

Igyekeztek, hogy jó legyen az, az eredmény. A törzsvendégeknek nem adtak nyugtát. Később már senkinek nem adtak, csak, ha valaki gyanús volt. Akkoriban mondogatta Svéder, szavajárásává vált: „nyugtával dicsérd a napot, de nem mindegy, mekkora összeg szerepel azon a nyugtán!”
Már tudniillik, hogy ne legyen túl sok – ezt értette alatta.