Rákövetkező nap, hogy Emil beszélt Petri Micivel, sétálni hívta Székely Hajnalkát délidőben.
Álmoskás hangulatú, szép, kora-őszi nap volt. Juhász Gyula így ír „Anna örök” című versciklusában egy másik, hasonlóan kedves szép őszi napról: „…ha kinyílnak ősszel az egek, a szeptemberi bágyadt búcsúzónál, szeme színére visszarévedek”. Mármint az Anna szemének a színére célzott a Juhász, ez nyilvánvaló.
Igen, ez a nap pont ilyen költői hangulatú nap volt, így látta Székely Hajnalka, míg zsongtak fejében a verssorok.
Ebédidőben ruccantak ki a Rózsadombra. A déli séták szokássá váltak a Hivatal dolgozóinak körében, vidáman trécselő csoportocskák tűntek fel ilyenkor a környező utcákban, s a Mechwart tér sétányain.
Az utóbbi időben kezdett drasztikusan visszaszorulni a déli sétálás. Előfordultak esetek, hogy egy hosszúra nyúló kedves sétafikát követően a főnök bement a beosztotthoz, és közölte: „magának holnap már nem kell bejönnie. Szedje a sátorfáját, ki van rúgva.”
A rendszerváltás hozta divatba a kirúgdosósdit, amióta fordult a világ kereke, senki nem volt biztonságban.

Végigmentek a Bimbó út kanyargós emelkedőin, fel egészen a Felső-zöldmáli útig, ott megfordultak, és jöttek visszafele.
Családi dolgokról beszélgettek. Hajnalka volt a keresztmamája Emil ikrek lányainak, a két és fél éves Margitkának és Zsuzsikának. Róluk, és Alicjáról a kislányok anyukájáról faggatta a lány a főnökét.
-Jól vannak – mondta Emil mosolyogva. -El nem tudod képzelni mekkora gazemberek ezek a lányok. Tegnap például valahogy megkaparintották a popsi-kenőcsöt, és bemázolták vele az ágyuk fölött a falat.
-Rákenték? – csodálkozott Hajnalka.
-Rá. Persze. Az egészet. Meg a bútorokra, mindenre, ami a kezük ügyébe akadt!
-Csoda-édesek lehetnek. Szombat délelőtt, ha nem lenne alkalmatlan nektek, átmennék, hogy lássam őket. Alicja, hogy van? Mikor megy vissza dolgozni?
-Nemsokára – mondta Emil. – Már nagyon szeretne. Különben jól van ő is. Most ugyan, valamelyik nap talált egy borsó nagyságú csomót a bal mellében, nem fáj, azt mondja. Az orvos szerint nem kell nyugtalankodni, valószínűleg csak egy zsírcsomó. Minden esetre elküldte további vizsgálatokra, hogy kiderüljön, mi az? Szeretettel várunk szombaton, úgy gyere, hogy nálunk ebédelj, De más téma….-Kivárt egy kicsit a férfi, éppen egy zöldséges-bolt előtt haladtak el, s az utcára, a bejárat mellé kétoldalt kipakolt ládákban, alma, szőlő, szilva, körte, görög és sárgadinnye halmok mosolyogtak rájuk. – Tudod, miért hívtalak el sétálni éppen most?
A lány, csodálkozó, nagy szemeket meresztett Emilre. -Nem. Miért?
Majdnem kimondta, amit először gondolt: „hát nem azért, hogy együtt legyünk egy kicsit ezen a gyönyörű napon?”
Csalódottságot érzett hirtelen. Na, persze. Valamit akar, Emil.
Nem pusztán csak az én két szép szemem miatt, mondta magában.

Lehajtotta a fejét. Elhagyták a zöldséges-bódét. A járdán előttük munkások dolgoztak, csákánnyal bontották az aszfaltot. Valószínű csőtörés lehetett. Ki voltak rakva a piros-fehér terelő-kordonok, kerülni kellett. Átmentek a másik oldalra. A kőfal tetejére, ami mellett elhaladtak, futórózsa kúszott fel bentről, a vörös-virágcsodákkal teli indák lelógtak kinn, majdnem szemmagasságig.
-Kérdezted tegnap – folytatta Emil – hogy miről beszélgettem Petri Micivel.
-Na és miről? -Mérsékelt érdeklődést mutatott a lány. -Tudod, mit. Nem érdekel. Szarok én Petri Micire és az ő állandó hülyeségeire.
Emil mosolygott. Ez a mosoly most nem az, az udvarias félmosoly volt, amit tárgyalásai során álarcként viselt, hanem egy kedves, kötekedő, kicsit pimasz, igazi „rothemiles” mosolygás. Ha nem tudnánk róla, hogy nős, és a hülyeség határáig hű a feleségéhez, azt mondhatnánk erre a mosolyra: csajozós mosoly.
-Pedig nagyon érdekes és figyelemre méltó ajánlattal rukkolt elő. Előadta, hogy beépül a szocidemikhez, és elkezdi belülről bomlasztani őket.
Hajnalka a vállát vonogatta. -El tudom róla képzelni. Meg a módszereit. Lefekszik majd a fejesekkel, és világgá kürtöli. Rávall. Mondd Emil, muszáj neked mindig ilyen szeméttel kezdeni? Minap Nemesné, most meg a Petri Mici. Mit akarsz ezzel elérni?
És, aztán pedig! – folytatta élesen. – Mit kér Petri Mici cserébe? Ez a fő kérdés!
-Hát ez, az éppen. -Emil zavarba jött. Nem nézett Hajnalka, kutató, rászegeződő szemébe.
-Azt, hogy feküdjek le vele. -Röhigcsélt, hogy leplezze a feszültségét. Most ugrik a majom a vízbe. Mit mond erre Hajnalka?
Megálltak egy helyen, árnyék volt ott, nagy fa lombos ága hajlott ki az utcára a kerítés felett.
-Nem mondod! -csattant fel a lány. – Ez a nő hülye! És te?
-Én meg azt válaszoltam, hogy majd meglátom.
-Mi van?!
A lány hátat fordított és elindult lefelé, amerre az utca lejtett. Csak a válla felett szólt vissza.
-Te nem vagy normális Emil. Tényleg megtennéd?
Emil utána sietett, megfogta a karját. -Francokat. Ismersz, nem? Hadd higgye, hogy igen, le, hadd áltassa magát. Közben meg nekünk dolgozik, gyűjti az infókat.
Hajnalka majdnem futott már. A férfinak ki kellett lépnie, hogy mellette maradjon.
-Ennyi?
-Ja.
-Mást nem akart?
-Nem.
-Nana!
-Jó. Lehet, hogy igen.

Lassított, meg is állt. Hajnalka is megállt, szembe fordultak egymással. Fura dolgot látott a lány szemében, ami ledöbbentette. Felháborodás helyett valami pajzán, szemtelen kis villanást, vagy ilyesmit, amit nem tudott hová tenni.
Hajnalka mókásan grimaszolt. Majdnem kuncogva mondta.
-Én tudom, mit. Engem. Azt akarja, hogy hármasban csináljuk. Mármint, hogy te meg én meg ő.
Emil elképedve nézett Hajnalkára. Vajon, hogy találta, ki? Dejszen Mici nem merte szóba hozni, csak sejttette. És ő, Emil se beszélt ilyesmiről Hajnának, esze ágába se jutott. Annyira arcpirító! De, ami az egészben a legérthetetlenebb, hogy miért nincs Hajnalka jobban felháborodva?
Megcsóválta a fejét. Ki érti a nőket?
Elindultak újra, közel jártak már az utolsó kanyarhoz, ami mögött, ha odaérnek, kibukkan a Hivatal sárga, sok-ablakos épülettömbje.
-Szégyenletes – szögezte le Emil. -Én nem hiszem, hogy…
-Pedig, hidd csak el!
-Arcpirító – mondta újra a férfi, jobb kifejezés nem jutott hirtelen az eszébe.
-Ja, tényleg az – vonogatta a vállát blazírt képpel Székely Hajnalka. -Tök gáz. De ismerni kell Petri Micit. Ő ilyen. Volt szerencsém néhány baromságához.
Mentek tovább. A párásság feloszlott, késő-nyári langymeleg ömlött el az elegáns-villákkal szegélyezett Bimbó úton, s a környező rózsadombi utcákon.

Mielőtt beléptek volna a hűs árkádok alá, még azt mondta Roth Emil a mellette lépkedő Hajnalkának.
-Figyelj Hajna, érts meg engem. A jelenlegi kormányt mindenképpen meg kell dönteni, tudod miért, beszéltük róla, és én ennek érdekében akár az ördöggel is hajlandó vagyok szövetkezni!
-Tedd azt! – felelte a lány. Otthagyta és fürge léptekkel felszaladt a lépcsőkön.